Létezhet-e misszió párbeszéd nélkül? A kérdésre a válasz nem. A kettőt valamilyen szinten mégis szét kell választanunk. Hogy miért? Erre az alábbiakban keressük a választ.

E cikk egy olyan területre szeretne rátekintést adni, melyet ma az Egyház (s itt főleg a modernista felfogással rendelkező Egyházra gondoljunk) missziónak nevez, s melyet a párbeszéd útján próbál megvalósítani.

Ha a missziót elősegíteni kívánó párbeszéd vizeire evezünk, egy nagy ismeretlen és áttekinthetetlen végtelen áll előttünk. Párbeszédbe elegyedni valakivel, melynek következménye, vagy nevezhetjük úgy, célja az, hogy az illetőt misszionáljuk, nehéz feladat.

A misszió elején fontos tisztáznunk, hogy mi mit képviselünk, és az emberekkel való kommunikáció során mi a célunk.  A párbeszéd szó helyett talán sokkal szerencsésebb a megszólítás szót használni. Megszólítok valakit azzal a határozott céllal, hogy amit én ismerek és birtoklok, neki is átadhassam. A modernisták alapfelfogása az, hogy a másikkal (a hitetlenekkel) úgy próbáljunk kapcsolatot teremteni, hogy párbeszédbe lépünk velük, próbáljuk megismerni nehézségeiket, küzdelmeiket, s a megértés útján kezdjük el őket evangelizálni. A modernista evangelizátorok azt is vallják, hogy a másikat nem lehet úgy megközelíteni, hogy már az elején a hibáikra (bűneikre) emlékeztetjük őket. Megközelíteni valóban nem így kell a másik embert, mert az első gesztus mindig az elfogadó szeretet kell, hogy legyen. Viszont a modernisták itt sokszor tulajdonképpen meg is rekednek, sőt átesnek a ló másik oldalára olyan módon, hogy nem csak szenvedő bűnöst, hanem a bűnt is elfogadják. Ezzel bár a másikon látszólag segítettek, de ez esetben nincs evangelizálás, nincs szabadulás, hiszen addig húzzák-halasztják a sötétségre való rávilágítást, míg végül az elmarad, s a szív, bár az Egyházba látszólag befogadást nyert, továbbra is sötétségben marad.

Fejtsük ezt ki kicsit részletesebben.

„A pápa azt mondja, hogy az igazságot a másik emberrel együtt találjuk meg, de nem úgy, hogy tanítjuk őt, hanem úgy, hogy együtt haladunk vele az úton.”- álltja João Braz de Aviz bíboros, a nemrégiben vele készült interjúban. Két fontos kérdés merül itt fel. Meddig lehet együtt haladni a hitetlennel úgy az úton, hogy nem tanítom őt? S mi a következménye ennek hosszú, csupán a hallgatói státuszt felvevő egyházi viselkedésnek? A választ fentebb már megkaptuk. Mi az tehát, ami miatt e fenti mondat nem fogadható el számunkra?  Először is az, hogy a katolikus Egyház feje nem mondhatja azt, hogy az igazságot most kell megtalálnia az Egyháznak, hiszen azt Krisztus érthetően tudtára adta 2000 éve az apostoloknak. Másodszor pedig az, hogy a hitetlen világgal nem haladatunk egy úton, hiszen így az igazságot nem megtalálni, hanem elveszíteni fogjuk.

Az Egyháznak Krisztus útján kell járnia, és Krisztus igazságára kell tanítania embereket, másképp a párbeszéd nem marad más, mint egy ismerkedés, melyben az Egyház tulajdonképp fel sem fedi önmagát, hiszen nem tanít, s a másikat a Tízparancsolat törvényeivel sem diszkriminálhatja. Jézus az út az igazság és az élet. Ha evangelizálunk, a másikat erre a Krisztusi útra kell meghívnunk.

Ferenc pápa az Evangelii Gaudium címet viselő apostoli buzdításában azt írja: „Szívesebben látok egy olyan Egyházat, mely megsebesült és bepiszkolódott, miközben kiment az utcákra, mint egy olyan Egyházat mely belebetegedett a bezártságba és kényelembe, mert a saját biztonságához ragaszkodott.” ( EG 49. )  Tomka Ferenc ezt a következőkkel egészíti ki : „Az ő ( Ferenc pápa) életében tényleg megvalósul, hogy kiment az utcákra, de az is, hogy ennek következtében jobban be tudják piszkolni.” Mi történt az Egyházzal Ferenc pápa életében? Együtt kereste az igazságot a másik emberrel, úgy, hogy közben nem tanította őt, csak együtt haladt vele a közös úton. Mi lett ennek az eredménye? Az Egyház a párbeszédben megtudta a világtól, hogy annak igénye van arra, hogy a házasságtörés állapotában maradhasson, ezután Ferenc pápa tanítóhivatali rangra emelte az argentin püspöki kar azon iránymutatását, mely lehetővé teszi az elvált újraházasodottaknak, hogy szentáldozáshoz járuljanak. Az Egyház annak következtében, hogy az Eucharisztia közösségébe engedte a halálos bűnben lévőket, megsebezte és beszennyezte önmagát. Pontos Tomka Ferenc diagnózisa. De jó-e ez az Egyháznak?

Péter apostol 2. levelében ezt írja: „Az Úr napja úgy jön majd el, mint a tolvaj. Akkor az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a hőségtől elolvadnak, ugyanígy a föld is, és annak minden műve, mely rajta található. Ha tehát mindezek el fognak pusztulni, vajon milyeneknek kell lennetek a szent életben és buzgóságban nektek, akik várjátok és siettetitek Isten napjának eljövetelét, amikor az egek elégnek és szétfoszlanak, az elemek pedig a tűz hevétől elolvadnak? Mi azonban – az ő ígérete szerint – új eget és új földet várunk, ahol igazságosság lakik. (Iz 65,17) Ha tehát, szeretteim, ezeket várjátok, azon legyetek, hogy szeplőtelenül és feddhetetlenül találjon titeket békességben” (2Pét 3, 10-14).

