Ha valaki feltenné azt a kérdést, hogy tudunk-e ma vallási színtéren olyan értéket említeni, melynek becsülete, tisztasága és tündöklése az utóbbi évtizedekben a legrohamosabb mértékben romlott, akkor a házasság, mint szentség valószínűleg a dobogós helyekért küzdene ebben a versenyben. Sőt a hanyatlás versenyét lehet, hogy toronymagasan meg is nyerné.
A házasság szentsége és intézménye ellen az utóbbi évtizedekben elindult hatalmas romboló munkával szemben ezidáig egy oázisnak számított katolikus egyházunk tanítása mindarról, ami a férfi és nő Isten szerinti kapcsolatát illeti. A katolikus Egyházban a házasság szentsége – függetlenül a világ éppen aktuális szeleitől, illetve más keresztény Egyházakban megtapasztalható liberális engedékenységtől – ezidáig egy biztos pontnak számított, egy a Krisztus által megpecsételt, élethosszig tartó, felbonthatatlan egységnek. Persze a házasság szentsége ma sem más, mint, ami eddig volt, csak az embernek az Egyház mai intézkedéseit szemlélve olyan érzése van, mintha mindaz, amit 2000 évig Krisztus Egyháza vallott, most lassan és észrevétlenül kezdene megváltozni. A kérdés csupán az, hogy Isten adott-e engedélyt ennek megváltoztatására, vagy Isten nevében folytatott emberi manipulációról van-e szó? Részben erre is keressük a választ a jelen írás folytatásában.
Közel fél évszázaddal ezelőtt indult meg társadalmunkban egyre növekvő tendenciában a házasságok felbontásának divatja. Talán helyénvaló így nevezni, hiszen pontosan ez az alapja: valami vonzóvá válik számunkra abból, amit a másik ember tesz, s így mi is vágyat érzünk az ő példájának követésére. E szép lassan kibontakozó új divat elterjedésének polgári értelemben véve különösebb korlátja soha nem volt, s ma sincs. Bár tudnunk kell, hogy a polgári házasságkötés is szabadkőműves találmány, melynek hazánkban 1894 óta van létjogosultsága. Magyarországon egészen eddig a dátumig csak az egyház keretein belül lehetett házasságot kötni. A katolikus embereknél korlátként ott volt Jézus a házasság felbonthatatlanságáról szóló tanítása, s ott volt az egyházi fegyelem, mely a vallását gyakorló embernek nem tette lehetővé többszöri egyházi házasság megkötését. A hívek hiába is döngették volna a válás és újraházasodás kérdésben az Egyház kapuit, azok zárva maradtak volna, annál az áldásos oknál fogva, hogy a híveket megóvják a halálos bűnbe esés veszélyétől. Ez a védelmi kapu hosszú évszázadokon át megdönthetetlenül, szinte berozsdásodottan és kinyithatatlanul állt. S ezt most pozitív értelemben véve értsük, hiszen éppen működésképtelensége által adta a hívek számára a legnagyobb védelmet. Az is egészen biztos, hogy erre a védelmi kapura Isten tette fel kívülről a pecsétet.
Ha továbbra is e szemléletes képnél szeretnénk maradni, a házasság épületének építőelemeiről is kell szólnunk. Az élő építőkövek azok a hívők, akik az Isten által szentesített házasság gyakorlói és betöltői. Hiszen a házasság épülete, nem egy elmélet, hanem egy gyakorlati valóság. A házasság Isten egyik csodálatos terve és épülete az emberiség számára. Arra rendeltetett, hogy tündökölve álljon a hitetlen világ szeme előtt, mint az Istenhez és egymáshoz való hűség és megtartó erő példaképe.
De mi lett mára ebből a csodálatosan tündöklő isteni építményből?
Előszőr beszéljünk általánosságban a keresztény házasságokról, s kicsit később a katolikus szentségi házasságokról. Krisztus tanítását alapul véve az évszázadok hosszú során keresztül nem létezett keresztény válás és újraházasodás. A katolikus Egyházban pedig egészen a legutóbbi évszázadig ez a gyakorlat működött. A protestáns egyházak részéről már korábban lazítás volt érzékelhető, aminek eredményeként mára eljutottak oda, hogy bár a sola scriptura (egyedül a Szentírás) tanításaira támaszkodónak vallják magukat, mégis a Szentírás tanításának ellenében engedélyezik híveiknek a többszöri egyházi házasságot, akkor is, ha annak korábbi házastársa még él. A folyamatot, mellyel ide jutottak, lehetetlenség feltérképezni, mert erre lelkipásztoraik sem tudják a választ. Nemrég, egy általam ismert református lelkész azt nyilatkozta a témával kapcsolatban, hogy a többszöri házasságot azért nem tiltja egyházuk, mert az ember a bűn következtében megromlott természettel bír, s ez a házasság intézményét is érinti. Bár ennek folyamatát és ok okozati összefüggését nem fejtette ki részletesebben, talán azért, mert ő maga is belebonyolódott volna. Szavaiból viszont leginkább az az álláspont látszik kirajzolódni, hogy a bűnben megromlott természetű embernek bocsássuk meg, hogy elrontotta a házasságát és adjunk neki egy új lehetőséget. A kérdés csupán az, hogy ehhez Isten mit szól? Ő is így gondolja? Ismert tény, hogy bizonyos esetekben a keleti egyház is engedélyezi a házasság szentségének újbóli felvételét az elváltak számára, a protestánsokkal ellentétben ők viszont csak egyszeri alkalommal ismételhetnek. Láthatjuk, hogy a kapu, melyet évszázadokig biztonságosan bezárva tartottak Isten őrei és pásztorai, mára már több protestáns felekezetben tágra lett nyitva, s a magukat kereszténynek valló egyházak is szabadon engedik híveiket a házasságtörés állapotába, sőt maguk szentesítik az új házasságtörő kapcsolatot.
