Napjainkban ismét felbukkantak olyan tanítások, amelyek eltérnek a Katolikus Egyház hagyományos Szentírás magyarázataitól, valami új, a korszellemnek megfelelőbb tanítást próbálnak elterjeszteni, hogy kielégítsék korunk megromlott öngyilkos erkölcsi törekvéseit. Nagyon sokszor olyanok vádolják az Egyházat dogmái miatt maradisággal, akik nem, vagy csak felületesen ismerik azokat. Ugyanakkor a hittudósok és az Egyház vezetői között is viták tárgya a dogmafejlődés lehetősége, a fejlődés határainak a helyes megszabása. Bizonyos, kétes vallásosságú újságok (amint már említettük 14-es cikkben ) köztük a Times magazin, olyan hírösszefoglalókat közöltek, mint pl: ‘Ferenc pápa felülvizsgálja a pokol létezését’, ‘Létezik örök pokol?, Ferenc pápa hajlik, hogy ezt az eszmét felülvizsgálja.’ vagy ‘Ferenc pápa felülvizsgálja a pokolban való örök bűnhődés dogmáját.’ Ennek az idegenszerű elméletnek az alátámasztására, ezen cikkek – mentesek az igaz intellektuális épségtől – Ferenc pápának egy olyan kijelentésére hivatkoztak, amit egy misében tett, együtt azokkal a bíborosokkal, akiket a legutolsó bíborosi konzisztóiumon kreált.
Az egyik ilyen beszámoló így szól: „Egy friss prédikációjában a pápa arról értekezett, hogy többszöri elmélkedés, lelki- és alázatgyakorlást követően néhány dogma új értelmezést nyert. E szerint a Katolikus Egyház többé nem hisz egy olyan pokol létezésében, ahol az emberek szenvedésen mennek keresztül. A pokolról szóló doktrína teljesen összeférhetetlen azzal a hittel, hogy Isten szeretete végtelen.”
„Isten nem egy bíró, hanem egy barát, aki szereti az emberiséget. Isten nem arra törekszik, hogy megítéljen embereket, hanem, hogy támogatásáról, öleléséről biztosítson mindenkit. Ádám és Éva meséjében a pokol, mint valódi helyszín, egy eszköz jelenik meg. A pokol azonban egy metafora a magára maradt, elszigetelt lelkekre vonatkozóan, amelyek végül, mint minden más lélek, találkozni fognak Isten végtelen szeretetével – tette hozzá a pápa.”
Forrás: http://twice.hu/bulvar/ferenc-papa-a-pokol-nem-letezik
Ezzel szemben Ferenc arról beszélt, hogy az Egyház útja nem az, hogy bárkit örökre elítéljen. Érdemes megnézni a felvételt, amely az említett homílián készült. A teljes video elérhető, magyar nyelven itt: (Ferenc homiliája a bíborosok testülete szentmiséjén, 2015 February 15,)
Az ilyen és hasonló kijelentésekre azonnal ráugranak a bulvár lapok, sokszor azután megszégyenülve eltüntetik, vagy utólagos magyarázatra szorítkozva arcátlanul továbbra is fent hagyják honlapjukon azokat, és tovább fertőznek akár egy vírus, megbetegítve sokak erkölcsi érzékét.
Éppen ezért fontos tisztázni, hogy mi ezekkel kapcsolatban a Tanítóhivatal pontos tanítása. Mivel korábbi alkalommal már részletesen ismertettük a zsinatok és szentatyák idevonatkozó letéteményét, ebben a cikkben csak kiegészítésként szeretném közreadni Szent Vince tanítását a dogmák „átalakításának” lehetőségeiről, legfontosabb szempontjairól.
Mi tehát a védőoltás? Szerencsére már nem kell arra várni, hogy a tudósok kifejlesszenek valami újat, bőségesen rendelkezésre áll a vakcina a Szenthagyományban.
Lereini Szent Vince, már Kr.u. V. században ugyanezekre a kérdésre elődei tanításait figyelembe véve, érthetően és világosan kifejtette a követendő utat, a Commonitorium című művében.
