„A Szentírás magyarázásának joga nincs fenntartva monopóliumként egyéneknek vagy egy kasztnak, vagy valamiféle közösségnek. Ez a jog mindenkié. Az evangélium titkai: kinyilatkoztatott titkok. A Biblia elég világos ahhoz, hogy minden hívő léleknek tanítást és vigasztalást nyújthasson,” írja Alfred F. Vaucher: Az üdvösség története című művében.
(Alfred-Felix VAUCHER 1887 – 1993 francia teológus, egyháztörténész és bibliográfus. Ő volt az egyik úttörője a Hetednapi adventizmusnak.)
Ezzel homlokegyenest szemben áll a Katolikus Egyház tanítása.
„A Szent Hagyomány és a Szentírás Isten szavának az Egyházra bízott egyetlen szent letéteménye. Hozzá ragaszkodik Isten egész szent népe, amikor pásztorai köré összegyűlve állhatatosan kitart az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban (vö. ApCsel 2,42 a görögben). Innét van a pásztorok és a hívek páratlan egyetértése a hagyományos hit megtartásában, gyakorlásában és megvallásában. A feladat pedig, hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott [15] igéjét, kizárólag az Egyház eleven Tanítóhivatalára van bízva, mely tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja. Ez a Tanítóhivatal nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, csak az áthagyományozottat tanítja, amennyiben ezt a Hagyományt isteni parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül őrzi, hűségesen kifejti, és a hitnek ebből az egyetlen letéteményéből meríti azt, amit Isten kinyilatkoztatásként, hogy higgyük, elénk ad.
Világos tehát, hogy Isten bölcs rendelkezése szerint annyira összetartozik és egymásra van utalva a Szent Hagyomány, a Szentírás és az egyházi Tanítóhivatal, hogy egyikük sem lehet meg a másik kettő nélkül. Mind a három együttesen, de mindegyikük a saját módján, az egy Szentlélek tevékenységének hatására eredményesen szolgálja a lelkek üdvösségét.” (A II. Vatikáni Zsinat DEI VERBUM kezdetű dogmatikus konstitúciója 10. pontja)
Mivel vannak, akik kételkednek a II. Vatikáni Zsinat határozatainak érvényességében, vissza kell tekintenünk ismét az ókeresztény agyházatyák tanításaira.
Lerinumi Szent Vince, Commonitorium című írásában a következőket olvashatjuk:
(Részletek: Lerinumi Szent Vince: Az igaz hit védelmében. Ókeresztény örökségünk sorozat 16. Jel könyvkiadó, Budapest, 2011. Csizmár István fordításában)
Mi az igazság hamisságtól való megkülönböztetésének kritériuma?
Gyakran tudakoltam ezért nagy szorgalommal és igen nagy odafigyeléssel módfelett sok szentségben és tudományban jeleskedő férfiútól, hogyan tudnám egy egészen biztos, mintegy általános és szabályszerű módszerrel elkülöníteni a katolikus hit igazságát az eretnek tévelygés hamisságától. Az erre adott válaszokat szüntelenül lejegyeztem, mégpedig úgy, hogy akár én, akár bárki más, aki szeretné a fellépő eretnekek csalárdságait felfedezni, a csapdákat elkerülni és az ép hitben megmaradni, hitét az Úr segítségével kétféleképpen is meg tudja erősíteni: tudniillik az isteni törvény tekintélyével és a katolikus egyház hagyományával.
Itt biztos azt kérdezi majd valaki: Ha az írások kánonja tökéletes és önmagában mindenhez elegendő, ezenkívül kielégítő is, akkor az egyházi szakértelem tekintélyét miért szükséges hozzákötni?
Azért tudniillik, mert a Szentírást a maga mélységében nem mindnyájan veszik ugyanabban az értelemben, hanem kijelentéseit más-más módon magyarázza mindenki. Majdnem úgy tűnik, hogy ahány olvasó van, annyi vélemény is.[1] Másként magyarázza ugyanis Novatianus, másként Sabelliosz, másként Donatus, másként Arius, Eunomiosz, Makedoniosz,[2] másként Phótínosz, Apollinarisz, Priscillianus, másként Jovianus, Pelagius, Caelestius, végül másként Nesztoriosz. Ezért aztán a sokféle tévedés számos eltérése miatt nagyon is szükséges, hogy a prófétai és apostoli (szentírás-magyarázat vonalát az egyházias és katolikus fölfogás normája irányítsa.