Római Katolikus Egyházunkban lassan már évtizedek óta, de rohamosabban csak néhány évvel ezelőtt indult meg ez az áldásosnak nem igen nevezhető tendencia. 2015 dec 8-án léptek életbe azok az egyházi törvénykönyvben szereplő módosítások, melyek a szentségi házasság semmisnek nyilvánításáért folyó kánoni eljárás reformját vonták maguk után. Mindezeket a Ferenc pápa által 2015-ben kiadott Mitis Iudex kezdetű apostoli levele foglalja össze. A Mitis ludex a korábbi egyházi gyakorlathoz képest már püspöki szinten engedélyezi a döntést egy szentségi házasság érvénytelenségének kimondása felett, s már az elsőfokú ítélet kimondása után életbe léphet a bírói határozat. Nem minden esetben kívánja tehát felülvizsgálni, hogy az elsőfokú döntés tévedhetett-e esetleg valamiben? A Mitis ludex így fogalmaz: „Az érvénytelenséget kimondó egyetlen ítélet végrehajtható. – Mindenek előtt jónak láttuk, hogy már ne kívánjunk meg két egybehangzó ítéletet a házasság érvénytelensége mellett ahhoz, hogy a felek új kánoni házasságot köthessenek, hanem legyen elegendő az első bíró által a jog előírása szerint kialakított erkölcsi bizonyosság.” A cél tehát egyértelmű, „hogy a felek új kánoni házasságot köthessenek”. Ez tehát nagy vonalakban úgy tűnik, hogy arról szól, hogy a hívek az általuk korábban érvényesnek tartott szentségi házasság érvénytelenné nyilvánítását kérik az Egyházi bíróságoktól, azért, hogy új párjukkal ismét az Isten szent oltára előtt kelhessenek egybe. Ebben az esetben viszont több kérdés is felmerül. Ha egy szentségi házasság a megkötésekor érvényes volt, mert megkeresztelt felek elhált, s többnyire gyermekáldásban részesült szent közösségéről van szó, akkor mitől válik ez a közösség később érvénytelenné? Vagy feltehetjük úgy is a kérdést, hogy mindaz az időszak, melyben, a felek a később kimondott ítélet alapján érvénytelenül éltek egymás mellett, egy bűnös időszak volt-e, melyben esetleg évekig szentségtörő módon járultak szentáldozáshoz, s gyermekeik is egy ilyen érvénytelen (s ha nem érvényes, akkor parázna) házasságból születtek-e meg? Ki meri-e mondani ezt az Egyház azoknak, akiknek jogi úton érvénytelenné nyilvánítja a házasságát? Egészen addig ugyanis, míg valaki újra nem kíván házasodni, egyáltalán nem érdekli őt, hogy a házassága érvényes-e vagy sem. Úgy tűnik ésszerűnek, hogy ha egy házasságról kimondom, hogy érvénytelen, akkor az nem abban az időpontban vált érvénytelenné, hanem a többnyire kezdetektől fogva az volt, s tulajdonképpen nem is szabadott volna megkötni. Tehát már itt hibázott volna az Egyház? S tulajdonképpen nem is a felek hibája, hanem azé a papé, aki a házasság érvényességét kizáró körülményeket fel nem ismerve bonyolította le az egyházi esküvőt? Egyáltalán miért fektet ma sokkal nagyobb hangsúlyt az Egyház a házasságok érvénytelenítésére, mint a meglévő házasságok sebeinek meggyógyítására? Miért nyilatkoznak ma a katolikus Egyház nevében olyan tanítók itt és itt, akik azt hangsúlyozzák, hogy az egyházilag rendezett házasság kegyelmi szempontból lehet üres, de az elváltak és újraházasodottak házassága lehet Isten előtt kedves, s az Isten jelenléte néha sokkal inkább felfedezhető egy ilyen házasságban, mint az egyházilag rendezett házasságokban. Ha valaki a szentségi házasságban nem éri el a hit magaslatait, de egy elvált és újraházasodott pár esetleg jobban keresi az Istent, mint ő, akkor ez valóban a szentségi házasság értékét és erejét alacsonyítaná le? A szentség megléte a házasfelek éppen aktuális hitétől függne? Súlyos kérdések ezek. S hosszú vitafórumokat lehetne indítani róluk. De láthatjuk, hogy mind egy irányú tendenciát mutatnak. A házasság szentségének lealacsonyítása, az egyházi válások elfogadottá tétele, s a második vagy többedik házasságok felmagasztalása.
