»Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. 19Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, 20és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!« (Máté 28,18-20)
E szavakkal hívta el Urunk mindenkori tanítványait az evangélium hirdetésére, azaz a misszióra. Alig egy héttel később, pünkösdkor, 3000 ember tért meg Péter apostol beszéde nyomán. A misszió tehát sikeresen indult, s mindennek záloga az volt, hogy a tanítványok megteltek Szentlélekkel. Péter apostol beszédéből erő és hatalom áradt, mellyel a Szentlélek ruházta fel őt. De nyilvánvalóan a Szentlélek nem csak az emeleti szobában bezárkózott tanítványi seregre áradt ki, máskülönben nem juthatott volna el Péter üzenete a Jeruzsálemben összegyűlt zsidók szívéig. „Ekkortájt az ég alatt található mindenféle nemzetből való istenfélő zsidók tartózkodtak Jeruzsálemben”- olvassuk a Szentírásban. Mint zsidók, valamennyien az Isten törvényeinek ismerői voltak. Péter apostolnak nem kellett a Tízparancsolatot megtanítania nekik. A Megváltót viszont nem ismerték. Ekkor beszél nekik az apostol Jézus Krisztus kereszthaláláról és feltámadásáról. Talán keveseknek tűnik fel Péter beszédének olvasásakor, hogy milyen keményen szegezi oda a messzi idegenből érkezett zsidóknak a következő szavakat: „ti a Názáreti Jézust, azt a férfiút, akit Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket, mint ti is tudjátok, Isten általa művelt közöttetek, 23ezt az embert istentelenek keze által felszegezve megöltétek” (Csel 2,13). Miért éppen nekik mondja? Mi közük nekik Krisztus keresztre feszítéséhez? Hiszen távol Jeruzsálemtől élték életüket azokban a napokban, talán mit sem tudva az ottani eseményekről. A Szentlélek által viszont sikerül megérteniük, hogy bár földrajzilag nem voltak részesei Isten Fia feláldozásának, lelki értelemben véve viszont ugyanúgy okai Krisztus kínszenvedésének és halálának. Azután Péter beszél nekik Krisztus dicsőséges feltámadásáról: „Isten azonban föloldozta a halál bilincseit, és föltámasztotta őt, amint lehetetlen is volt, hogy azok fogva tartsák” A Jeruzsálemben tartózkodó zsidók a Szentírás szavai szerint ekkor megrendültek. Tudatában voltak bűnös életüknek, vádolva érezték magukat Krisztus halála miatt, de ugyanakkor a feltámadás hallatán remény is gyúlt szívükben. Vezetést várva kiáltottak Péterhez és az apostolokhoz: »Mit tegyünk, férfiak, testvérek?« 38Péter azt felelte nekik: »Tartsatok bűnbánatot, és mindegyiktek keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára; akkor megkapjátok ajándékul a Szentlelket. 39Mert az ígéret nektek szól, valamint a ti fiaitoknak, és mindazoknak, akik távol vannak, de akik közül mindenkit meghív magához a mi Urunk Istenünk” (Csel 2,38-39). Mindenkit meghív tehát magához Isten. S a misszió célja éppen ez, átadni a hitetlen világnak Isten meghívását, meghívást a megtisztult életre, meghívást az örök életre. A Jeruzsálemben tartózkodó zsidók a Szentlélek által megértették az Újszövetség lényegét: papjaiknak már nem kell a szentek szentjébe menni a nép bűneinek engeszteléséért, a Húsvéti Bárány egyetlen áldozatával örökre eleget tett a világ valamennyi bűnéért. Aznap 3000 Krisztus hívő csatlakozott az apostolokhoz, „ők pedig állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyérszegés közösségében és az imádságokban.” Ez Krisztus Egyházának születésnapja, s Krisztus kegyelméből máig ugyanezt gyakorolja katolikus Egyházunk, kitart az apostolok által ránk hagyott tanításban, az imádságban, és Krisztus Szent Testével és Vérével táplálja híveit.
A misszió ma sem ért véget, sőt aktuálisabb, mint valaha. A ma „misszionáriusainak” viszont nagyon nehéz dolguk van. Mondhatni sokkal nehezebb, mint Péter apostolnak. A világ nagy része ugyanis elfelejtette Isten Tízparancsolatát. Mai világunk tele van tisztességtelen pénzszerzéssel, az anyaméhben megölt megszámlálhatatlan sok magzat sóhajával, házastársak hűtlen elhagyásával, hazugsággal. Tele van a nyugodalom napja megszentségtelenítésével, istenkáromló szavakkal, idegen Istenek imádatával. S az emberek ma mindezt annyira természetesnek tartják, hogy hallani sem akarnak az életük megváltoztatásáról.