Éppen ezért mindenáron gondoskodni kell arról, hogy a katolikus egyházban azt tartsuk, amit mindenütt, amit mindig és amit mindenki hitt, mert csak ez az, ami valóban és hamisítatlanul katolikus. Világosan bizonyítja ezt magának a névnek a tartalma és jelentése, ami csaknem mindent egyetemesen magába foglal. Azonban ez csak úgy valósul meg, ha követjük az egyetemességet, a hagyományt és az egyetértést.
Az egyetemességet oly módon, ha igaznak ismerjük el ezt az egy hitet, amelyet az Egyház az egész földkerekségen megvall.
A hagyományt pedig úgy, ha azoktól a tanításoktól (sensibus)[3] semmiképpen el nem térünk, amelyekről nyilvánvaló, hogy szent elöljáróink és atyáink nyilvánosan hirdették.
Az egyetértést pedig hasonlóképpen úgy, ha ugyanabban a hagyományban követjük minden – vagy szinte minden – főpap, valamint tanító definícióit és tanait.[4]
A kritérium gyakorlatban való alkalmazása
Mit tegyen azonban a katolikus keresztény akkor, ha az Egyház egy részecskéje kiszakítja magát az egyetemes hit közösségéből?
Mi mást, ha nem azt, hogy a nyavalyát hordozó és romlott testrésznél többre tartja az egész test épségét?
És mit tegyen akkor, ha valamely újítás mételyével már nemcsak egy részecskét, hanem egyenlőképpen az egész Egyházat igyekszik bemocskolni?
Akkor hasonlóképpen azon legyen, hogy a hagyományhoz ragaszkodjék. A hagyományt ugyanis már biztos, hogy egyetlen újítás álnoksága sem tudja majd félrevezetni. (És) mit (tegyen) akkor, ha kiderül két vagy három embernek, vagy akár egy városnak, vagy úgyszintén valamely provinciának a tévedése ezzel a hagyománnyal szemben?
Ebben az esetben azzal törődjön, hogy egyesek vakmerőségénél és tudatlanságánál többre becsülje – ha létezik – valamely teljesen ősi, egyetemes zsinat határozatait.
Mi tévő legyen akkor, ha ez olyan helyen ütné föl a fejét, ahol nem lehet semmilyen zsinati határozatot találni? Akkor azon legyen, hogy az ősök szentenciáit mással összevetve megvizsgálja és kikutassa de csak azokét, akik bár különböző helyeken és időkben, mégis kitartva az egyetlen katolikus egyház közösségében és hitében, megbízható tanúknak bizonyultak És ha bármit úgy ismer meg, hogy azt nem egy vagy kettő, hanem mindnyájan egyformán ugyanazon egyetértéssel nyilvánvalóan, nagy számban, hűségesen tartottak, írtak és tanítottak, azt szintén úgy fogja fel, mint amit minden kétkedés nélkül hinnie kell. (Lerinumi Szent Vince, Commonitorium I._II. fej.)
[1] TERENTIUS, Phormio, 11,4,14; Cicero, De finibus, 1,5,15.
2 Makedoniosz (343-60) Konstantinápoly püspöke volt, akiről azt tartják, hogy megkérdőjelezte a Szentlélek istenségét, s ezzel újabb vita elindítója lett. A Szentlélek istenségét tagadó tévtant, vagyis a pneumatomachusokat 381-ben ítélték el az I. Konstantinápolyi Zsinaton.
[3] Lehetne értelmezéseknek is fordítani, amennyiben a prédikációkra vonatkoztatjuk.
[4] Ezen a ponton Vince tanítása összefüggésbe hozható Ágoston álláspontjával. Vö. AUGUSTINUS, Episztola, 54, in: CSEL 34, ad. Goldbacher, 159,5-160,3; De baptismo contra Donatistas, IV,24, in: CSEL 25, ed. Zycha, L, 196,11,26.