A házasság szentségének sebezhetősége talán éppen abban áll, hogy ez az egyetlen olyan szentség, melyet nem a pap, hanem a házasulandó felek szolgáltatnak ki egymásnak. Mondhatjuk-e tehát azt, hogy amit a pap szentesített az örök érvényű, de amelyet a hívő szolgáltatott ki az visszavonható? Semmiképpen nem mondhatjuk. A szentség ugyanis nem a kiszolgáltató személyétől függ, hanem az Isten örök érvényű rendelésétől. Az elhangzott szavak után a szentség érvényes akkor is, ha pap, s akkor is, ha világi ember mondja ki. Ugyanígy érvényes a csecsemőkori keresztségünk is, bár ott a saját elhatározásunknak még csak apró csírája sem volt jelen. Mivel viszont a pap szájából elhangzottak a keresztség szentségét létrehozó szavak, a keresztségünk érvényes. Ugyanígy érvényes a házasság szentsége is a kimondott szavainktól, függetlenül attól, hogy hisz-e benne, aki kimondta, vagy sem. Nem mondhatja tehát senki, hogy amit egykor a házastársának kimondott, azt nem gondolta komolyan, ezért a házassága nem is érvényes, mert a szentség létrejötte nem attól függ, hogy komolyan gondoltuk-e, amit mondtunk, mert az nem a belső lelkiállapotunktól függően jön létre, hanem, ahogy fentebb már elhangzott, a kimondott szavak hatására. Így azt, aki kételkedik, és nem gondolja teljesen komolyan a házasságot, nem szabadna a házasság szentségéhez engedni. Viszont ha bármennyire is bizonytalan volt, de a szavakat kimondta, a házassága megköttetett, amit utólag nem vonhat vissza annak jogán, hogy nem gondolta komolyan.
E gondolatsor után következzenek részletek a KEK-ből és a Szentírásból:
A Katolikus Egyház Katekizmusa a házasság felbonthatatlanságáról az alábbiak szerint tanít:
KEK 2382: Urunk Jézus hangsúlyozta a Teremtő eredeti szándékát, aki a házasságot fölbonthatatlannak akarta. Hatálytalanította azokat az engedményeket, amelyeket lassanként bevezettek a régi Törvénybe. Megkereszteltek között „a megkötött és elhált házasság nem bontható föl semmilyen emberi hatalom által és semmilyen okból, a halált kivéve”.
KEK 1614 Jézus igehirdetésében félreérthetetlenül tanította a férfi és a nő egyesülésének eredeti értelmét, úgy, amint azt a Teremtő kezdettől akarta: a Mózes által adott engedmény az asszony elbocsátására vonatkozólag a szív keménységének [119] tett engedmény volt; a férfi és a nő házassági egysége fölbonthatatlan – maga Isten kötötte össze: „Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza” (Mt 19,6).
„A férjes asszonyt törvény köti életben levő férjéhez, de ha a férj meghal, felszabadul a férfi törvénye alól. 3Házasságtörőnek mondják, ha más férfié lesz, amíg a férj él; ha azonban a férj meghalt, szabad lesz férje törvényétől” (Róm 7,3).
KEK 1640 A házasság kötelékét tehát maga Isten köti össze, így a megkeresztelt felek között megkötött és bevégzett házasság soha nem bontható föl. E kötelék, mely a házastársak szabad emberi cselekedetéből és a házasság elhálásából származik, visszavonhatatlan valóság és olyan szövetség, amelyért Isten hűsége kezeskedik. Az Egyháznak nem áll hatalmában az isteni bölcsesség e rendelkezése ellen állást foglalni. [160] CIC 1141. kán. – A megkötött és elhált házasságot semmiféle emberi hatalom és semmiféle ok nem bonthatja fel, kivéve a halált.
KEK 1649 Vannak olyan helyzetek, amikor a házassági együttélés nagyon különböző okok miatt gyakorlatilag lehetetlenné válik. Ilyen esetekben az Egyház megengedi a házastársak fizikai különválását (ágytól, asztaltól való elválás), azt, hogy többé ne éljenek együtt. A külön élő házastársak házassága azonban Isten előtt továbbra is érvényes marad; nem szabadok új házasság megkötésére. Az ilyen nehéz helyzetben a legjobb megoldás, ha lehetséges, a kibékülés. A keresztény közösségnek segítenie kell ezeket az embereket, hogy ebben a helyzetben is keresztények maradjanak, hűségesek a fölbonthatatlan házassági kötelékhez. [173]
”Azoknak pedig, akik házasságban élnek, nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy a feleség a férjétől el ne váljon – ha pedig elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön ki férjével –, és a férfi se bocsássa el a feleségét” (1 Kor 7, 10-11).
Ferenc pápa pedig a következőket írja az Úr Jézus, aki szelíd bíró kezdetű ( Mitis ludex) , saját kezdeményezésére kiadott apostoli levelében:
A rövidebb házassági eljárás a püspök előtt 14. cikkely – 1. §. Azok között a tárgyi és személyi körülmények között, amelyek lehetővé teszik, hogy a házassági semmisségi ügyet rövidebb eljárással tárgyalják az 1683-1687. kán. szerint, említhetők például: a hit olyan hiánya, amely a beleegyezés színlelését vagy az akaratot meghatározó tévedést okozhatja; a házastársi együttélés rövidsége; a gyermek elkerülése céljából végzett abortusz; makacs kitartás egy házasságon kívüli kapcsolatban az esküvő idején vagy közvetlenül utána; a terméketlenség, valamely súlyos, fertőző betegség, illetve korábbi kapcsolatból származó gyermekek vagy börtönbüntetés megtévesztő szándékú eltitkolása; a házasságkötésnek a házasélettől teljesen idegen indoka vagy a nő előre nem látott terhessége; a beleegyezés kikényszerítésére alkalmazott fizikai erőszak; az értelem használatának orvosi dokumentumokkal igazolt hiánya, stb.” Ezek lennének azok az okok, melyeknél nem is szükséges a másod- és harmadfokú ítélet? A szövegből nem derül ki tisztán.
Mindezek után viszont a következő kérdések merülnek fel:
- Ha a katolikus katekizmus tanítása szerint a megkereszteltek között elhált házasság a felek valamelyikének haláláig érvényes, és amíg a felek élnek, semmilyen indokkal nem bontható fel, akkor az egyházi bíróságok miért érvénytelenítenek számtalan szentségi házasságot még élő felek között? Milyen tanítás alapján kreálták meg a érvénytelenítési okokat?