Mit tehet az Egyház ebben az áldatlan helyzetben? Padjai folyamatosan ürülnek ki, mert az embereknek nem kell Krisztus tanítása. Ezzel a problémával évtizedek óta küzd Egyházunk. Szabad-e az Egyháznak egy olyan új arculatot felvennie, mely vonzóvá teszi őt azok számára, akik „szigora” miatt idáig távol maradtak tőle? Egyáltalán véghez lehet-e vinni egy ilyen megújulást megalkuvás nélkül?
Nem. El kell döntenünk ugyanis, hogy az Istennek vagy a világnak tetsző Egyházat szeretnénk-e. Két úrnak ugyanis nem szolgálhatunk.
Első pápánk, Péter, a Szentlélek kegyelmi erejének biztos tudatában lépett a zsidó tömeg elé, hogy Krisztus éppen megalakuló Egyházának tagjaivá tegye őket. Aligha lehet kétségünk afelől, hogy mekkora térítési buzgalom (prozelitizmus) égette szívét. Tovább akarta adni a népnek a megváltás jó hírét. A bűnbánatot és a megtérést hirdette egy olyan tömegnek, akik tudatában voltak minden jó és igaz isteni erkölcsnek. S a Szentlélek hatott, Isten Egyháza pedig létrejött.
Ferenc, a 266. pápa azt mondja, mikor a misszióról beszél: „ Maga a misszió pedig egészen más, mint egy vallási ideológia terjesztése, és – miként mondtam – nem is egy magasztos erkölcsi javaslat, amilyet sok más mozgalom is képes megalkotni a világban. Az Egyház misszióján keresztül Jézus Krisztus az, aki folytatja evangelizálását. Az evangélium hirdetése által Jézus mindig újfent kortársunkká válik. Ezért kell mindannyiunknak elindulnunk kifelé, és el kell érnünk a nélkülözés, a gondjainkba vegyük azokat, akik még nem ismerik az evangélium jó hírét. Ez az üzenet szíve, közepe, nem pedig hűvös, vitatható módszerekkel másokba sulykolt igazságok vagy tanok összessége, hanem az evangélium tiszta illata. És nem térítéssel, hanem tanúságtétellel kell dolgoznunk… Leereszkedve azok közé a valóságok közé, amelyek között az emberek élnek. Lemondva arról, amit magunkkal vittünk, ahelyett, hogy előhozakodnánk velük…” Miközben igaza van abban, hogy a misszió nem csupán egy vallási ideológia terjesztését jelenti – hiszen a misszió ennél sokkal több, maga a Szentlélek működése viszi végbe – meglepő módon azt nyilatkozza, hogy a világba a misszió szándékával kilépve, nem kell előhozakodnunk azzal, amit vittünk. Krisztus igazságát, az apostolok által ránk hagyott tanítást pedig „vitatható módszerekkel másokba sulykolt igazságok vagy tanok összességének” titulálja. A Jézusi missziós parancsból így kimarad egy nagyon lényeges elem: „tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek.” E nélkül pedig a misszió nem marad más, mint empatikus megértés. II. János Pál pápánk is fontosnak találta azt, amiről Ferenc pápa ma már nem szeret beszélni: „Krisztus irgalmas, de egyszersmind hajthatatlan. Néven nevezi a jót és a rosszat, egyezség és megalkuvás nélkül, de mindig kész a bocsánatra! Aki szereti Krisztust, megtartja parancsait.”
A Katolikus egyház katekizmusa pedig így fogalmaz a misszióval kapcsolatban:
„851 A misszió indítéka. Az Egyház mindig Isten emberek iránti szeretetéből merítette missziós buzgóságának kötelezettségét és erejét, mert „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14). [348] „Isten ugyanis azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság megismerésére” (1Tim 2,4). Isten mindenki üdvösségét az igazság megismerése által akarja. Az üdvösség az igazságban van. Akik engedelmeskednek az igazság Lelke indításának, már az üdvösség útján vannak; az Egyháznak azonban, akire rábízatott ez az igazság, elébe kell mennie az ember vágyának, és vinnie kell neki az igazságot. Az Egyháznak, mivel hiszi, hogy az üdvösség terve egyetemes, missziósnak kell lennie.”
Másutt Ferenc pápa épp a katekizmus fenti sorainak mond ellene, mikor azt állítja, hogy az igazságot senki nem birtokolja: „Nem, az igazság nincs benne a lexikonokban, mert az igazság találkozás, azt jelenti, hogy találkoztunk a legmagasabb igazsággal, Jézussal. Senki sem gazdája az igazságnak, az igazságot a Jézussal való találkozásban kapjuk meg.”
