Nemrégen került fel internetes fórumokra Tomka Ferenc professzor hosszú tanulmánya, melyben mindenek előtt kifejti, hogy szerinte káros, ha a katolikus hívek ma konzervatív hangvételű írásokat is olvasnak, illetve érveket igyekszik felhozni a reformer egyházi szárny tanainak jogosultságára. Rögtön az elején tisztázandó néhány fontos kérdés. A konzervatív gondolkodást képviselő honlapok, köztük a Péter sziklája, bármennyire is úgy tűnhet, nem a jelenlegi vatikáni vezetés és a pápa kritizálását tartja legfőbb feladatának. Tehát nem valakinek vagy valaminek a támadásáról, hanem a katolikus hit és Krisztus igazságának védelméről van szó. Amit e konzervatív honlapok tesznek, az egy olyan, már meglévő támadásra adott válaszreakció, mely a katolikus hitet, és Krisztus igazságát mintegy lepel alatt régóta éri. Így már a tanulmány első sorai is jogtalanul vádolják a konzervatív katolikus oldalt. ( „A reformáció idején nem vádolták ennyire durván a pápát, a Vatikánt egyesek, mint pl. a Katolikus Válasz honlap teszi, és terjesztenek mindenféle egyházat szétszakítani akaró írásokat”), hiszen a támadást nem a konzervatív honlapok, hanem a Krisztus tanítását megreformálni szándékozók indították az Egyház ellen, hasonló módon, mint 500 éve Luther. A konzervatív honlapok írásai az Egyházat nem szétszakítani, hanem Krisztus tanításában egységesen megőrizni kívánják. A reformáció idején a szakadár protestánsok vádolták a pápát. Ma azok nem értenek egyet a reformer pápa intézkedéseivel, akik a mindenkori katolikus hit megmaradását védik. Itt tehát nem arról van szó, hogy valakik új tanítást kreáltak és leszakítják magukat az Egyházról, hanem maga az Egyház szakad el lassan és folyamatosan Krisztus tanításától. Igen nagy a különbség. Hiba tehát úgy beállítani az egészet, mintha a mai konzervatív katolikusok okoznák a szakadást. Krisztus Egyházával egységben ugyanis az marad, aki megőrzi tanítását, és az szakad el tőle, aki elhagyja az igaz tanítását.
Épp ezért sátáni támadásnak sem nevezhető, mikor valaki egy meglévő támadással szemben védi Krisztus Egyházát. Mégis Tomka professzor az alábbi szavakkal illeti a katolikus konzervatív oldalt: „Legyetek az Egyház egységének építői, és ne engedjetek semmiféle – ez már az – sátáni támadosoknak”. Nem bűn tehát, hanem egyenesen kötelesség, a Krisztus tanításának védelme minden jó érzésű igaz katolikus számára. Illetve üdvös feladat mindazokat figyelmeztetni a tévtanításokra, akik azt maguktól nem ismernék fel.
Bevezetőül ennyit, a továbbiakban pedig a tanulmány néhány konkrét gondolatára szeretnék reagálni.
Tomka professzor a tanulmány elején rögtön kitér az 500 évvel ezelőtti eseményekre. Azt írja: A reformáció is a párbeszéd szándékával kezdődött, de később támadni kezdték a pápaságnak, illetve az egyháznak több, nagyrészt valós hibáját. Így szakadás jött létre. Ezután nagyobb és kisebb egyházak ezrei születtek, a jogos kritika és újítás elve alapján.
Vehetjük e sorokat a katolikus Egyház önkritikájának is, de ne felejtsük el, hogy az elszakadt Egyházak, a „jogos kritika és újítás elve” útján elindulva eljutottak oda, hogy a hét szentség közül ötöt eltöröltek, és elhagyták a Szűzanya tiszteletét. Ez már minden bizonnyal nem nevezhető üdvös útnak.
Azután így folytatja: Az Lutheránus Világszövetség vezetősége és a Katolikus Egyház megbízottjai a reformáció 500-ik évfordulójára írt közös nyilatkozatukban kifejezték, hogy őszintén bánják a szakadást. Mindkét egyház megvallotta felelősségét, és közösen határozták el, hogy mostantól együtt akarják keresni a megújulás és a Krisztusról való tanúságtétel útját. Dicséretre méltó a békülés, dicséretre méltó az egységre való törekvés, de újra előjön a sokat említett kérdés: hogyan keressük a közös megújulás útját, ha a protestáns Egyházak semmit nem kívánnak visszahozni abból, amit 500 éve elutasítottak? Számtalan tudósítás alapján tudjuk ugyanis, hogy itt az egységnek egy olyan formájáról van szó, amely az intercommuniot is magába foglalná.