- Ebben az amúgy is elég kényes ügyben, ahol a tévedés lehetősége sokszor sokkal nagyobb lehet, mint egyéb egyházi bírósági ügyekben, miért zárták ki a másod- és harmadfokú ítélet lehetőségét, azaz miért redukálták a bírósági eljárások számát egyes esetekben egyre?
- Ha a katekizmus és a Szentírás is azt tanítja, hogy aki a házastársától külön válásra kényszerül, maradjon egyedül, vagy béküljön meg a házastársával, akkor miért a házasságok keresett indok alapján való érvénytelenítése és az új házasságok megkötésének tendenciája erősödik jelenleg az Egyházban?
De nézzük tovább a Mitis ludex egyes mondatait: „jónak látszott, hogy a házassági per alkalmazására vonatkozó részletesebb szabályokkal együtt bizonyos eszközöket adjunk, hogy a bíróságok munkája meg tudjon felelni a hívőknek, akik az igazság kinyilvánítását kérik arról, hogy tönkrement házasságuk köteléke létezik-e vagy sem.” Ezek szerint kellemetlen, hosszú és nem megfelelő volt a hívek számára az eddigi bírósági eljárás, ezért egyszerűsítette számukra Ferenc pápa a tortúrát. A kérdés csak az, hogy az Egyház valóban Isten akaratának megfelelően és alaposan kívánja-e felülvizsgálni egy házasság érvényességének a kérdését, vagy rendelkezéseivel a híveknek kíván-e jobban megfelelni? De a kérdést úgy is feletehetnénk: egyáltalán van-e jogosultsága az egyházi bíróságnak élő keresztények közt elhált szentségi házasságot felbontani? Hiszen Jézus és a KEK nem ezt tanítja.
Figyelemreméltó a Mitis ludex életbe lépése következtében tapasztalható változás a következő kánonban: ami régen így hangzott: „A bíró az ügy elfogadása előtt, és valahányszor reményt lát a sikerre, alkalmazzon lelkipásztori módszereket, hogy a feleket lehetőség szerint a házasság esetleges sikeres érvényesítésére és a házassági életközösség helyreállítására indítsa.” (1676 kánon ), az ma így hangzik: – „A bírónak, mielőtt az ügyet elfogadja, meg kell győződnie arról, hogy a házasság helyrehozhatatlanul megromlott és így a házastársi együttélés nem helyreállítható.” (1675. kánon). Míg a korábbi kánon hangsúlyt fektetett arra, hogy a házasságot, ha lehet, hozzák helyre, az új kánon ezt már nem említi, csupán azt írja, győződjünk meg róla, hogy helyrehozhatatlanul megromlott. Árnyalatnyi változtatás ez, de mégis egészen más értelmezést ad az új szövegnek. Az új kánon szerint így már egyáltalán nem cél a meglévő házasság fennttartása. Hol van itt a szentség védelme? Fontos-e még ez ma az Egyháznak?
A Mitis ludex következő mondatából pedig, minden az új rendeletnek ellent mondó korábbi rendelet diktatórikus romba döntése olvasható ki: „Elrendeljük, hogy mindaz, amit ebben a levelünkben határoztunk, érvényes és hatályos legyen, minden ellenkező – akár a legkülönlegesebb említésre méltó – rendelkezés hatályon kívül helyezésével.” Látható, hogy egy új, forradalmi, és ellentmondást nem tűrő eljárási forma bevezetésével állunk szemben.
Meg kell említeni a témában Ferenc pápa a Mária Rádióban 2017 februárjában elmondott beszédét is, mely ”a szereteten alapuló hűség felbecsülhetetlen értékéről és megtartó erejéről” címet viseli. Ferenc pápa ebben a beszédében egyáltalán nem beszél a házasság szentségéről, s arról a megtartó erőről sem, mellyel Isten a házasság szentségében élőket ajándékozza meg. Beszél ellenben arról, hogy az ember szabad, s hogy senkit nem lehet arra kötelezni, hogy az ígéreteit megtartsa. Csupán a megtett ígérethez való hűségről beszél, de azt nem tudhatjuk, hogy itt szereplő ígéret hányadik az illető házasok életében. Mindezt a műsorvezetők a pápa beszéd végén még azzal tetézik be, szó szerint idézve: „Nincs semmi törvény mely kötelezhetne minket arra, hogy az ígéreteinket betartsuk. Nem lehet senkit sem kötelezni a szeretetre.” Hogyan kell ezt érteni? Sajnos a fentebb leírt előzmények birtokában nem lehet másképp érteni, mint úgy, hogy Ferenc pápa szerint mindig az aktuális házastársunkhoz kell hűségesnek lennünk, és hűségünk mindig az éppen meglévő szereteten alapul, így senkit nem kényszeríthetünk arra, hogy betartsa a korábbi házastársának adott ígéretét, ha iránta már kihűlt a szeretete. A kérdés már csak az, hogy ezt az Egyház tanítja-e vagy s szekuláris világ?
Sok itt a kérdés. De van még több is.