De ha valóban úgy lenne, ahogyan ő állítja, hogy senki, így a katolikus Egyház sem gazdája az igazságnak, – s valószínűleg ez okból kifolyólag mondja másutt, hogy ne hozakodjunk elő azzal, amit hoztunk, hanem helyette ismerjük meg azok vágyait, akikhez mentünk – minek alapján nevezzük ezt missziónak? Miféle misszió az, amely még abban sem biztos, amit ő képvisel?
Az „így változtatom meg az Egyházat” címet viselő vele készült interjúszövegben ismét hasonló gondolatokat fejt ki Róma püspöke: „Azt hiszem, mondtam már korábban, hogy a mi célunk nem hívők toborzása [a prozelitizmus], hanem az emberek szükségleteinek, vágyainak, csalódásainak, elkeseredettségének, reményének a meghallgatása”
Próbálja tehát megérteni az emberek szükségleteit, vágyait, reményeit, miközben nem hozakodik elő azzal, amit birtokol. De hol van itt az evangélium? Ha csak meghallgatok, de nem hozakodom elő Krisztus igazságával és irgalmával, hol a misszió? Az Egyház, mely így gondolkozik, előbb utóbb el fogja veszíteni identitását, s nem ő fogja misszionálni a világot, hanem a világ misszionálja őt.
Aztán így folytatja: „ A II. vatikáni zsinat úgy döntött, hogy modern szellemben tekint a jövőbe és megnyílik a modern kultúrára. A zsinati atyák tudták, hogy a modern kultúrára való megnyílás vallási ökumenizmust és a nem hívőkkel folytatott párbeszédet jelent.” A modern kultúrára viszont olyannyira sikerült megnyílnunk, hogy jócskán túlfutottunk a párbeszéd síkján, s ma már az Isten parancsait megtartani nem akarókat is tárt karokkal fogadja az Egyház progresszíven gondolkodó fele (lásd elváltak és újraházasodottak szentségez engedése).
A 2016-os missziós világnapi üzenetében ezt mondja: „A Bibliában használatos kifejezés az anyaméhre utalva szól az irgalmasságról, vagyis felidézi az édesanya szeretetét gyermekei iránt, akiket örökké szeretni fog, bármilyen körülmények között és bármi is történjék, hiszen méhének gyümölcsei. Ez annak a szeretetnek is lényegi vonása, amelyet Isten táplál minden gyermeke iránt, különösképpen annak a népnek a tagjai iránt, amelyet létrehozott, és amelyet gondozni és nevelni akar. Esendőségük és hűtlenségük láttán szíve megindul és megremeg az együttérzésben.” Itt az Oz 11-re hivatkozik. De igaz-e az, hogy hűtlenségünket látván az Isten együtt érez velünk? A haragvó Isten ilyenkor egy csapásra megszűnik létezni? Valóban igaz, hogy Isten szíve megindult látván, hogy gyermekei vesztükbe rohannak. Éppen ezért küldte el az ő Fiát a világba áldozatként. De Isten a bűnnel soha nem azonosul. S nem az ember hűtlenségén indul meg, hanem a bűnbánó emberi szíven. Irgalma pedig nem a hűtlen, hanem a bűnbánó lélekre árad ki. Péter apostol sem azt mondta pünkösdkor, hogy az Isten megindul, és együtt érez a hűtlenségünkkel, hanem azt, hogy az Igaznak a mi hűtlenségünk miatt kellett feláldoztatnia.
Másutt, mikor megkérdezik tőle: „Szentatya, a Jónak csak egyféle felfogása lehetséges? És ki állapítja meg, hogy mi a jó?” Azt válaszolja: „Mindnyájunknak megvan a maga felfogása a jóról és a rosszról. Az a feladatunk, hogy haladjunk az általunk jónak vélt jó felé.