A tanulmány felemlíti Hummes, brazil bíboros szavait is: Hummes brazil bíboros így nyilatkozott, amikor világsajtó felkapta a hírt, hogy négy bíboros kritizálja a pápát: „Ők négyen vannak, mi kétszázan”. Ezzel kapcsolatban két gondolat érdemel említést. A dubiát beadó négy bíboros, a pápa iránti legnagyobb tisztelettel tett fel írásban kérdéseket négy témakörben, azért hogy tisztázzanak néhány a tanításban félreérthető kérdést, melyre választ nem kaptak. Hol meríti ez ki a kritizálás fogalmát? Másrészt Hummes bíboros bármennyire is úgy gondolja, az igazságnak nem kritériuma az, hogy sokan képviseljék. Keresztelő Szent János, és Morus Szent Tamás, sőt Krisztus Urunk is egyedül álltak az igazság oldalán, amiért később meghalni is készek voltak. A napokban pedig arról olvashattunk, hogy több, mint 200 pap írta alá azt a kezdeményezést, mely felszólítja püspökeiket, hogy tisztázzák a tanításban lévő zavarokat. Tehát már nemcsak négyen vannak.
Tomka professzor furcsa módon állítja be a II. vatikáni zsinat előtti egyházi gondolkodást is:
A katolikus oldalról elhangzó pápa- és az egyház elleni kritikák a II. vatikáni zsinat idején élesedtek ki. Ennek lényegi oka, hogy a zsinatot megelőző 400 év során úgy tűnt, hogy az egyház és annak tanítása változhatatlan.
Csak úgy tűnt, vagy valóban változhatatlan? Értsük ezt úgy, hogy több száz évig változtathatatlannak tűnt, de ma rájött az Egyház, hogy mégis változtatható? Ki és mire hivatkozva változtathatja meg azt? A XXI. században engedélyt adott Isten az Egyháznak arra, hogy a korábbi tanítástól eltérjen azért, mert ezt a kor összetett problémái megkívánják? Rábírhatjuk-e úgymond Istent, hogy egy kicsit ő is idomuljon az adott kor problémáihoz? Mély és fontos kérdések ezek, melyekre érdemes válaszolnunk, mielőtt rábólintunk az Egyházban ma végbemenő újításokra.
Azután így folytatja: E látásmód a tridenti zsinat utáni korban erősödött meg. A tridenti zsinat, számos bölcs tanítása mellett, sok részletekbe menő és szigorú előírást hozott. Ezeknek megvolt a jogos okuk egy korban, melyben az egyháznak óvakodnia kellett a tévtanok beszivárgásáról. De a szabályok megmerevedése az idők során káros következményekkel járt.
Őszerinte tehát a részletekbe menő és szigorú egyházi előírásoknak csak a reformáció korában volt létjogosultsága. Ma már nincs szüksége az Egyháznak erre a szigorra? Akkor óvakodni kellett a tévtanok beszivárgásától. Ma nem? Ma semmilyen veszély nem fenyegeti Krisztus tanítását? Nem azok a védelmezői Krisztus Egyházának, akik ma is épp oly szigorúan védik Krisztus változtathatatlan tanítását, mint a tridenti zsinat atyái? S nem azok jelentenek ma veszélyt számára, akik bár nem oly látványosan, mint Luther idején, de apró lépésekben, több évtized alatt igyekszenek megreformálni a katolikus Egyházat? Hiszen a jelenleg legnagyobb össztűzben lévő téma, az elváltak és újraházasodottak szentségekhez engedése is kétféle értelmezésben kerül megfogalmazásra. Létezik a katolikus értelmezés, miszerint a szentségi házasság kivételek nélkül felbonthatatlan, és létezik a protestáns értelmezés, amely szerint a házasság nem szentség és nem felbonthatatlan. A Tomka professzor által jelen tanulmányban felvázolt elmélet vajon melyikhez áll közelebb? Nem a házasság protestáns felfogását próbálja éppen belesulykolni az olvasókba?