Nemrég az újonnan kinevezett kaposvári püspök, Varga László egyik beszédét hallgattam, mely szintén kapcsolódik a témához valamelyest. Varga püspök azt hangsúlyozza benne, hogy az Egyháznak megtérésre van szüksége. De mit ért ő megtérés alatt? Nem azt, amit várnánk. Azt mondja: „a megtérés a nézőpontunk megváltoztatása. Ha szeretek valakit, akkor magamtól hajlandó vagyok változtatni a saját nézőpontomon, és fölvenni az ő nézőpontját az enyém mellé. Ha nem szeretem, akkor soha nem fogom fölvenni a nézőpontját.” Azután kifejti azt, hogy azok képezik ma Ferenc pápa ellenzékét, akik félnek ezt a lépést megtenni. Hogyan is értsük ezt? Ferenc pápa nem pont erről beszélt? Ha az elváltaknak az új házastárssal kellemesebb az életük, akkor az Egyház miért ragaszkodjon annyira a saját régi nézőpontjához, ahhoz, hogy a megkötött szentségi házastárshoz hűségesnek kell maradni? Felvehetjük az Egyház régi nézőpontja mellé az újraházasodott hívők nézőpontját, s máris nagyon szeretjük őket! Nem korlátozzuk őket semmiben. Kicsit lényegre törőbben megfogalmazva: Arról van itt szó, hogy az Egyház akkor tér meg, ha nézőpontját a bűnösökhöz igazítja? Akkor szeretjük őket, ha mi is úgy látjuk a világot, mint ők? Aki pedig ezzel nem ért egyet, az nem tért meg? Ez volna a megtérés? Emberek nézőpontját kell felvennem a saját nézőpontom mellé? Nem az Istenét az enyém helyett? S az Egyháznak kell-e felvennie a világ nézőpontját vagy a világnak a Krisztusét? Sajnos Varga László szavaiból éppen az az ideológia cseng ki, amit Ferenc pápa képvisel emberi, és nem krisztusi irgalmasságával.
Talán a Jézus korabeli farizeusokra volt leginkább jellemző ez a fajta hozzáállás, melyet ma Ferenc pápa irányítása allat az Egyházban megtapasztalunk. Urunk ezt így kommentálta: „Ez a nép ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőlem. Hiába tisztelnek engem, ha emberi tudományt és parancsokat tanítanak” (Mt 15, 8-9).
Mi lesz a jövőben a házasság szentségével? Ha nem védjük meg, falai nemsokára végleg láthatatlanul ledőlnek majd. Nagyon úgy, tűnik, hogy falait jelenleg belülről döntögetik le ellenségei. Kapuja pedig, melynek erősen zárva kellene lennie ma is, kinyílt és kinyílóban van, ráírva pedig az van, hogy az üdvösség felé vezető út, de valójában viszont egy ál egyházi jóváhagyással működő kárhozatra vezető út. Úgy tűnik, Isten engedélye nélkül nyílt ki a „katolikus válás” kapuja, s rengetegen várnak a lehetőségre, hogy átmehessenek rajta. S miközben a kárhozatra vezető kapu kinyílt, az üdvösségre vezető kapun alig maradt egy kis rés, ahol még be lehet csúszni, mivel az egyház ma már nem nevezi bűnnek azt, ami bűn, s így esélyt sem ad híveinek a valódi megtérésre. S mivel a házasság és válás kérdése ma a világon a legtöbb embert érintő kérdések egyike, az erről szóló tanítás elferdítése mérhetetlenül nagy károkat okoz ma Isten népe üdvössége tekintetében.
Mi mentheti meg a hívőket akkor ma a házasságtörés bűnébe eséstől és a kárhozattól? Úgy tűnik, hogy lassan már csak a saját lelkiismeretük. De az is csak abban az esetben, ha az valóban az Isten igazsága alapján működik, s nem fertőződött meg a mai kor tévtanításaival.
Napjainkban látszanak beteljesedni mindazok a próféciák, melyeket a Szűzanya 1846-ban La Sallette-ben adott a világnak a két pásztorgyermeken keresztül: „Sürgető kiáltást hallatok a Földre. Hívom az égben uralkodó élő Isten hűséges szolgáit. Hívom az emberré lett Krisztus igaz követőit. Krisztusét, aki egyetlen igaz megváltója az emberiségnek. Hívom gyermekimet, az igazán hűségeseket, akik nekem adták magukat, hogy Isteni fiamhoz vezessem őket. Azokat, akiket karjaimban hordozok, vagyis akik az én szellememben élnek. Legvégül pedig hívom az utolsó nap apostolait, Jézus Krisztus hűséges tanítványait, akik megvetették a világot és önmagukat, akik szegénységben, alázatban, megvetettségben és csendben, imában és önsanyargatásban, tisztaságban és Istennel való egységben, szenvedésben és a világnak ismeretlenül éltek. Ez lesz az idő, hogy előjöjjenek és megtöltsék a világot világossággal. Menjetek és nyilatkoztassátok ki magatokat, kedves és szeretett gyermekeim. Én a ti oldalatokon vagyok és bennetek, ha hitetek a fény, mely átragyog ezeken a boldogtalan napokon. Buzgóságotok tegyen titeket éhessé Jézus Krisztus tiszteletére és dicsőségére. Harcoljatok, világosság gyermekei, ti kevesen, akik láttok. Mert itt az ideje minden korszaknak, a vége minden végnek. Föl, ti fény gyermekei, küzdjetek, mert íme a korok kora, a vég, a legvégső közel van. Az egyház sötétségbe jut, a világ megdöbbenés, a megzavarodottság és a fejetlenség állapotába kerül.”
Fel hát, utolsó napok apostolai! Jöjjünk elő, és ne hagyjuk, hogy a sötétség fejedelme győzedelmeskedjen felettünk!
