Nem tudjuk mikortól kezdődően, de már jó néhány évtizede tapasztalja a katolikus Egyház, hogy a vallásukat gyakorlók, templomba járók száma egyre csökken, a padokban szinte már csak az idős korosztály ül, a templomok csaknem kiürültek.
Mit lehet tenni ilyenkor?
Elnézést a hasonlatért, de ha mindezt egy mai kor vállalkozásához hasonlítjuk, akkor nyilván egyetlen lehetőség adódik, valamilyen módon vonzóbbá kell tenni a vállalkozást, hogy több embernek legyen kedve ezt választani.
Az Egyház tekintetében nyilván ez a gondolat már kicsit sántít, mert az egyházba nem a különböző programoknak, vagy megváltozott hangnemnek kell bevonzania az embereket, hanem magának az Oltáriszentségben titokzatosan jelen lévő Krisztusnak.
Az egyház mégis ezen az úton indult el, kb 60 éve. Azt gondolta, hogyha saját magát kicsit megváltoztatja, akkor több embert fog magához vonzani. Ezt az új módszert ma szinodális útnak nevezik, amit évtizedekig csak ízlelgettünk, s amely csak az utóbbi néhány év alatt nőtte ki magát azzá, amit valójában képvisel.
Három fő irányvonala van:
Meghallgatás
Befogadás
Elkísérés
Ezekről érdemesebb kicsit mélyebben elgondolkodnunk és összehasonlítani azzal, ami korábban volt honos az Egyházban.
A II vatikáni zsinat után úgy gondolták, hogy az Egyház túl szigorú és zárt rendszerként működik, így akadálya annak, hogy a hitetleneket vagy más felekezetűeket magához vonzza, ezért egy kicsit nyitottabbá tette kapuit. Elkezdett párbeszédet folytatni a világgal és más felekezetekkel. Ez önmagában nem probléma, hiszen Jézus is párbeszédet folytatott a környezetével, a hitetlenekkel is. Viszont – és ez itt nagyon fontos dolog – Jézus a tanításból és az igazságból soha nem engedett. Ő mindig azt adta tovább, amit az Atyától hallott, éppen ezért az Egyháznak is mindig azt kell tovább adnia, amit Jézustól hallott. S mindezt tanítói tekintéllyel kell tennie. A szinodalitás alapjai az első századokban és középkorban is megvoltak, de a „meghallgatás” nem a hívek bevonását, hanem a püspökök közötti kommunikációt jelentette. Ezzel ellentétben 2021-2023-as szinodális út irányvonala már kifejezetten a meghallgatás volt A „hallgató egyház” fogalma a hivatalos dokumentumokban és gyakorlatban is megjelent, s a püspökök mellett világiak is helyet kaptak a gyűléseken. Lehet kicsit túlzónak tűnik, de képzeljük el Jézust, hogy kimegy a nép közé, s nem is tanít, inkább csak meghallgat. Eléggé furcsa kép, s a katolikus Egyház is épp ily furcsa, amikor szinte már csak hallgatni és meghallgatni akar, ugyanis megalapítója, Jézus Krisztus nem hallgatni jött. Emlékezzünk vissza hegyi beszédére, ahol olyan hatalommal és erővel tanított, amire ember nem képes. Amikor az Egyház hallgat és meghallgat fennáll annak a veszélye, hogy többé már nem tanít, s itt amellett a nyereség mellett, hogy sok embert bevonzott belsejébe, elveszíti azon legfőbb értékét, hogy az Isteni igazságot továbbadja és tanítsa. Az Egyház úgy tűnik, hogy ma fél a tanítástól. A templomokban alig hallunk prédikációt a ma aktuális halálos bűnökről, a megtérésről, mert félő, hogy ez sok ott ülő embert megsértene. A gyóntató székek szinte üresek, mert senki nem érzi magát bűnösnek. De akit inkább csak meghallgatnak, befogadnak, és szinte nem is tanítanak, hogyan fog tanítvánnyá válni? Hogyan fog üdvözülni? A hallgató, meghallgató szinodális Egyháznak ebből a szemszögből kellene igazán megvizsgálnia önmagát, s nem abból, hogy a tanításhoz való ragaszkodása, keménnyé vagy merevvé teszi-e őt!