Azután a professzor múlt időben beszél olyan tanításokról, melyek Egyházunk látásmódjának ma is szerves részét képezik Az egyháznak az utóbbi évszázadokban nagyon kemény előírásai voltak az elvált újraházasodottakra vonatkozóan. Úgy tekintett rájuk, mint akik 1. különbség nélkül 2. bigámiában-, paráznaságban, azaz halálos bűnben, élnek, 3. és ezért kizárták magukat az egyházi közösségből.
Ezek szerint valóban lezárult egy korszak az Egyház életében, és a bűnnel szembeni régi kemény ellenállás ma engedékeny irgalommá változott? Ki meri ezt mondani valaki a progresszív oldalon? Ugyanis irányultságuk, tetteik és intézkedéseik ezt támasztják alá, bár szóban és írásban továbbra is a házasság felbonthatatlanságát vallják.
Később a tanulmány írója úgy idéz szó szerint az Amoris Laetitiából, hogy annak első felét a Familiaris consortioból ( FC) vett idézetként fémjelzi. Tájékozatlan olvasó azt hiheti, hogy az idézet első fele II. János Pál pápától származik, holott az teljes egészében Ferenc pápától kerül idézésre: ad 1) A „különbség nélkül” állásponttal szemben már II. János-Pál és Benedek pápa is megkülönbözte-tésre hívott: „Az új kapcsolatban élő elváltak nagyon különböző helyzetekben lehetnek, amelyeket nem szabad merev kategóriákba zárni, nem hagyva teret a lelkipásztori és személyes megkülönböztetésnek. Mást jelent az időben (már) megszilárdult második egység, új gyermekekkel, kipróbált hűséggel, keresztény elkötelezettséggel, a saját helyzet szabálytalanságának tudatával… Az Egyház elismer olyan helyzeteket, amelyekben „a férfi és a nő, komoly okok miatt – például a gyermekek nevelése – nem tud eleget tenni a válás kötelezettségének”. Van olyan eset is, amikor az egyik fél mindent megtett első házassága megmentéséért, és galádul elhagyták. Vagy „vannak, akik második házasságot kötöttek, és lelkiismeretükben meg vannak győződve arról, hogy a helyrehozhatatlanul megromlott első házasság soha nem volt érvényes”. (FC 84) – Ezzel szemben ismét más dolog egy nemrég bekövetkezett válást követő új kapcsolat, minden gyötrelmes és zavaros következményével, amelyek gyermekeket és egész családokat sújtanak; vagy azok helyzete, akik ismételten nem tettek eleget családi kötelezettségeiknek. A szinódusi atyák hangoztatták, hogy szükség van a lelkipásztori mérlegelésre, melyet mindig megfelelő megkülönböztetéssel kell meghozni, a helyzeteket jól megítélő szemmel.” (298)
Tudjuk, hogy a pápai megnyilatkozásokban gyakran szerepelnek idézetek korábbi pápáktól, de mivel ez az írás kevésbé tájékozott hívek számára is íródott, egyértelműbbé kellett volna tenni, hogy mely mondatok mely pápától származnak.
- János Pál pápa Familiáris consortiojából kicsit lentebb idézünk szó szerint.
Később már valóban II. János Pál pápa FC- ját idézve azt igyekszik alátámasztani, hogy az ebben szereplő megnyilatkozások szemben állnak az Egyház azon álláspontjával, miszerint az elvált és polgárilag újraházasodott párok bigámiában, paráznaságban, halálos bűnben élnek. „A bigámiában-, paráznaságban-, halálos bűnben élnek, és ezért ad 1) kizárták magukat az egyházi közösségből állásponttal szemben az 1980-as szinódus, illetve Szent II. János Pál pápa, majd Benedek pápa így biztatott: ad 2) „A szinódussal együtt buzdítjuk a pásztorokat és az egész hívő közösséget, hogy támogassák az elváltakat, hiszen megkeresztelt emberek lévén részesei lehetnek az Egyház életének, és részt is kell benne venniük.” ad 3) Mert „az Egyház szilárd bizalommal hiszi, hogy mindazok, akik elhagyták az Úr parancsát és most is ilyen állapotban élnek, elnyerhetik Istentől a megtérés és üdvösség kegyelmét, ha kitartanak az imádságban, a bűnbánatban és a szeretetben.”
E két pápa tehát újra az egyház szívére ölelte az elvált újraházasodottakat is.”