Aki ezek után szeretne egy kissé pihentetőbb olvasmányt is, annak szeretettel ajánlom a most következő, egyben befejező részt, XIII. Leo pápánk a házasság felbonthatatlanságáról szóló enciklikájának kiemelt részleteit – kommentár nélkül, fontos részeit viszont pirossal kiemelve. Bár az írás csaknem 140 éves, de aktualitásából ma sem veszített, hiszen Isten törvényei örök érvényűek, nem igazíthatók az éppen aktuális társadalmi viszonyokhoz és kívánalmakhoz. Ime:
„Az isteni Bölcsesség helyetteséül alapította az Egyházat, és a jövőbe látva megparancsolta, hogy bármi rendetlenség lép föl az emberi társadalomban, azt hozza rendbe, s ha valami megsérül, állítsa helyre az Egyház.<<….>> Amióta ugyanis a kereszténység létezik, az egyes embereknek lehetősége nyílik arra, hogy megtanulják és megszokják az Isten atyai gondviselésében való megnyugvást, és éljen bennük a mennyei segítség elnyerésének csalhatatlan reménye. Ezekből pedig… a polgári társadalom és a család számára pedig csodálatos méltóság, szilárdság és megbecsülés következik.<<…>> Mindannyian tudjuk, Tisztelendő Testvérek, honnan ered igazában a házasság. Igaz, a keresztény vallás ellenségei nem akarják elismerni az Egyház állandó tanítását a házasságról, és megpróbálják kitörölni ennek emlékezetét a népekből, az igazság világosságát azonban sem kioltani, sem elhomályosítani nem tudják. Emlékeztetünk a mindenki által ismert és kétségbe nem vont igazságra: Miután a teremtés hatodik napján Isten a föld porából megformálta az embert és arcába lehelte az élet leheletét, társnőt akart neki adni, akit az alvó férfi oldalából csodálatosan alkotott meg. <<…>> S hogy a férfi és a nő kapcsolata még jobban megfeleljen Isten végtelen és bölcs tervének, már e kezdeti időben felruházta két kiemelkedően nemes vonással: az egységgel és az állandósággal.<<…>> Jézus Krisztus isteni tekintélyével ugyanezt nyíltan hirdette és megerősítette. A zsidók és a tanítványok előtt tanúskodott arról, hogy a házasság alapításától kezdve egy férfi és egy nő kapcsolata, s a kettőből szinte egy test lesz; a házassági kötelék pedig Isten akaratából oly bensőséges és oly erős, hogy emberek közül azt senki föl nem oldhatja, vagy el nem szakíthatja. „Az ember feleségéhez ragaszkodik és ketten egy test lesznek. Így tehát már nem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Isten egybekötött, ember szét ne válassza.” (Mt 19, 5-6) <<…>>. Úgy tűnik, hogy az összes nemzetek többé-kevésbé elfelejtették a házasság eredetét és eredeti eszményét, s ezért idővel olyan törvényeket hoztak a házasságról, amelyeket az állam látott jónak, s nem olyanokat, melyek megfeleltek volna a házasság természetének.<<…>> Jézus Krisztus ugyanis, az emberi méltóság helyreállítója és a mózesi Törvény tökéletesítője, nem egyszer és nem kis gonddal foglalkozott a házassággal. Kánában megtisztelte jelenlétével a házasságkötést, és emlékezetessé tette első csodájával!… Ezután visszaállította eredeti méltóságába a házasságot, részben azzal, hogy rossznak nyilvánította a zsidók szokását, mely szerint több feleséget tartottak és visszaéltek a válólevél lehetőségével; részben és leginkább azzal, hogy megparancsolta: senki ne merészelje felbontani azt, amit Isten egy örök kapcsolat kötelékével egybekötött. Miután eloszlatta a mózesi Törvényre hivatkozók nehézségeit, mint legfőbb Törvényhozó, így rendelkezett a hitvesekről: „Mondom pedig nektek, hogy aki elbocsátja feleségét, kivéve a paráznaság esetét, és mást vesz el, házasságot tör és aki elbocsátott nőt vesz feleségül, házasságot tör” (Mt 19,9).
