Az Eucharisztia fogadása körüli viták (nyelvre vagy kézbe) igen megélénkültek az utóbbi időben katolikus körökben. Szinte ellenségként ront egymásra a két tábor, s véleménykülönbséget nem tűrve, ellenérveket félredobva ragaszkodik a saját állításának igazságához.
Ha e két módozat (nyelvre vagy kézbe áldozás) ily nagy ellentétéket és vitákat szül, valószínűleg a jónak nem két változatáról, hanem egy jó és egy rossz gyakorlatról van szó.
Sajnos a II. Vatikáni Zsinat óta nem ez az egyetlen dolog, ami nem egységes a katolikus Egyházban. A tanításnak és a liturgiának is számtalan különböző változata lelhető fel Krisztus Egyházában, mióta az újítások elkezdődtek.
Jó-e az Egyháznak ha a tanítása és a gyakorlata ennyire nem egységes?
Nyilvánvaló, hogy nem. Mégpedig azért nem, mert a lassú változtatásokkal az egyik végpontból el lehet jutni egy másik végpontba. A világosságtól a sötétségig, az igaztól a hamisig. Másrészről minél szembetűnőbbek az ellentétek, annál nagyobb összetűzéseket és vitákat szülnek.
Korábban elképzelhetetlen volt, hogy katolikus hívő megkérdőjelezze azt, amit az Egyház tanít és amit a liturgiában gyakorol. S miért is? Mert a Katolikus Egyház gyakorlata és tanítása egységes volt. Azt gyakorolta, amit Krisztustól és az ősegyháztól áthagyományozódott. Mindenki érezte és tudta, hogy ez a helyes.
A II. Vatikáni Zsinat óta, mióta az Egyház próbál egyre inkább megfelelni a világ kívánságainak, próbál egyre közelebb kerülni más keresztény felekezetekhez és vallásokhoz, ez az Egység láthatóan megbomlott. A hívekben kérdések merülnek fel: egyik helyen ezt csinálják, a másikon azt, egyik helyen ezt tanítják, a másikon azt, melyik is a helyes? Akárhogyan is burkolják ezeket az ellentéteket azok a csoportok, amelyek ezt az Egyházon belül bevezették, előbb utóbb napvilágra kerül, hogy egymással ellentétes ideológiák vannak egy helyen, mégpedig az Egyház belsejében.
Nagyon fontos, hogy ezt meglássuk! Bár látszatra jelenleg egység van, de valójában két erő hatásai érvényesülnek ma az Egyházban. A szabadkőművesség beszivárgásáról és alattomos, lassú, mindent megváltoztatni akaró munkájáról talán nem kell újra írni, hiszen sok cikk szólt erről korábban.
Van valami, amit viszont meg kell látnunk, mégpedig azt, hogy honnan indult és hová jutott el mára az Egyház.
Ez a liturgikus változtatásokon és az Eucharisztia kiszolgáltatásának és vételének módján nagyon jól szemléltethető.
Ad orientem szentmise, áldoztató rács, térdelés, nyelvre áldozás – teljesen természetes volt évszázadokon át. A szentmise középpontjában Jézus Krisztus állt, s Krisztus jelenlétét mély áhítat és komolyság vette körül. Rossz volt-e ez az Egyháznak? Rossz volt-e ez a hívőknek? Ha nem, akkor miért kellett megváltoztatni?