A legnagyobb problémát talán éppen ez jelenti, hogy a katolikus Egyházon belül is kétféle felfogás létezik arról, hogy mi a jó, és mindenki azon az úton halad, amelyiket jónak véli. Így a történelemben talán egyedülálló módon, többféle kínálat is létezik a hívők számára. Mondhatni, a katolikus Egyház mintegy vásártérré alakult. Olyanná lett, mint a kereskedelem, ahol a legtöbb ember szívesebben fizet számla nélkül, mert akkor neki is olcsóbb. A hívő is szívesebben fog ahhoz a paphoz fordulni, aki a könnyebben elérhető, és a kevesebb áldozattal járó megoldást kínálja számára. Így például, ha szentégi házassága ellenére valaki új polgári kötelékben él, valószínűleg nem a szétválás lehetőségét fogja választani, ha van pap, aki abban az állapotban is feloldozza és szentáldozáshoz engedi. De hol van ebben az esetben a misszió? Hol van az evangélium? Hol van a megtérés? Nem a hívőt evangelizálták, nem ő változtatja meg a látásmódját, nem ő tér meg, hanem az Egyházat evangelizálja a világ, és az Egyház változtatja meg a házasságtörésről addig kialakított látásmódját. Ferenc pápa így fogalmaz az Evangelii Gaudimban: . Ezért kell tehát jobban szeretnünk „egy olyan Egyházat, amelyet baleset ért, amely megsebesült és bepiszkolódott, miközben kiment az utcákra, mint egy olyan Egyházat, amely belebetegedett a zártságba és a kényelembe, mert a saját biztonságához ragaszkodott” EG 49. Viszont miközben az Egyház kimegy a perifériákra, és csak meghallgatja a hívők fájdalmait, vágyait, nem hozza elő azt, amit ő birtokol – ahogyan Ferenc pápa mondja – s a hívőkön a bűn által okozott sebeket mintegy elfedve, elhallgatva, csak azokra a sebekre fókuszál, melyet szerinte az egyik hívő ejt a másikon azzal, hogy a bűnt nevén nevezi, mintegy visszájára fordítja a misszió eredeti irányát. Mindezek az olcsó megoldások pedig szinte lehetetlenné teszik a valódi misszió munkáját. Ma tehát két okból is nagyon nehéz a missziós munka. Egyrészt a világ elutasító magatartása miatt, másrészt az Egyházon belüli vetélytársak olcsóbb megoldásai miatt.
A missziót azonban nem adhatjuk annál alább, mint ahogyan azt Péter apostol tette. A Krisztus kereszthaláláról és feltámadásáról szóló tanúságtétel mellett égető nagy szükség van ma arra, hogy az Egyház tanítsa a jó és a rossz közti különbséget, tanítsa azt, hogy az Isten Tízparancsolata a ma élő emberre is éppúgy érvényes. Tanítanunk kell azt, hogy a bűn sebzi meg leginkább az emberi életeket, s az Isteni irgalom épp ezeket a sebeket gyógyítja be a megtérő bűnös életében. Nem állhatunk a világ oldalára azt állítva, hogy az sebzi meg az embert, ha az Egyház nem engedi áldozni a halálos bűn állapotában lévőt, s nem hirdethetjük azt, hogy az irgalom az, ha ilyenkor mégis mindent megengedve a keblünkre öleljük, anélkül, hogy megtérne. Az Egyháznak valóban ki kell mennie a perifériákra, de ott a bűn rabságából történő szabadulást kell hirdetnie. Nem az Egyháznak kell a tékozló fiak hazájába költöznie, s irgalmaskodva rábólintania életükre, hanem a tékozló fiaknak kell hazatérniük, belátva azt, hogy vétkeztek, és nem méltók arra, hogy az Atya fiainak nevezzék őket. A tékozló fiknak kell hajlandóságot mutatniuk arra, hogy megváltoztassák életüket, s nem az egyháznak kell megváltoztatnia a tanítást a tékozló fiak tetszése szerint.
Bármilyen nehéz is, meg kell maradnunk a megalkuvás nélküli misszióban, mert a lelkeket csak ez mentheti meg. Erőszakkal téríteni valóban nem lehet, de mindig elő kell hozakodnunk a világ előtt azzal, amit birtokolunk. A misszió, az evangelizáció valójában az, ha a hívők a Szentlélek ereje által megértik, mekkora szeretet van abban, hogy Isten Fia odaáldozta magát azért, hogy mi a bűn rabságából kiszabaduljunk. Az isteni szeretet nagysága ebben áll. A missziónak egyetlen célja az lehet, hogy ezt átadja. S ahogyan ezt XVI. Benedek pápánk mondta, ezt csak jó példával, a szeretet vonzásával tudjuk átadni. Mentesnek kell tehát lennünk minden szeretetlen ítélkezéstől. Ez viszont nem jelenti azt, hogy az igazság egy részét ( t.i. azt, hogy bűnösök vagyunk) elhallgatjuk. Péter apostol pünkösdi beszéde nem mondható nyájaskodó és finom fellépésnek a zsidó néppel szemben, mégis a Szentlélek segítségével 3000 ember tért meg aznap. A Szentlélek ma is épp így működik, s akivel megérteti, hogy mekkora szeretet az, mely ártatlanul odaadja magát áldozatul a világ legigazságtalanabb cselekedetének, s hogy mindennek az ő bűnei is okai voltak, az meg fog térni.
Isten Szentlelke segítsen minket továbbra is a megalkuvás nélküli misszió szent véghezvitelében!
Johanna