Ezt viszont hibásan állapítja meg, az ugyanis, hogy az Egyház már nem olyan kirekesztő az elváltak és polgárilag újraházasodottakkal szemben, mint korábban, korántsem jelenti azt, hogy nem tartja továbbra is objektíve bűnnek a házasságtörést. Sőt a végén még hangsúlyozza is:„az Egyház szilárd bizalommal hiszi, hogy mindazok, akik elhagyták az Úr parancsát és most is ilyen állapotban élnek, elnyerhetik Istentől a megtérés és üdvösség kegyelmét.” A familiáris consortio 84. pontja alapján pedig teljesen nyilvánvalóvá válik, mit gondoltak a szinódusi atyák II. János Pál pápa idejében az elvált és újraházasodott párok életállapotáról. : „A mindennapos tapasztalat sajnos azt mutatja, hogy az elváltak többnyire újabb kapcsolatot keresnek, természetesen katolikus házasságkötés nélkül. Mivel rosszról van szó, amely mint minden más rossz egyre szélesebb körben fertőz a katolikusok között is, e problémával gondosan és késlekedés nélkül szembe kell néznünk. A Szinódus atyái e kérdést is tanulmányozták. Az Egyház ugyanis, amely arra alapíttatott, hogy minden embert, de elsősorban a megkeresztelteket elvezesse az üdvösségre, azokat sem hagyhatja magukra, akik egy szentségi házasság megkötése után újabb házasságra akarnak lépni. Ezért fáradozik az Egyház, s anélkül, hogy belefáradna, a jövőben is törődik azzal, hogy ezeknek az embereknek is rendelkezésére álljanak az üdvösség eszközei. A pásztorok tudják, hogy az igazság iránti szeretet arra kötelezi őket, hogy helyesen különböztessék meg egymástól a konkrét helyzeteket. Másképp kell tekinteni ugyanis azokat, akik őszinte lélekkel próbálták megőrizni első házasságukat, de teljesen igazságtalanul elhagyták őket, és másképp azokat, akik saját, súlyos bűnükkel feldúlták a kánonjogilag érvényes házasságukat. Végül olyanok is vannak, akik új életközösséget kezdenek a gyermekek nevelése kedvéért, s olykor lelkiismeretükben biztosak afelől, hogy az előző, helyrehozhatatlanul tönkrement házasság soha nem volt érvényes… Mindazonáltal az Egyház megerősíti a Szentírásra támaszkodó hagyományát, mely szerint a válás után újra megházasodott híveket nem engedi szentáldozáshoz járulni. Ugyanis ők maguk akadályozzák meg, hogy szentáldozásban részesülhessenek, mert állapotuk és életkörülményeik objektíven ellentmondanak annak a Krisztus és Egyháza közötti szeretetnek, amelyet az Eucharisztia jelez és megvalósít… A bűnbánat szentségében való kiengesztelődés – amely utat nyit az Eucharisztiához – csak azoknak engedhető meg, akik bánkódván amiatt, hogy megsértették Krisztus hűségének és Szövetségének jelét (a felbonthatatlan házasságot) őszintén késznek mutatkoznak arra, hogy a továbbiakban olyan életet élnek, amely már nem ellenkezik a házasság felbonthatatlanságával. Ez azonban valójában azt követeli, hogy valahányszor a férfi és a nő súlyos okok – pl. a gyermekek nevelése – miatt nem tehet eleget a szétválás követelményének, „vállalják magukra azt a kötelezettséget, hogy teljes megtartóztatásban élnek, azaz tartózkodnak az olyan cselekedetektől, amelyek csak a házastársakat illetik meg”. (FC 84. részletek)
Érdemes egy gondolat erejéig a megkülönböztetés fogalmánál is megállnunk. A FC 84. pontjában szereplő megkülönböztetés fogalom nem a szentáldozáshoz engedésre vonatkozik, mint ahogyan ezt a progresszív teológusok II. János Pál pápára hivatkozva fejtegetni szokták, hanem a lelkipásztori gondozásban való megkülönböztetésre értendő. Nagy különbség, mégis egy kicsi csúsztatással el lehet jutni oda, hogy megkülönböztetett esetekben szentáldozáshoz engedjék az elvált újraházasodottakat, amihez még II. János Pál pápa neve is adható.
A következőkben egy nagyon gyenge pontot inogtat meg a tanulmányíró: A FC megokolásában még szerepel: az Egyház azért nem engedi áldozni őket, hogy így „a szentírásra támaszkodó hagyományát” kövesse, s elkerülje, hogy „tévedés és zavar támadjon a hívőkben” (FC 84).
