A Szemlélek blog közölte le a közelmúltban Böjte Csaba ferences testvér azon levelét, melyben Csaba testvér azt a kérdést teszi fel az egyházi reformok ellen szavat emelőknek, hogy mit tenne ma Jézus másképpen, mint ahogyan a jelenlegi pápa, Ferenc teszi?
Erre szeretnék reagálni.
A fenti cikkben Csaba testvér így érvel:
„Sajnos Európában a templomaink kiürülnek, ha képtelenek leszünk változtatni, akkor üresek is maradnak. Ferenc pápa egy megcsontosodott egyházban egy változtatni akaró, változtatni tudó karizmatikus személy, aki hiszem, hogy a Szentlélek vezetésével kormányozza a lelki megújulásra áhítozó egyházunkat, ezért én bízom benne, mellette állok, és minden erőmmel segítem őt. Annak, aki kritizálja Ferenc pápát, egyetlen kérdést teszek fel: Vajon ha maga Jézus Krisztus lenne a pápa, mit tenne másképpen, mint amit a jelenlegi Szentatya tesz? Biztos vagyok benne, hogy ezt az irányt vinné tovább, csak sokkal radikálisabban, még akkor is, ha újabb nagypéntekbe torkollna az útja! Krisztus azért küldött a világba, hogy szeretetünkkel gyógyítsuk, és nem azért, hogy elítéljük egymást. Nekünk nem legyőznünk kell a másikat, hanem békében, jó testvérekként együtt kell építenünk Isten országát! Lépjünk ki pazarló, kapzsi, önző életvitelünkből, és térjünk meg! Álljunk felekezettől függetlenül korunk legnagyobb prófétája mögé! Fogjunk össze, és indítsunk el egy újabb, világunkat megtisztító, gyógyító, arcunkat az igaz értékek felé fordító reformációt!
Böjte Csaba”
„Divat lett kritikus hangvételű nyílt leveleket írni Ferenc pápának!! A pápához leveleket írokhoz lenne nekem is egy nyílt kérdésem: vajon Jézus Krisztus mit szólna Ferenc pápa helyett a ma emberéhez?? Gondolkozzunk el, vajon egy jó keresztény mit tenne ma?? Mindinkább úgy gondolom, hogy nem csak kétezer évvel ezelőtt, de ma is megfeszítenék az emberek Jézus Krisztust őszinte tanításáért!! Szomorú szívvel, Csaba t.”
Csaba testvérrel ellentében úgy gondolom, hogy Jézus ma nagyon sok mindent másképp tenne, mint ahogyan Ferenc pápa teszi. Jézus tanítása már saját korában is sokakat megbotránkoztatott, sokan elhagyták őt, mert kemény beszédnek tartották szavait. A kafarnaumi zsinagógában mondott beszéde után csak egy szűk követői kör maradt mellette. Ma sincs ez másképp. A templomok padjai folyamatosan ürülnek, ugyanis sok hívőnek sérti a fülét az igazság kimondása. Elhagyják az Egyházat, mert annak korlátai túl szűk teret hagynak számukra. S bár kevesen maradtak a templomok padjaiban, a hívő katolikusság ma sem elcsontosodott, mint ahogyan Csaba testvér mondja. Isten parancsait megtartó, jó cselekedeteket gyakorló, és az Eucharisztia szentségével táplált, élő közösség ma is. A templomba járók számának csökkenése már évtizedekkel ezelőtt érzékelhető probléma volt, s ezért hirdette meg a zsinat után az Egyház az új evangelizációt. Az új evangelizáció azt jelenti, hogy más módszerekkel próbálja elérni az Egyház a világot, mint azelőtt, de semmiképp nem jelentheti azt, hogy mást kezd el neki tanítani, mint ami Krisztus tanítása. MÁSKÉPPEN, DE NEM MÁST! Ez nagyon fontos!
Ezen a ponton az Egyház már évtizedekkel ezelőtt kisiklott, s erre XVI. Benedek pápa már a nyolcvanas években, még a Hittani Kongregáció prefektusaként felhívta a figyelmet. E gondolatok sok téren választ jelentenek Csaba testvér felvetésére is:
„ Félreérthetetlenül le kell szögezni, hogy az egyház valódi reformja feltételezi a tévutaknak minden kétértelműség nélkül való feladását, hisz ezek katasztrofális következményei máris vitathatatlanok.”