Ami isteni tekintéllyel mint határozat és törvény elhangzott a házasságról, azt az isteni törvény hírnökei, az apostolok, hogy emlékezetét fenntartsák, részletesebben és teljesebben írásba foglalták. Így az apostolokra kell visszavezetnünk azt, amit az egyetemes Egyház, a szentatyák és a zsinatok mindig tanítottak, nevezetesen, hogy az Úr Krisztus a házasságot szentség rangjára emelte; úgy intézkedett, hogy a házastársak az Általa kiérdemelt kegyelem erejével és oltalmával magában a házasságban szentelődjenek meg.<<…>> Hasonlóképpen az Apostoloktól tudjuk, hogy Krisztus parancsa szerint a házasság egysége és örök szilárdsága, amely a házasság őseredete óta kötelező volt, szent és mindig sérthetetlen. Ismét csak Szent Pál mondja: „Azoknak pedig, akik házasságban vannak, nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy a feleség ne váljék el férjétől; ha pedig elválik, házasság nélkül maradjon, vagy békéljen meg a férjével” (1Kor 7,10-11). És ismét: „Az asszony kötve van a törvényhez, ameddig férje él; hogy ha a férje meghalt, fölszabadul” (1Kor 7,39). Ebből következően a házasságot úgy kell tisztelni, mint „nagy szentséget” (Ef 5,32), mint mindenben tiszteletreméltó jó, tiszta dolgot, mennyei valóságok képét és jelét (Zsid 13,4). <<…>>Krisztus tehát – mivel ily nagy méltóságra emelte a házasságot – ennek teljes tanítását az Egyházra bízta. Az Egyház pedig a keresztények házassága fölött kapott hatalmát mindig és mindenütt úgy gyakorolta, mint aki hatalmát nem az emberek közmegegyezésétől, hanem isteni Alapítójától kapta. <<…>> Végezetül az isteni törvények erejével és gondosságával óvta az Egyház a házasság intézményét, annyira, hogy aki a tényeket méltányolja, láthatja, hogy a házasság ügyében kezdettől fogva az Egyház az emberi nem legjobb őre és oltalmazója. Bölcsessége az idők múlását, az emberek gonoszságát és az államok változásait mind győzelmesen túlélte.<<…>> . Sajnálatos módon régen is voltak olyanok, akik valamilyen oldalról ellenségei voltak a házasságnak; a mi korunkban azonban sokkal veszedelmesebben vétenek azok, akik alapjaiban akarják fölforgatni a házasságot.<<…>> Mivel pedig mind a család, mind a társadalom forrása és kezdete a házasság, elsősorban ezt akarják kivonni az Egyház joghatósági köréből. Teljesen meg akarják fosztani szent jellegétől és azoknak a jelentéktelen ügyeknek a halmazába akarják sorolni, melyeket emberek hoztak létre, és a polgári jog rendelkezési körébe tartoznak. Ebből szükségszerűen adódik, hogy az Egyház kizárásával az államok vezetőire akarják bízni az egész házasságjogot. És ha valaki az Egyház jogának védelmében a történelmi múltra hivatkoznék, azt azzal akarják elhallgattatni, hogy az Egyháznak csak a fejedelmek nagylelkűsége vagy egyszerűen jogtalanság következtében volt a házasságokra kiható jogköre. Eljött azonban az idő – mondják –, hogy az állam határozottan követelje a maga jogait és teljesen hatáskörébe vonja a házasságot. Innen született az úgynevezett „polgári házasság.<<…>> III. Ince és III. Honorius pápa méltán mondhatta: „A hívőknél és a hitetleneknél egyaránt létezik a házasság szentsége.” .. Így tehát a házasság természete szerint szent. Ebből pedig az következik, hogy nem fejedelmi önkénynek, hanem a szent dolgokat kizárólagosan tanító és őrző Egyház isteni tekintélyének kell szabályoznia. <<…>> Márpedig akik tagadják a házasság szent voltát és mindenáron a közönséges dolgok közé akarják sorolni, azok a természet alapjait forgatják föl, szembeszállnak az isteni gondviselés tervével, és lerombolják a házasság intézményét. Ezek után nem csoda, ha ezekből az esztelen és gonosz törekvésekből olyan bajok sokasága származik, amiknél nincs veszedelmesebb sem a lelkek üdvösségére, sem az államok létére nézve. <<…>>a házasság azon túl, hogy gyarapítja az emberiséget, jobbá és boldogabbá teszi a házastársak életét azáltal, hogy nehézségeikben támogatják, állandóan és hűségesen szeretik egymást, javaikat közösen birtokolják és a szentségből kegyelmi segítséget nyernek. Mindez a családnak is nagyon sokat segít, mert amíg a házasság megfelel a természetnek és igazodik Isten terveihez, addig meg tudja erősíteni a szülők közti egyetértést, biztosítani tudja a gyermekek jó nevelését, az isteni példával szelidíti a családfő tekintélyét; megtanítja a gyermekeket a szülőkkel, a család alkalmazottait a munkaadóival szembeni engedelmességre….. Ezeket az üdvös gyümölcsöket a házasság mindaddig teremni tudja, amíg megőrzi szent jellegét, egységét és felbonthatatlanságát, mert ezekből származik üdvös és termékeny ereje. És kétségtelen, hogy a házasság mindig megtermi ezeket a gyümölcsöket, ha hű marad az Egyházhoz, mely egységének, szentségének és fölbonthatatlanságának hűséges őre és támasza. <<…>> Mi jó származhat olyan házasságokból, melyekből kitessékelik a vallást, mely minden jó szülője, az erények táplálója és a lelket magasztos értékekre serkentő ösztöke? Ha elűzik a vallást, a házasság szükségszerűen a bűnös emberi természet és az érzéki vágyak gonosz uralmának rabszolgája lesz, és a természetes tisztesség aligha fogja megvédeni. Ebből pedig sokszoros veszedelem származik nemcsak a családokra, hanem a társadalomra nézve is.