Nézzük mi a helyzet a befogadással. A téves elképzelésekkel ellentétben az Egyház korábban sem volt elutasító, bármennyire is annak tűnt, a befogadás korábban azonban nem egy kapunyitás volt, mint ma, hanem a katekumenek tanítását, szentségekben való részesítését jelentette. A katekumenek szentségekben való részesülésüktől kezdve pedig már nemcsak, mint érdeklődők, vendégek és szemlélődők ültek a padokban, hanem az egyház teljes jogú tagjai, az üdvösség várományosai lettek. Az ősegyházban a katekumenek külön imádkoztak, a szentmisének csak a tanító részén vehettek részt, Ha valaki katekumennek jelentkezett, egy kereszténynek vagy egy diákonusnak kellett a paphoz vagy a püspökhöz vezetnie, és kezességet vállalnia érte. A pap vagy a püspök gondosan megvizsgálta addigi életét és szándékát, s csak akkor bocsátotta a katekumenek közé, ha kényszer nélkül és őszinte szándékkal jött. Ezt követte az alapvető→katekézis, azaz a tanítás. Az Egyház felügyelete alatt töltött tanuló- és próbaidő hossza a jelölt buzgóságától függött, de legalább 3 év volt. A katekumenből a →húsvét vigíliájában a keresztség által lett az egyház teljes jogú tagja: fidelis, azaz ‘hívő’.
A II vatikáni zsinat után úgy gondolták, hogy az Egyház lazít a korábbi évszázadok „szigorán” és tágabbra nyitja kapuját a világ előtt. Nem „elutasító”, hanem befogadó egyházzá szeretett volna válni. A terv az volt, hogy majd belülről megismeri a világ az Egyházat, így válik neki vonzóvá, és így lesz majd később teljes jogú, szentségekkel élő tagja. Azóta eltelt kb 60 év a befogadás jegyében, s most azt látjuk, hogy a mai egyház sokszor úgy működik, mint egy kulturális központ: nem minden esetben áll a szentmise a középpontban, helyette programok, közösségi események, kedves hangnem, nyitottság, befogadás van . Tele van a templom ünnepekkor, de üres a gyóntatószék, sokan áldoznak, de kevesen élnek szentségi házasságban, sok a „vallásos érzület”, de kevés az igazi tanítványi élet. Minek köszönhető ez? Az előző bekezdésben részben már megkaptuk rá a választ: mivel a tanítás egyre inkább háttérbe szorult, a világból sokan beáramlottak az Egyházba, de ez nem maradt más, mint csupán befogadás, pedig valójában az egyháznak megmenteni és üdvözítenie kellene. És most a katolikus Egyháznak ismét itt egy nagyon fontos lelkiismereti kérdés: vajon teljesíti-e egészében a rá bízott küldetést, azaz megmenti és üdvözíti-e a lelkeket, vagy csupán csak befogadja őket? S ami nagyon fontos, tanítja-e, hogy az üdvösséghez nem elég a nyitott templom ajtón belépni? Tanítja-e: hogy őszinte bűnbánattal a gyóntatószékig kell eljutni, s megtisztult szívvel kell élni a szentségekkel, ha valaki üdvözülni akar? Nem tartja-e hamis illúzióban azokat, akik a templomban ülnek, mert befogadta őket az Egyház, de nem élnek szentségi életet, vagy – Isten bocsássa meg – halálos bűnben veszik magukhoz a szentségeket?
A szinodalitás harmadik fő irányvonala az elkísérés. A 2021-2023-as szinodus logoján azt látjuk, hogy nagyon sokféle ember halad egy irányba, de nincs vezetőjük. Egy püspök halad mellettük, de csak kíséri őket. Mi az irány és hová fognak eljutni? Ez kérdéses… Ugyanis, ha valaki valahová el akar vezetni valakit (ti. az üdvösségre) , az előre áll, biztosan halad és mutatja az irányt a többieknek. Jézus is így tett, nem a tanítványai mellé vagy mögé állt be, hanem ő volt a Mesterük, ő haladt elöl, s a tanítványok követték őt. Nagyon szépen leírja ezt a Szentírás a Jó pásztor példázatában: Miután valamennyi sajátját kiengedi, előttük megy, a juhok pedig követik őt, mert ismerik a hangját. Idegen után pedig nem mennek, hanem elfutnak tőle, mert az idegennek a hangját nem ismerik (Jn 2,4-5).