A XXIII. fejezet a katolikus dogmafejlődés fogalmát fejti ki, vagyis hogyan kell fejlődnie a katolikus hit ismeretének. Ebben a fejezetben Vince értelmezi az álláspontját, és igyekszik kivédeni a betokosodott fanatizmus vádját, mégpedig oly módon, hogy ő maga is megengedi a dogmafejlődést, de nem úgy, ahogyan azt az újítók teszik. A dogmák fejlődése ezek szerint csak akkor fogadható el, ha az emberi test- vagy a növények fejlődéséhez hasonlóan organikusan egybeillenek, és kifejlett formájukban is fölismerhető fajbeli önazonosságuk. Ahogyan a csecsemőből ember lesz, úgy lehet valamely bennfoglalt igazságból kifejtett dogma. Ezzel szemben az eretnekek a csecsemőből szörnyeteget fejlesztenek ki, a búza helyett konkolyt vetnek és aratnak. Ez a fejezet teszi dinamikussá és elasztikussá Vince dogmatizmusának szilárdságát.
Dogmafejlődés a Katolikus Egyházban
(Részletek, Lerinumi Szent Vince: Az igaz hit védelmében; Kivonatok Szent Ágoston műveiből (ford. Csizmár Oszkár, Ókeresztény örökségünk 16.), JEL Kiadó, 2011)
„Valaki talán majd azt mondja: Hát Krisztus Egyházában a vallásnak nincs semmilyen fejlődése? De még mennyire hogy van, mégpedig a legnagyobb. Ugyan ki lenne ellenszenvesebb az embereknek és gyűlöletesebb Istennek, mint az, aki ezt megakadályozni merészelné? Ez azonban csak úgy’ lehetséges, hogy a hitnek ne megváltoztatása, hanem tényleg fejlődése legyen. A fejlődés jellemzője ugyanis az, hogy minden létező önmagán belül növekszik, a megváltozásé viszont az, hogy valami egy másvalamivé alakul át. Szükséges tehát, hogy növekedjék, és hogy sokat és erőteljesen fejlődjék a megértése, tudása és bölcsessége, egynek éppúgy, mint az összesnek, egy embernek éppúgy, mint az egész Egyháznak – az évek és korszakok szintjének megfelelően -, ám csak a saját természetének megfelelően, tudniillik ugyanabban a tanításban, ugyanabban az értelemben és ugyanabban a meggyőződésben.
Utánozza a lelkek vallása a testek törvényszerűségét, melyek éveik előrehaladtával kibontakoztatják és kifejlesztik ugyan tagjaikat, mégis megmaradnak ugyanannak. Sok különbség van az ifjúkor virága és az öregkor érettsége között, mégis ugyanazok lesznek majd öregek, akik egykor serdülők voltak, mert egy ember állapota és helyzete bármennyire változzék is meg, természete és személye ugyanaz marad. […] Ezért kétségtelen, hogy a növekedésnek az a törvényszerű és helyes módja, a fejlődésnek szabályos és legszebb rendje, ha felnőttkorban az évek száma mindig azokat a részeket és formákat fejleszti ki, amelyeket a Teremtő bölcsessége a kisdedekben már előre meghatározott. Ha viszont az ember formája ezután egy másik, nemétől idegen képződménnyé alakulna át, vagy pedig a testrészeinek a száma gyarapodna valamivel, vagy csökkenne, akkor bizonyára az egész test vagy elpusztulna, vagy szörnyszerűvé válna, vagy legalábbis megnyomorodna. Hasonlóképpen kell a keresztény vallás tanításának is a fejlődés e törvényeit követnie, hogy tudniillik az évek múltával erősödjék, idővel terjedjen, a korral pedig a magasba emelkedjék, mindazonáltal mégis maradjon meg romlatlanul és épen. Részeinek összes méretében és mindenben mintegy saját tagjaiba, és érzékeiben legyen teljes és tökéletes, hogy azután már ne engedjen meg semmilyen elváltozást, semmilyen lényeget illető károsodást, és ne tűrjön el semmiféle tanbeli különbözőséget.206
Példának okáért: Hajdanán őseink az Egyháznak ebbe a gabonaföldjébe a hit búzamagjait vetették. Igen igazságtalan és méltatlan dolog lenne, ha mi az ő utódaiként az igazság valódi gabonája helyett a tévedés becsempészett konkolyát gyűjtenénk össze. Sőt, inkább az az igazságos és következetes, hogy – miközben az elődök és az utódok között nincs meghasonlás – a tanítás búzájának gyarapodásából a dogma gabonájának termését arassuk, hogy amikor az idő előrehaladásával a kezdeti magvakból valami kifejlődik, azt most is tápláljuk és ápoljuk. Ámde a hajtás természetétől semmi se üssön el: járuljon hozzá bár a dísz, a forma és a megkülönböztető ékesség, azonban minden fajnak maradjon meg ugyanaz a természete.