– Az áldozás lehetőségét hangsúlyozó teológusok felhívták a figyelmet: eszerint az Eukarisztiához járulás tilalma nem dogmatikai, hanem egyházjogi kérdés; vagyis az egyház döntésétől függ. Az egyház nem engedi áldozni őket, mert ez eddig így volt (és szentírási hagyományra hivatkozik), illetve hogy áldozásuk ne keltsen zavart a többi hívőkben: nehogy a válást megengedettnek véljék.
Valóban csak az Egyház döntésétől függ, hogy áldozhatnak-e az elvált újraházasodottak? Ha az Egyház úgy dönt, akkor áldozhatnak is akár? Ilyenkor mi lesz a Szentírásra támaszkodó hagyománnyal? Elvetésre kerül? Az egyház döntése autonóm? Nem Isten rendeleteitől függ? Hozhat-e az Egyház egy olyan saját döntést, mely elszakad a korábbi, de egyben mindenkori hagyománytól?
Itt a tanításáról beszél, melyet szerinte csak „korábban” vallott magáénak az Egyház: – Az áldozástól eltiltás egyik döntő okának tartották korábban, hogy az érvénytelen második házasság-ban élő paráznaságban él. De e korokban magát a szexualitást is némileg negatívan ítélte meg a világ és az egyház is.
A „korábban” szó használata itt azt sejteti, hogy ma nem ezt vallja az Egyház. Mi a paráznaság mai definíciója? Létezik-e még a fogalom a progresszív teológiában egyáltalán? Hiszen ma már csak elméletben beszélnek róla, a gyakorlatban viszont nem szeretik nevén nevezni.
Újból a katolikus Egyház bírálóinak oldalára állva azt írja: A keletiek szemére vetették a katolikus teológiának, hogy azért is téves gondolkodása a házasságról, mert nem szeretet-kapcsolatnak, hanem személytelen jogi szerződésnek tekinti azt. Nem azt írja, hogy tévesnek tartották, hanem azt, téves. Ezek szerint ő is egyet ért a keletiekkel. Nem tudni, hogy a keleti Egyház pontosan mit is vall a római katolikus tanításról, de azt ne felejtsük el, hogy a szentségi házasságot felvevők nem jogászhoz, hanem az élő Istenhez mennek, hogy áldását kérjék arra a szeretetkapcsolatra, melyben megszületett az a döntés, hogy valaki az életét egy másik személlyel szeretné végig élni. Semmiképpen nem tekinthető tehát e szentség jogi formulának. Sokkal inkább a házasságot felbontani kívánók téves értelmezése az, hogy a szentséget, melyben az Isteni szeretetet a hitvesi szeretet folytonosságának megadója, egyszerűen jogi formulává degradálja, s földi bírók elé vigye, ha úgy érzi, hogy a szeretet elmúlt, s a házasságot felbontani szeretné.
Később egy meglepő hasonlattal hozakodik elő: Bellarmin Sz. Róbert hasonló okfejtést használ: Ha a szentségi jelek megszűnnek (pl. megpenészedett a szentostya a tabernákulumban), az Eucharisztia nincs többé. Analóg módon, ha a házastársak között nincs meg a minimális szeretet, akkor hiányzik, ami a szentség lényegét („anyagát”) alkotja. Tudnunk kell, hogy a katolikus tanításban a házasság szentségének nincs anyaga , a szerző is itt idézőjelben tüntetni fel, de azután mégis úgy beszél róla, mintha valóban a szentség anyaga, illetve a szentség fennmaradásának kritériuma lenne. Az viszont, hogy a szeretet kihűlése esetén maga a házasság is megszűnne létezni, olyan tanítás, melyet az elmúlt idők során soha nem vallott magáénak katolikus Egyházunk.