Aztán folytatja: „Meg vagyok róla győződve, hogy a károkat, amelyeket ebben a húsz évben elszenvedtünk, nem lehet visszavezetni a »valódi« zsinatra, hanem az egyházon belül a lappangó és pusztító erők elszabadulására; az egyházon kívül pedig a Nyugat kulturális forradalmának romboló erejére. Így mindazon katolikusokhoz szóló jelszó és biztatás, akik katolikusok is akarnak maradni, nem a „hátra arc”, hanem: „hűnek maradni a valódi II. Vatikáni zsinat hiteles szövegeihez”
Számára –jelenti ki nekem újra – „védeni az egyház valódi hagyományait, annyit tesz, mint védeni a zsinatot. A mi hibánk, ha valaha is ürügyet nyújtottunk akár a »jobboldalnak«, akár a »baloldalnak«, hogy azt higgye, miszerint a II. Vatikáni zsinat valami »törést« jelenthet, a hagyományoknak való hátat fordítást. Ellenkezőleg, folytonosság áll fenn, ami éppen úgy nem enged meg visszafordulást, mint előreszaladást, sem időszerűtlen nosztalgiákat, sem igazolatlan türelmetlenségeket. Az egyház jelenéhez kell hűségesen ragaszkodnunk, nem a tegnaphoz, de a holnaphoz sem. Az egyháznak ez a jelene, a II. Vatikáni zsinat dokumentumait jelenti, a maguk hitelességében, csonkító fenntartások, és torzító visszaélések nélkül.”
„Nem a keresztények helyezkednek szembe a világgal, a világ helyezkedik szembe velük, amikor ők Istenről, Krisztusról és az emberről szóló igazságokat hangoztatják. A világ háborodik fel, amikor nevén nevezzük a bűnt is, a kegyelmet is. A válogatás nélküli »nyitások« korszaka után, itt van az ideje annak, hogy a keresztény rájöjjön: kisebbséghez tartozik, gyakran van ellenzékben, és értse meg, hogy ez a nyilvánvaló, logikus és természetes azzal szemben, amit az Újszövetség – biztosan nem pozitív értelmezéssel – »evilág szellemiségének« nevez. Itt van az ideje, hogy megleljük a nonkonformizmus bátorságát, az ellenállásra való képességet, hogy leleplezzük a környező kultúrának nem egy irányzatát, és lemondjunk egy csomó zsinat utáni eufórikus közösségvállalásról.”.
Ezután még megerősít abban, hogy nagyon pontos szeretne lenni: „Mindenáron ellen kell szegülni annak a sematikus látásmódnak, mely az egyháztörténelemben egy előtt-ről és egy után-ról beszél. Ezt az ember a dokumentumokhoz hűen nem teheti meg, mert azok maguk is csak megerősítik a katolicizmus folyamatosságát. Nincs az egyházban semmi zsinat előtt és után, csak az egyetlen egyház létezik, amelyik Ura felé vándorolva egyre jobban megérti, és egyre jobban elmélyíti magában a hit kincsét, amit maga Ura bízott rá. Ebben a történetben nincsenek sem ugrások, sem törések, sem a folytonosságnak más hiányosságai. A zsinat sem akart az egyház életében valamiféle kettéosztást bevezetni.”
„A továbbiakban azt állítom, hogy a II. Vatikáni zsinat semmiképpen nem akarta »megváltoztatni« hitünket, hanem hatásos módon, frissen bemutatni. Azt állítom, hogy dialógus csak bizonyos, vita tárgyát már nem képező, azonos alapállásból kiindulva lehetséges. Lehet és kell is »megnyílni«, de csak akkor, ha az illetőnek mondanivalója is van, és önazonosságának birtokában él. Így szándékolták a pápák és a zsinati atyák, akiknek némelyike olyan optimizmusról tett tanúságot, amiről azt gondoljuk, hogy nem volt eléggé kritikus és reális. De ha ők úgy vélték, hogy bizalommal megnyílnak minden előtt, ami a modern világban pozitív jellegű, ezt éppen azért tehették, mert a maguk hitében és önazonosságukban bizonyosak voltak. Viszont ezekben az években sok katolikus részéről fék és gát nélküli nyitás történt a világ, tehát a mai, uralkodó világfelfogás felé, miközben vita tárgyává tették a hitletéteménynek még az alapjait is, amelyek sokak számára nem voltak világosak.”