Távol legyen tehát, hogy a katolikus szellemiségnek ez a rózsakertje bogáncsokká és tövisekké változzon. Távol legyen – mondom -, hogy ebben a lelki paradicsomban a fahéj és balzsam vesszőiből hirtelen szédítő vadócok és sisakvirágok támadjanak. Ezért tehát illő, hogy amit csak az atyák hite elvetett az Isten Egyházának ebbe a szántóföldjébe, ugyanazt ápolja és őrizze a fiak igyekezete is, ugyanaz virágozzék és érlelődjék, ugyanaz fejlődjék és tökéletesedjék. Helyes dolog ugyanis a mennyei bölcseletnek ezeket a hajdani dogmáit az idő előrehaladtával tökéletesíteni, kicsiszolni, finomítani, viszont istentelen gaztett megnyesni és csonkítani azokat. Legyenek tehát érthetőbbek, világosabbak, pontosabbak, de mindazonáltal tartsák meg teljességüket, épségüket, sajátságukat.
Ha ugyanis csak egyszer is engednek ennek az istentelen csalárdságnak, kimondani is borzadok, hogy a vallás tönkretételének és megsemmisítésének mekkora veszélye fenyeget, mert miután megtagadták a katolikus tanítás egy részét, hasonlóképpen fogják majd egy másik részét is, majd ismét egy másik részét, azután pedig újabbnál újabb részeket fognak mintegy szokásból és megengedetten megtagadni. Az egyenként elvetett részek után azonban mi más következne, ha nem az, hogy az egészet is épp úgy elvetik. De ez áll az ellenkező esetre is, amikor az újításokat kezdik el vegyíteni az ősi dolgokkal, az idegen elemeket a megszokottakkal, a profán dolgokat a szentekkel, mert ez a szokás mindenfelé elharapódzik, és ezután szükségképpen semmi érintetlen, semmi ép, semmi sértetlen, semmi szeplőtelen nem marad az Egyházban, hanem ahol eddig a tiszta és romlatlan igazság szentélye volt, ott ezentúl az istentelen és gyalázatos tévedések bordélyháza lesz. Ám az isteni Kegyesség fordítsa el ezt a gazságot övéitől, és ez maradjon inkább az istentelenek őrültsége.
Krisztus Egyháza azonban buzgón és gondosan őrzi a nála letétbe helyezett tanítást (dogma), és soha nem változtat meg benne semmit, nem vesz el belőle, sem hozzá nem ad, lényeges dolgokat nem vág le, fölöslegeseket nem tesz hozzá; sem a sajátját nem hagyja el, sem másét nem bitorolja; hanem minden igyekezetével azon van, hogy az ősi dolgokat hűségesen és bölcsen kezelje: mégpedig úgy, hogy azokat, amelyek régóta formátlanok és kezdetlegesek, azokat pontosítsa és csiszolja, azokat pedig, amelyeket már érthetővé és világossá lettek, megszilárdítsa és megerősítse, ha pedig már leszögezték, és véglegesen meghatározták, akkor őrizze őket.
206 Varietas definitionis – szó szerint: a meghatározás különfélesége, ami itt a tanítás egymástól eltérő vagy egymásnak ellentmondó voltát jelenti. A kijelentés a hit egységének megőrzését tartja szem előtt.