A szentégi házasság folyamatos fenntarthatóságát az adja, hogy a házastársak, eltökélve, hogy házasságukat őrizni kívánják, Isten kegyelmét kérik (és kapják is meg a szentség által) hogy a házastársi szeretet soha ne hűljön ki köztük. Amikor a világ szellemének engedve, nem tesznek meg mindent azért, hogy e szeretet kapcsolat megmaradjon, hagyják azt kihűlni, és hagyják, hogy egy harmadik személy is belépjen esetleg kettőjük intim kötelékébe, az annak a jele, hogy elszakadtak Istentől, s az isteni kegyelem már nem tud hatékonyan közreműködni kettejük szeretetkapcsolatának segítésében. Az Isteni szeretet viszont ekkor sem szűnik meg fenntartani az örök szövetséget, azaz a házasság szentségét. E házaspárnak ilyenkor van a legnagyobb szüksége arra, hogy az Egyház segítő kezet nyújtson neki, és visszavezesse őket Krisztus szeretetéhez, mely megmentheti házasságukat. Ezért az Egyháznak azt hangoztatni, hogy a házassági szeretet hiánya megszűnteti a házasság szentséget úgy, mint ahogyan a Szentostya anyagának elromlása az Eucharisztia szentségét, súlyos hiba. Súlyos hiba az is, hogy az Egyház ilyenkor sokszor nem a megtartó segítség kezét nyújtja a szenvedő házastársaknak, hanem a végleges elválás lehetőségét kínálja fel számukra. E második út felajánlásával pedig a végleges döfést adja meg a haldokló házasság számára.
Egy válságban lévő házasság meglétét, élő voltát az is bizonyítja, hogy megfelelő külső segítséggel, ismét virágzóvá tehető az a kapcsolat, melyet halottnak hittek. Ami valóban halott, azt a külvilág nem tudja újra élővé tenni. A házastársaknak tudatosan kell dolgozniuk a házassági szeretet fennmaradásán, akarniuk kell megmaradni a házasságukban, s az Egyháznak is erre kell buzdítani őket. Hiba az Egyház részéről a „nem akarok tovább élni a házasságomban” döntésre rátenni a pecsétjét, de még súlyosabb hiba az „új kapcsolatban akarok élni” döntésre is rátenni. Ezek ugyanis mind az Isten nélküli világ által diktált érzések, elhatározások és döntések. Ezek véghezvitelében az Egyház nem asszisztálhat.
Később ezt olvassuk Tomka professzor tollából: Jézus – amint a szinódus is hangsúlyozta -, nem ítélte el a házasságtörő asszonyt, se Mária Magdolnát, sőt még a szamariai asszonyt sem, aki pedig az ötödik férfivel élt együtt, hanem irgalmas megértéssel közeledett élethelyzetükhöz, s emelte fel őket. Féligazságokat közöl itt Tomka atya, mert valóban irgalommal közeledett Jézus mindhárom újszövetségi alak felé, s valóban nem ítélte el őket, de egy dolog egészen biztos, Jézus egyikük élethelyzetét sem tartotta üdvösnek. Attól ugyanis, hogy Jézus a fent említett evangéliumi részekben nem nevezte nevén a házasságtörést, nem jelenti azt, hogy nem is ítélte el. Hiszen a Szentírás számtalan más helyen említi, mint bűnt. Másrészről nem ugyanaz a bűnt és a személyt elítélni. Az „eredj el és többé ne vétkezzél” szavakban egyértelműen benne van, hogy Jézus nem értett egyet a házasságtöréssel. Hiszen azt is mondhatta volna: én sem ítéllek el, eredj el és nem szükséges megváltoznod. De nem ezt mondta.
Később, XVI. Benedeknek még a pápasága előtti állítólagos nyilatkozatát olvashatjuk: Ratzinger az előzők alapján így következtet: „Szeretném a megkísérelni a kijelentést, hogy ha a házasság mindkét fél számára gyógyíthatatlanul tönkrement, s a második házasság hosszabb időn át erkölcsi realitásként beigazolódott, valamint a hit lelkületében annyira beteljesültnek mutatkozott, hogy ennek feladása erkölcsi érték szétrombolását jelentené, a pap tanúsága alapján engedélyezni kellene, hogy e második házasságban élők szentáldozáshoz járulhassanak”.
Sajnos J. Ratzinger fenti szavainak nem kaptuk meg az autentikus forrását. Biztosan tudjuk viszont, hogy a II. János Pál pápa regnálása alatt kiadott KEK mit ír a házasságok felbonthatatlanságáról és az elvált újraházasodottak szentáldozásához engedhetőségéről. Azt is tudjuk, hogy a fent nevezett időszakban kiadott KEK, Joseph Ratzinger, felügyelete alatt készült el.
A KEK így fogalmaz:
- „Megkereszteltek között megkötött és elhált házasság nem bontható fel semmilyen emberi hatalom által, sem semmilyen okból, a halált kivéve.” 2382.