„A II. Vatikáni zsinatnak igaza volt – folytatja –, amikor az egyház és a világ közti viszony tisztázását óhajtotta. Mert vannak olyan értékek, melyek ugyan az egyházon kívül jöttek létre, mégis felülvizsgálás és kiegészítés után megtalálhatják a maguk helyét az egyház látókörében is. Ezekben az években meg is feleltünk ennek a feladatnak. De aki azt gondolná, hogy ez a két valóság (ti. az egyház és a világ) ütközés nélkül kapcsolódhatnak, sőt azonosulhatnak egymással, az nem ismeri sem az egyházat, sem a világot.”
„Átfogóan az a benyomásom, hogy az egyház valóságának hitelesen katolikus értelmezése csöndben szertefoszlott, anélkül, hogy azt valaki kifejezetten elvetette volna. Sokan nem hiszik már, hogy itt egy olyan realitásról van szó, mely magának az Úrnak akaratából létezik. Még egyes teológusoknál is úgy jelenik meg az egyház, mint valami emberi alkotás, valami általunk létrehozott eszköz, amit ennek következtében a pillanatnyi igények szerint mi magunk szabadon újraformálhatunk.”
„Mindig számolnunk kell azzal, hogy az egyház nem a mienk, hanem az övé (mármint Krisztusé). A »reformok« és »megújulások« bármennyire szükségesek legyenek is, mégsem eredhetnek a magunk lelkes aktivizmusából, amivel valami új, balul sikerült szervezetet állítunk fel. A legjobb, ami egy ilyesféle munkából származhat, egy »ízlésünk szerinti« egyház lesz, méreteinkre szabva, ami még érdekes is lehet önmagában, csak éppen nem lesz az igazi egyház, az, amelyik megtart bennünket a hitben, és életet ad nekünk a szentségei által. Még azt szeretném mondani, hogy az, amit mi magunk akarunk készíteni, sokkalta kevesebb annál, ami készen van. A »reform« tehát nem azt az erőlködést jelenti, hogy új homlokzatot állítsunk fel, hanem (ellentétben azzal, amit egyes egyháztudósok gondolnak) azon kell lenni, hogy a lehető legnagyobb mértékben eltűnjön mindaz, ami belőlünk való, hogy minél inkább előtérbe léphessen az, ami belőle való, Krisztusból. Olyan igazság ez, amit a szentek nagyon jól ismertek, tehát azok, akik valóban és a maga mélységében újították meg az egyházat; nem úgy, hogy új szervezetek terveivel hozakodtak elő, hanem úgy, hogy megreformálták magukat.” ( Joseph Ratzinger, Beszélgetés a hitről Vittorio Messorival, Vigilia kiadó, részletek)
Pontosan a Ratzinger bíboros által felvázolt folyamtok bontakoznak ki napjainkban egyre kifejezettebben. Miközben a világ felé folyamatosan nyitunk, a saját katolikus önazonosságunk biztos birtoklása kezd elveszni, melyből, ha továbbra is szabad utat engedünk neki, nem marad más, mint egy ökumenikus profán világegyház. Ez ad okot sokak számára arra, hogy az Egyház tanításának védelmében hallassák hangjukat. Nem a pápa kritikusai ők, hanem sokkal inkább a Jézus alapította Egyetlen Szent Katolikus, Apostoli Anyaszentegyház tanításának védelmezői, s a mai Egyház tanításának kisiklásaira hívják fel a figyelmet.