A novus ordo természetesen emberközelibb, s nem is ez a baj, hanem az, hogy az újításokkal lassan az Egyház hátat fordított Istennek, amit kézzel foghatóan is megtett, amikortól a papok a főoltárnak háttal kezdtek el misézni. Bár a szembemiséző oltáron is Krisztus jelenik meg, de ezt a módozatot egyre több profán elem vette körül. A szentély szinte mindenki számára átjárhatóvá vált, mint egy sétaút, elfelejtve azt, hogy az a világmindenség Urának lakóhelye. Több helyen eltűnt a térdhajtás a tabernákulum előtt, és maradt csak a meghajlás, vagy főhajtás vagy még ezek sem. A szentmisébe sok helyen beszüremkedett a humor és a világi jókedv, néhol tánc és mulatáshoz hasonló elemek. A tabetrnákulumot nagyon sok helyen eltávolították a középpontból, s helyébe papi trónokat állítottak. Ezek a változtatások mind-mind Jézus Krisztus valóságos jelenlétét szorították ki a figyelem középpontjából. Jó-e az Egyháznak, ha a lényegét, az éltetőjét fokozatosan kiszorítják a figyelem középpontjából? S ha a kérdésre a válaszunk nem, akkor érdemes elgondolkodni azon, kinek lehet a célja ezt megtenni? Krisztus kéri-e ezt az Egyháztól vagy Krisztus ellensége teszi-e ezt titokban és alattomosan?
Ide illeszthető be az áldozás körüli viták kérdése is. S talán itt most nem is magas rangú egyházi személyek érveléseivel kell előhozakodnunk, hanem a hit, a szeretet és tisztelet érzületét kell elővegyük.
A szentmisében minden alkalommal Krisztus keresztáldozata válik jelenvalóvá, és ha nem is véresen és szemmel láthatóan, de lelki szemeinkkel érzékelhető formában: „ez az én testem , mely értetek adatik” és „ez az én vérem, mely értetek adatik”. És Krisztus teste a golgotai kereszten töretett meg, s vére a golgotai kereszten ontatott ki. És az Ő teste valóságos étel és az Ő vére valóságos ital – ahogyan mondotta.
A Szentmise középpontjában nem lehet tehát más, mint Jézus Krisztus keresztje, az ő keresztáldozata, s minden emberi megnyilvánulásnak olyannak kell lennie egy szentmisén, amilyen lenne Jézus valóságos golgotai keresztje előtt.
Ennek fényében tridentista-e, szakadár-e, eretnek-e, az Egyház egységének ellensége-e, ha valaki Jézus Krisztus keresztjénél áhítattal térdel és nyelvre fogadja az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztust?
Őszintén és komolyan kérdezem mindazoktól, akik kritizálják, bántják a tridenti rítust gyakorló katolikusokat és a térdelve és nyelvre áldozókat, nem Krisztus keresztje ellen tusakodnak-e? S mikor ezeket végleg eltörölni kívánják (mert mint mondják nem illeszthető bele a mai Egyház egységébe) nem az Eucharisztia és annak tisztelete ellen harcolnak?
És észrevették-e , hogy a változás lelkülete oly annyira magával ragadta őket, hogy időközben az ellen fordultak, ami tiszta, ami igaz és illő?
Ki tette ezt velük?
Krisztus és az Eucharisztia ellen fordulni ma nem nehéz, mert szinte a teljes „Egyház” ezt teszi, s éppenséggel csak azt nem tudják, hogy ezt a lelkületet Krisztus ellenségei hozták be és honosították meg az Egyház belsejében.
És az Egyház a beszivárgott ellenség láthatatlan vezetése alatt halad az Eucharisztia teljes megtagadása felé, ahogyan ezt a Szentírás és sok prófécia megírta. Vannak olyan helyek katolikus országokban, ahol a szentmisén már egyáltalán nem hajtanak térdet a katolikus hívek sem. Állnak Krisztus golgotai keresztje előtt, s kézbe fogadják a Legszentebbet, akár egy falat kenyeret a protestánsok. A szentmise profanizálása valószínűleg végső stádiumába érkezett.
Mindazt visszaállítani, amit Krisztus ellenségei szétromboltak, valószínűleg már nem lehet.
De dönteni lehet, mégpedig abban, hogy én Krisztus és az Eucharisztia oldalán harcolok-e tovább és nem azok oldalán-e, akik Krisztust támadják.
A gonosz nagy szemfényvesztő, a rosszat jónak állítja be, a hamisat igaznak.
Adja meg az Úr a teljes Egyház minden tagjának, papoknak, híveknek, hogy felismerjék a megtévesztését, s legyen bátorságuk az igaz oldalra állni…
Johanna