- „Napjainkban számos országban sok katolikus él, akik miután a polgári törvények szerint váláshoz folyamodnak, új polgári házasságot kötnek. Az Egyház Jézus Krisztus szava („Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör.” [Mk 10,11–12]) iránti hűsége miatt vallja, hogy nem ismerheti el ezt az új együttélést érvényesnek, ha az első házasság érvényes volt. Amennyiben elvált házasok polgárilag újraházasodtak, olyan helyzetbe kerültek, mely objektív módon áthágja Isten törvényét. Éppen ezért amíg e helyzet fönnáll, nem áldozhatnak.”
Ezek alapján egyértelmű, hogyan vélekedett előző két pápánk az elvált és újraházasodottak életállapotáról. Nézzük mit ír Tomka Ferenc, Ferenc pápa álláspontjáról: „ Az elváltakat érintő szigorú egyházi törvények olyan korban születtek, melyben a társadalomra nagy hatással voltak a vallási előírások, és válás alig létezett. Az elváltak „büntetése” így komolyan erősítette a házasság felbonthatatlanságának tudatát is. Korunk társadalmában a válások aránya óriásira növekedett, és kevesekre van hatással, hogy az egyház bünteti-e az újraházasodottakat. E tilalom ma az érdekeltek egy kicsiny részét sújtja, akik nagyobb részt felnőtt korban szeretnének őszintén megtérni, de az egyházba való visszatérésük útján egy zárt sorompóval találkoznak. Ezt kívánta feloldani Ferenc pápa.” Beszél a világban élő elváltak és újraházasodottak azon kicsi részéről, akik ebben az életállapotban kezdenek el közeledni a hithez, s találnak egy zárt kaput, mivel életállapotuk ellene mond annak, hogy Krisztus belsőséges lakomájában részesüljenek: Ezután azt fejti ki, hogy az egyházból a fenti okok miatt kirekesztettek számára kívánja Ferenc pápa megnyitni az Egyház eddig bezárt kapuit. Itt még csak megkülönböztetett esetekről sem beszél. Tomka professzor szavaiból is a Kasperi elképzelés látszik kirajzolódni, miszerint az elvált és újraházasodottakat folyamatosan integrálni kell az Egyház életébe, mégpedig annak legmagasabb fokát, az Eucharisztiát megcélozva.
Látható az éles határ előző pápáink és Ferenc pápa látásmódja közt, ami nem mosható el, bizonytalan eredetű nyilatkozatokkal sem, hiszen, biztos dokumentumaink vannak az ő irányvonalukat illetően. Igaz az is, hogy előző pápáink élete sem volt mentes az egyházon belüli támadásoktól, viszont aki csak kicsit is járatos az Egyházi élet híradásaiban, tudhatja, hogy II. János Pál és Benedek pápánkat mindig a progresszív oldal támadta, Ferenc pápát pedig a konzervatív oldal. Még ha Ferenc pápa teológiailag jó képzett is, és a pápaság folytonossága megmaradt is, ahogyan ezt Benedek pápa írta egy levelében, a tanításban egészen éles irányváltás történt és ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. S még ha tud is a tanulmány írója olyan korabeli nagy egyházi alakokat felhozni, akik korában egyes esetekben megengedett volt az elváltak és újraházasodottak áldozása, az hogy ez nem vált egyházunk gyakorlati útjává, azt bizonyítja, hogy eltévelyedett utakról van szó.
Tomka professzor beszél az Egyház felelőségéről is: Amikor a szinódus és Ferenc pápa irgalmasabb hozzáállásra hív, ennek hátterében az is áll, hogy felismerték korunk sok házasságkötésének éretlenségét, valamint azt, hogy egyházunkat, lelkipásztorkodásunkat is mulasztások terhelik e téren. „Alázatosan be kell ismernünk” – írja az AL -, hogy a házasságot gyakran inkább úgy mutattuk be, mint viselendő terhet”; s nem nyújtottunk „elégséges támaszt a családoknak” nehézségeikben (35-37). Ilyen előzmények után lehet-e egyedül a házasokat felelőssé tenni a válásért?
Viszont ha az Egyház hibázott, akkor nem bűnbánatot kellene inkább tartania, és mentenie, ami még menthető? Ha a zátonyra futott házasságokért nemcsak a szentségi házasságban élők a felelősek, hanem az Egyház is, felmenthetjük a híveket tetteik következménye alól? Jó megoldás-e azt mondani, hogy mi is hibáztunk, ezért innentől kezdve nem leszünk veletek olyan szigorúak, nem „büntetünk” titeket. A hívekben így az a téves kép alakulhat ki, hogy ők egyre kevésbé felelősek, az Egyház pedig egyre inkább. Elveszhet az egyéni bűntudat, elveszhet a bűnbánat, elveszhet a bűn fogalma. Az Egyház bármennyire is felelős a rábízottakért, nem vállalhatja a felelőséget azét, amiért egyszer mindenkinek személyesen kell felelnie odaát. Arról viszont az Egyháznak is számot kell majd adnia Krisztus ítélőszéke előtt, hogy tisztán adta-e át a rábízott nyájnak Krisztus tanítását.