Jézus Krisztus azért jött, hogy a bűn szolgaságából kiszabadítson minket, ami azt jelenti, hogy megújulásra hív minden emberi szívet. E megújulások által telhetnek meg a templomok padjai ismét. Csaba Testvér kérdésére közvetlenül válaszolva, egészen biztos vagyok benne, hogy sok mindent másképp tenne ma Jézus, mint Ferenc pápa. Isten ugyanis a bűnnel nem szolidáris. Szeretettel átölelni testvéreinket azt jelenti: meg akarlak menteni a bűn és annak következménye, a kárhozat gyötrelmeitől, ezért bűneid elhagyására hívlak. Isten irgalmas szeretetét hirdetem neked, ami képes megváltoztatni életedet. Jézus ma is ezzel a megmentő szeretettel vonzaná a híveket az Egyházba, s nem a tanítás átírásával. Jézus soha nem ítélt el senkit, mint ahogyan krisztusi evangélium hirdetőinek sem szabad senkit elítélniük, de a bűnt nevén kell neveznünk. Egészen biztos vagyok abban, hogy Jézus nem változtatná meg a tanítását, és nem reformálná meg Ferenc pápához hasonlóan az Egyházat azért, hogy annak padjait újra megtöltse. A mai Egyház mindig a saját megtéréséről beszél, miközben a világ megtérése egyre kevésbé kerül szóba. A kocka szinte kezd megfordulni. A megtérés azonban nem azt jelenti, hogy a másik egyetlen cselekedetét sem ítélem el, s irgalmasan magamhoz ölelem. Az ilyesféle megtérés és reform bár lehet, hogy újra megtölti a templomok padjait, de egy önazonosságát vesztett és tanítását elhagyott, halott Egyház kialakulásához vezet.
Manapság egyre többen nevezik Ferenc pápát prófétának. Ha viszont az ő tanítása egy teljesen új egyházi szemléletet és tanítást képvisel, akkor ő nem az Élő Isten prófétája. Isten ugyanis nem küld olyan prófétákat, akik az ő tanítását a világ tetszése szerint reformálnák meg. Csaba testvérrel ellentétben egészen biztos vagyok abban, hogy Jézus ma nem ölelné magához az elvált újraházasodottakat azzal a szándékkal, hogy állapotukban megmaradva, majd az Eucharisztia szentségétől meggyógyulnak. Neki ugyanis tiszta, világos tanítása volt a válásáról és újraházasodásról. Ez nem jelenti viszont azt, hogy Jézus nem kísérné el őket életállapotuk gyötrelmeiben, nem jelenti azt, hogy eltaszítaná magától őket, de mindenkor az életük rendezését, a házasságtörés miatti bűnös állapot mielőbbi felszámolását szorgalmazná.
Isten országát csak úgy építhetjük, ha Isten igazságát képviseljük. Olyan próféta mögé felállni, aki nem a tiszta isteni igazságot hirdeti, veszélyes. Az Egyháznak nincs szüksége reformációra, nincs szüksége olyan megtérésre, amely mindent elnéz, és mindent magához ölel. A világnak van szüksége megtérésre, s az Egyháznak továbbra is ezt kell hirdetnie. Még akkor is, ha a templomok padjai szinte teljesen kiürülnek. Ez az Istenhez való hűség!
„Korunk nagy prófétája” mellett pedig soha nem felejtsük el minden korok legnagyobb prófétáját, az Úr Krisztust, aki azt mondta, hogy újra eljön ítélni élőket és holtakat. Mikor a jobb és bal keze felől felsorakoztat majd minket, nemcsak azt fogja megkérdezni, hogy mennyi jót tettünk, vagy nem tettünk testvéreinkkel, hanem azt is, hogy az Isten törvényei szerint éltünk-e. Szétválasztja majd azokat, akik mindvégig hittek abban az ál irgalmasságban, mely hagyta őket bűneikben meghalni, azoktól, akik Isten valódi irgalmát megismerve a Bárány vérében tisztára mosták ruhájukat. És szétválasztja majd azokat is, akik az álirgalmasság prófétája mögé álltak fel, azoktól akik az igaz evangéliumot hirdették.
Talán soha nem volt ilyen időszerű Krisztus második visszajövetelét hirdetni, mint mai korunk nagy hitehagyásában. Ez nem a félelem ideje kell, hogy legyen, hanem a lelkünk megtisztításának ideje, és az öröm ideje, mely tudja, hogy a világot ma uraló gonoszság utolsó óráit éli, melyet Krisztus örökké tartó uralma követ majd.
Istennek népe! Bátran hirdesd a szeplőtelen Bárány visszajövetelének evangéliumát, hogy a Bárány mennyasszonya (Az Egyház) kellőképpen fel tudjon készülni jegyese megérkezésére!
Johanna