Korunk hitehagyását látva nem tagadhatjuk, az Úr napja egyre közelebb van hozzánk. Az Egyház feladata az, hogy a rábízott nyájat szeplőtelenül és feddhetetlenül mutassa be az érkező Vőlegénynek, nem beszennyezve és megsebesítve.

Pál apostol is ugyanezt írja. A misszió célja, egy tiszta szüzet vezetni Jézushoz: „Eljegyeztelek ugyanis titeket egy férfival, hogy mint tiszta szüzet vezesselek Krisztushoz” (2 Kor 11, 2).  Mindezért pedig az egész életét, azt nem féltve odahelyezte Krisztusnak: „Hiszen többet fáradtam, többször voltam börtönben. Módfelett sok verésben volt részem, sokszor forogtam halálveszélyben. A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyvenet, háromszor megbotoztak, egyszer megköveztek. Háromszor szenvedtem hajótörést, egy nap és egy éjjel a nyílt tengeren hányódtam. Sokszor voltam vándorúton. Veszélyben forogtam folyóvizeken, veszélyben rablók miatt; veszélyben népem körében, veszélyben a pogányok között; veszélyben a városokban, veszélyben a pusztaságban; veszélyben a tengeren, veszélyben az áltestvérek közt. Fáradtam és gyötrődtem, sokat virrasztottam, éheztem és szomjaztam, sőt koplaltam, fagyoskodtam és nem volt mit fölvennem. Nem tekintve az egyebeket, naponként a zaklatásokat, az összes egyház rám nehezedő gondját” (2 Kor 11, 23-28).

Ez a misszió, ez az, amit Krisztus ma is elvár az általa alapított Egyháztól. Aki Krisztus Egyházát beszennyezi, azaz az Egyházba a halálos bűnt a megtérés további igénye nélkül befogadja, nem Krisztus apostola.

Pál apostol életén láthatjuk, mekkora buzgósággal indult el, hogy a pogány népeket megtérítse. Soha senkit semmire nem kényszerített. Az ő buzgósága a jó értelemben vett prozelitizmus ( térítői buzgalom). Ma a modernista Egyház csak negatív előjellel említi a prozelitizmust, azaz mindent erőszakosnak nevez, még a jó szándékú, példamutató, a hitetleneket a valódi megváltáshoz vezető apostolkodást is, így igazolva azt, hogy, amit ő tesz, hitelesebb, gyümölcsözőbb, és jobb. Egy csalafinta csellel, kritizálja az erőszakos térítést, de tulajdonképpen elítél bármiféle térítést, s nem tesz mást, mint mindent elfogad, befogad, még a halálos bűnt is.

A modernista Egyház ma párbeszédben van a keresztény felekezetekkel, a nem keresztény vallásokkal, és közös utat jár velük, miközben az Egyház mindenkori tanítását védő katolikusokkal nem áll szóba. Hiába küldte el a négy bíboros Ferenc pápának a dubiát, ő nem válaszolt rá. Hiába kérték a Vatikánt nyílt levélben, hogy a kiskorúak ellen elkövetett vatikáni találkozón erősítse meg az Egyház homoszexualitásról szóló tanítását is, a Vatikán nem válaszolt. Az ilyen, Ferenc pápának címzett levelekről pedig leginkább csak úgy nyilatkoznak a vatikán képviselői: „Azok, akik az Egyház vádlásával töltik az életüket, „az ördög rokonai”.

João Braz de Aviz bíboros ezt is mondja, mikor a párbeszédről beszél  :  „Nem vagy professzor, nem vagy az igazság birtokosa, hanem megélsz valamit, ami magától értetődően vonzó, hiszen az evangélium mindig vonzó.”

Az Egyház, Krisztus Egyháza, mely nem birtokosa az igazságnak, hogyan evangelizál? Ha nem vagyok birtokosa az igazságnak, akkor valóban csak párbeszédet folytatok, s beszélőpartnereimmel együtt keressük az igazságot. De mi köze ennek Krisztushoz? Krisztus igazságát 2000 év távlatából kellene megtalálni? Nem a protestánsok szokása ez? Hol van itt a Krisztus által alapított egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyház?

Azután azt írja: „megélsz valamit, ami magától értetődően vonzó, hiszen az evangélium mindig vonzó.” Itt a kereszténység bizonytalan kis csírája már felismerhető. De csupán csak ennyit viszünk a párbeszédbe? Az evangéliumnak nem arról kéne szólnia, hogy Krisztus által szabad vagyok, megtisztultam, megváltozott az életem, s most ezt szeretném számodra is vonzóvá tenni?

João Braz de Aviz bíboros végül így fejezi be: „De módszert kell változtatni. Már nem az a célod, hogy válaszokat adj, vagy hogy rávedd a másikat arra, amiben te hiszel… nem!” Ez teszi végül egyértelművé azt, hogy mikor az Egyház párbeszédről beszél, akkor nem a misszióra gondol. A missziót csupán színleli a párbeszéd neve alatt. A modernisták szerint tehát a párbeszéd szükséges, de a prozelitizmus bűn.

De hol marad akkor a misszió?

Ez a mi feladatunk. Ez az Egyház feladata. Ez a keresztények feladata. Mindenkié, aki ismeri Krisztus igazságát.

Johanna