Megszűnik-e létezni tehát egy házasság, ha abban kihűl a házastársi szeretet? Szentségi házasság esetében egészen biztosan nem. Egyházunk soha nem tanított ilyet. A szentségek azért szentek, mert Jézus alapította, és ő is tartja fent azokat, sohasem az ember szubjektív megítélésétől függtek. Nincs olyan szentség, mely megszűnne létezni az ember hite, vagy külső megítélése alapján. Ha megkereszteltek valakit, az eltörölhetetlen pecsétként marad az illető földi élete végéig, sőt azon túl is, független attól, hogy esetleg ő később ateistának vallja-e magát. A bűnbocsánat kegyelmét valóságosan megkapjuk minden gyónás alkalmával, független attól, hogy érezzük-e, hogy Isten megbocsátott. Az Eucharisztia Krisztus valóságos jelenléte, akkor is, ha valaki nem hisz a jelenlétében. Az Egyházi rend szentsége szintén eltörölhetetlen pecsét az illető élete végéig, független attól, hogy ő ezzel az egyházat szolgálja-e vagy sem. A bérmálkozásban valóságosan megkapjuk a Szentlélek ajándékait, függetlenül attól, hogy ebben hiszünk-e vagy érezzük-e. A betegek kenete szintén Isteni kegyelmeket közöl, független attól, hogy ez megnyilvánul-e szubjektív érzésekben. A házasság szentsége sem a mi szubjektív érzéseinktől vagy egymás iránti szeretetünktől függ, hanem Isten jelenléte által szent és felbonthatatlan egészen az egyik fél haláláig. Ezért, mikor a házasságra azt mondjuk, hogy megszűnt létezni, mikor a hitvesi szeretet kihűlt, ugyanazt tesszük, mintha az Eucharisztiát megtapodnánk, mert nem hiszünk abban, hogy Jézus Krisztus jelen van benne. Szentségtörés ez is, az is.
Amit ma a progresszív Egyház tesz, nem más, mint a bűn alól való felmentés. A felmentés viszont nem ugyanaz, mint a megmentés. A felmentés bizonyos időre szól, a megmentés viszont végleges és teljes. Bátran kimondhatjuk tehát, hogy az igazi szeretet ma az Egyházban nem az, amely a felmentettség érzését adja híveinek, miközben a bűntudatot hagyja kialudni bennük. A valódi Krisztusi szeretet megmentő szeretet. Szembesít tetteinkkel, figyelmeztet azok következményeire, és végül Isten irgalmas megbocsátó kegyelmét ajánlja fel olyan formában, mely a bűntől és annak minden következményeitől végleg megszabadít. Ezen az úton bárki eljuthat az Eucharisztia szentségéig, nem fog zárt kapukkal találkozni. Az idáig való eljutás viszont sok esetben valóban nagyon rögös és kínokkal teli. Jó lenne, ha teológusaink arról írnának hosszú és konkrét tanulmányokat, hogyan lehet elkísérni a rendezetlen házasságban élőket e nehéz úton, a valódi bűnbánathoz és megtéréshez, nem az ember által kreált felmentő, hanem a Krisztusi megmentő szeretethez.
Nem tudni, hogy nem kellemetlen-e a progresszív Egyházi szárnynak, hogy gyakorlatában mást tesz, mint ami a hitvallásában le van írva. Olyan ez, mint egy önmagával meghasonlott ország. S miközben, mint egy forradalmár, ő maga támadja Krisztus tanítását, elavultnak, szigorúnak és megreformálandónak titulálva mindazt, a Krisztusi tanításhoz hűeket vádolja meg azzal, hogy az Egyházat szétszakítani akaró írásokat terjesztenek.
E szempontok alapján érdemes újra elgondolkodnunk azon, hogy ki az, aki ma a megosztottságot okozza az Egyházban.
És továbbra is magunk döntünk, hogy melyik utat kívánjuk követni.
Johanna