Ha ugyanis elűzik az üdvös istenfélelmet és nincs mód a gondok könnyítésére – amire leginkább a keresztény vallás nyújt lehetőséget –, gyakran elviselhetetlennek látszanak a házasság feladatai és kötelességei. És ha alkati különbségek, nézeteltérések, hűtlenség vagy más okok jelentkeznek, esetleg közös megegyezés alapján sokan akarnak megszabadulni a házassági köteléktől, melyről úgy gondolják, hogy emberi jog és saját kedvük szerint vették magukra. Ha pedig tiltó törvényekkel találják magukat szemben, rossznak, embertelennek, a polgári szabadságjogokkal ellenkezőnek minősítik a törvényt, és azt mondják: ezeket az elavult és embertelen törvényeket el kell törölni, és emberségesebbeket kell alkotni, melyek megengedik a válást. <<…>> könnyen belátható, hogy a család és a társadalom legnagyobb ellensége a válás, mely a népem megromlott erkölcséből születik, s – a tények tanúsága szerint – mind a magán, mind a közéletben a legnagyobb bűnöknek nyit kaput. S még súlyosabb a baj, ha meggondoljuk, hogy semmiféle fékező erő sem tudja többé az egyszer megengedett válás lehetőségét biztos és meghatározott korlátok között tartani. Igen nagy ereje van a példának és még nagyobb az érzéki szenvedélyeknek, melyek ösztönzésére a válási kedv – mint egy ragályos népbetegség – napról napra több lelket fertőz meg, s úgy árad, mint a partjai közül kilépett folyó. <<…>> A válni akarók közül ugyanis sokan hazug módon bizonyították a törvényes válást lehetővé tevő okokat a bíróság előtt, s ezzel a köztisztesség olyan kárt szenvedett, hogy mindenki úgy vélte: a lehető legsürgősebben ellentétes értelmű törvényekkel kell javítani a helyzeten….. Ezért oktalanul értelmezik a közjót azok, akik úgy vélik, hogy büntetlenül forgathatják fel a házasság rendjét. S ha minden vallásos és szent jelleg kiirtásával akarják megcsonkítani a házasságot, gonoszabbat tesznek, mint amit a pogányok műveltek a maguk házasságával. Ha tehát meg nem változik felfogásuk, a családnak és a társadalomnak állandóan félnie kell attól, hogy beleesnek abba a csapdába, amiben már tömegek vannak. <<…>> Meg kell tehát vallani, hogy az összes népek közjaváért legtöbbet a katolikus egyház tett, amikor mindig ügyelt a házasság szent jellegére és felbonthatatlanságára. És nem kis hála illeti azért, hogy immár száz esztendeje nyíltan szembeszállt a házasság ellen oly sokat vétő polgári törvényekkel (VI. Pius levele 1793. V. 28-án a luconi püspökhöz); hogy anatémával sújtotta a protestánsok válásról és válólevélről szóló eretnekségét (Trienti zsinat 24. sessio 5,7); <<…>> Azok a pápák, akik sokszor ellenálltak fejedelmeknek, amikor azok fenyegetve követelték válásuk elismerését, nemcsak a vallás sértetlenségéért, hanem az egész emberiség javáért is harcoltak. Az utókor csodálattal tekint azokra a bátor lelkű pápákra, akik szembe mertek szállni a hatalmas uralkodókkal: I. Miklós pápa Lothárral, II. Orbán és II. Paszkál pápa I. Fülöp francia királlyal, III. Celesztin és III. Ince pápa II. Fülöp francia királlyal, VII. Kelemen és III. Pál VIII. Henrik angol királlyal, végül VII. Pius pápa I. Napóleonnal. <<…>> A dolgok ilyen állása mellett a kormányfők és az államok vezetői, ha értelmesen akarnak élni, ha bölcsen akarnak kormányozni, ha népük javát akarják, inkább tartsák tiszteletben a házasság szent törvényeit és vegyék igénybe az Egyház segítségét a családok boldogulása és az erkölcsi törvények védelme érdekében, mint hogy olyan gyanúba hozzák az Egyházat, hogy az ember ellensége; és ne vádolják azzal, hogy jogtalanul követeli magának a polgári jog egy részét. <<…>> Amennyire erőtök engedi, s amennyire csak tekintélyetekből telik, legyetek rajta, hogy a gondotokra bízott emberek körében sértetlenül és romlatlanul maradjon meg az a tanítás, amit az Úr Krisztus és az égi akarat hirdetői, az Apostolok ránk hagytak, s melyet a katolikus Egyház hűségesen megőrzött és minden korok keresztényeinek megtartani parancsolt.
Főleg arra legyen gondotok, hogy a nép ismerje a keresztény bölcsesség parancsait; mindig tartsa emlékezetében, hogy a házasságot nem emberek akarata, hanem Isten tekintélye és szándéka alapította és ezen törvény alapján egy férfi és egy nő életszövetsége. Krisztus pedig, az új szövetség szerzője, ezt a szövetséget a természet rendjéből szentségi rangra emelte és a kötelékre vonatkozóan az Egyháznak adta át a törvényhozói és bírói hatalmat.<<…>> A vélemények mai zűrzavarában azt is tudniuk kell, hogy nincs olyan hatalom, mely a keresztények között érvényesen megkötött és elhált házasságot feloldhatná; ezért nyilvános bűnösnek számítanak azok, akik bármilyen okra hivatkozva előző házastársuk halála előtt újabb házasság megkötését kísérlik meg. .Ha pedig egy házasság odáig fajulna, hogy az együttélés elviselhetetlenné válik, az Egyház megengedi a különválást, és a házasok állapotának megfelelő módon próbálja enyhíteni a különválás káros következményeit; de nem engedi, hogy a felek közti kibékülés érdekében ne történjék semmi, vagy erről reménytelenül lemondjanak. <<…>> Utolsó helyen, mert jól tudjuk, hogy szeretetünkből senkit sem szabad kirekesztenünk, figyelmetekbe ajánljuk, Tisztelendő Testvérek, azokat a nyomorúságban élő lelkeket, akiket elragadott a szenvedély vihara és üdvösségükről megfeledkezve a házasság törvényes kötelékén kívül bűnös életet élnek. Tegyetek meg mindent annak érdekében, hogy visszahozzátok őket! Akár ti magatok, akár mások közvetítésével ébresszétek fel őket, hogy érezzék meg: rosszat tesznek. Tartsanak bűnbánatot és kössenek érvényes, katolikus házasságot. „ (ARCANUM DIVINAE SAPIENTIAE, XIII. Leó pápa enciklikájaA házasság fölbonthatatlanságáról, Róma 1880)
Johanna