Ismerik a hangját és követik őt… Vajon a ma bárányai ismerik-e a pásztor hangját? Sokan szólnak ma az Egyházban, de nem mindannyian igazi pásztorok.
Vajon a ma Egyháza teljesíti-e missziós küldetését: „Tegyetek tanítvánnyá minden népet és tanítsátok meg őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Mt 28,20). Az ajtónyitás gesztusával lehet -e tanítvánnyá tenni? Meghallgatással lehet-e tanítani? Elkíséréssel lehet-e üdvözíteni?
A szinodus logojának képe nagyon jól szemlélteti a ma Egyházát, aki szinte elvesztette önazonosságát, elvesztette múltját, elvesztette tekintélyét, nem mer tanítani, mert keménynek és ítélkezőnek tűnhet, nem mer vezetni, mert akkor a nép úgy érezheti, hogy elvették a szabadságát, nem meri kimondani az igazságot, mert ez sokszor már ellentétes az Egyházban meghonosodott új igazságokkal. Tehát már nem az egyetlen és kizárólagos, tiszteletreméltó és követendő, csupán egy a sok közül, aki kíséri a világ népének sokaságát.
Vajon Krisztus egy ilyen Egyházat alapított?
Egy ilyen egyház meg tudja-e menteni a világot?
A kezdő gondolathoz visszatérve pedig, nyert-e az Egyház azon, hogy ennyire megváltoztatta arculatát? A gyógyír helyett nem méreggé vált-e a szinodalitás?
Azt láthatjuk, hogy amikor a tanítást felváltja a hallgatás, a lélek megmentését az irgalmassággal fűszerezett befogadás, a vezetést pedig az elkísérés, akkor abból, amit az Egyház mindig is képviselt, egy idő múlva semmi nem marad. A hívő nép pedig egy tanítás és vezetés nélkül széles úton vándorló tömeggé válik.
Ki akarta ezt?
Krisztus apostoli utódai, a püspökök?
Krisztus felszentelt papjai?
Vagy más az Egyház belsejébe beszivárgott ellenséges erők?
Az emlékezést bármennyire is sokan szeretnék, nem lehet kitörölni.
Mi volt az Egyház, és mi lett belőle mára?
Ezt az óriási változást senki nem tagadhatja, s ha őszinte önmagához az Egyház akkor azt is láthatja, hogy a szinodális út kudarcba fulladt, legalábbis akkor, ha az Egyháznak továbbra is a lelkek megmentése a legfőbb célja. A befogadás, meghallgatás és elkísérés ugyanis kevés. Ezt bármely társadalmi szervezet meg tudja tenni. Az Egyháznak, aki lelkeket akar menteni, újra meg kell tanulnia a Krisztustól kapott tanítói tekintélyével élni és vezetni a rábízottakat a keskeny úton.
Ki kell mondani: az Egyház célt tévesztett és irányt vesztett. Nem kellett volna önmagát annyira vizsgálgatnia és „szépítenie”, hogy jobban megfeleljen a világ ízlésének, és többen bejöjjenek kapuin. Egyszerűen csak meg kellett volna őriznie régi fényét, a szentségek fényét, az Eucharisztikus Jézus fényét, hogy ez vonzza magához azt, aki üdvösségre és örök életre vágyik.
Az Egyház ezt még ma is megteheti, még akkor is ha ezért sokan elfordulnak tőle.
Jézus soha nem azt várta el, hogy fél szívvel kövessék őt: a gazdag ifjúnak azt mondta, hagyj magad mögött mindent és gyere, kövess engem. A megtérés mindig egy drasztikus életváltozás kell legyen a mai világban is.
Amikor az Egyház és a világ erkölcse közt már szinte semmi különbség nincs, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ott már Krisztus nincs jelen, vagy haldoklik. Ahol a hívek élete már szinte semmiben nem különbözik a világban lévők életétől, csupán annyiban, hogy vasárnap templomba jár, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ez nem az az Egyház, ami Jézus terveiben szerepelt.
Bár ma a katolikus Egyház és hit egybe van mosva a szinodális úttal, mégis e cikk olvasója előtt a következő kérdés áll, melyik úton kíván tovább haladni?
A katolikus Egyház útján vagy az attól egyre jobban eltávolodó szinodális úton?
Isten adja meg azt a világosságot, melyben fel tudjuk ismerni a helyes utat!