Napjainkban, mikor a keresztények látható és teljes egysége szinte valamennyi egyháznak a közeljövőben megvalósítandó tervei közé tartozik, minden katolikus hívőnek fontos felelevenítenie, mi az, amit sehol másutt, egyedül csak a katolikus Egyház falain belül talál meg, s amiről egy lehetséges egység létrejöttekor semmiképpen nem mondhatunk le.

Napi híreink közt számtalan alkalommal olvashatunk a vallásközi párbeszéd jegyében megtartott találkozókról. Emlékezetes ezek közül Ferenc pápa 2016 októberében a reformáció 500 évfordulójának alkalmából Svédországban tett látogatása, február elején pedig egy német evangélikus delegáció Vatikánba látogatásának híréről olvashattunk. A tudósítások szerint ez utóbbi összejövetelen Ferenc pápa így nyilatkozott: „Imádkoznunk kell az egységért, és azon dolgozni minden erőnkkel, hogy leküzdjük a keresztények teljes egysége előtt álló akadályokat.” Ugyanitt szimbolikus értékűnek nevezte azt, hogy katolikusok és evangélikusok éppen a reformáció szülőhazájában igyekeznek együttes erővel újra közel kerülni egymáshoz.

Szimbolikusnak vehető viszont az is, hogy egy katolikus bíboros (W. Kasper) tollából születik meg egy olyan könyv, mely annak a személynek munkásságát méltatja, aki 500 éve a katolikus és protestáns Egyházak egymástól való elszakadásának előidézője volt, s akit akkor a katolikus Egyház kiközösített:  Sőt, nemcsak szimbolikus, hanem üzenetértékű lehet az, amit a protestáns felekezetek képviselői tartanak katolikus Egyházunk jelenlegi vezetéséről. Fabiny Tamás a magyarországi Északi Evangélikus Egyházkerület püspöke nemrég így nyilatkozott az origónak: „Akár Ferenc pápa is lehet egy új Luther. A pápa mer szakítani a konvenciókkal, és meg mer kérdőjelezni évszázadosnak hitt dogmákat. Egyfajta reformációt szeretne véghezvinni a jelenlegi katolikus egyházban.” Emellett azt is elmondta, hogy az ökumenizmus számára „ XXIII. János pápa 1967-ben a II. vatikáni zsinat keretében nyitotta ki az ablakokat. Ez nemcsak a világi kérdések beengedését jelentette, hanem alapvetően a római katolikus egyház hitbeli és liturgiai megújulását, valamint a többi egyház felé való közeledést is.” Említi továbbá egy katolikus- protestáns közös úrvacsora megvalósításának tervét is, mellyel a keresztények egysége láthatóbbá válna. Szomorúságra ad okot viszont, hogy az ökumenizmus párbeszéd keretei közt megnyilatkozó katolikus vezetők szinte egyáltalán nem hangsúlyozzák 2000 éves hitünk alapjainak fontosságát és megtartását. Helyette arról beszélnek, hogy sok megoldandó kérdés áll még előttünk, mire a teljes egység megvalósulhat. A teljes egység megvalósulásának mikéntjéről, azaz annak a jelen katolikus egyházi vezetők által elképzelt tervéről viszont semmit nem tudhatunk meg. E bekezdésben tárgyalt tények sajnálatos módon arra engednek következtetni, hogy napjainkban nem a protestáns Egyházak katolikus Egyházhoz való közeledésének vagy visszatérésének vagyunk tanúi, hanem a katolikus Egyház a protestáns Egyházakhoz hasonló megreformálásának. Félő tehát, hogy az a folyamat, mely a II. vatikáni zsinattal kezdve lassan és szinte észrevétlenül átformálta katolikus Egyházunkat, végül oda vezet, hogy 2000 éves katolikus hitünkből nem marad semmi, s az egész kereszténység egy nagy megreformált egyesülésben fog fennállni, melynek már nem a Jézus által ránk hagyományozott tanítás, hanem a lutheri tanok képezik alapját.

Mindezen aggodalmak mélyebb megértéséhez fontos néhány tényezőt közelebbről megvizsgálni. Luther Márton 500 éve Krisztus Egyházának meghatározó elemeit dobta félre, mikor annak hét szentsége közül ötöt önkényesen megszüntetett. A kettő közül, melyet megtartott (a keresztség és az Oltáriszentség) a katolikus egyház csak a keresztséget fogadja el érvényesnek. De miért is nem fogadható el a katolikus Egyház számára a Luther által alapított és ma is gyakorolt evangélikus úrvacsora?   Katolikus Egyházunk azt tanítja, hogy csak a 2000 éves szentelési láncban (apostoli folytonosság, sucessio) álló, papszentelés szentségével felszentelt püspököknek és papoknak van hatalmunk a szentmisén a kenyeret és a bort Krisztus testévé és vérévé változtatni. A püspökök és papok a katolikus egyház szentelési láncába tartoznak, mely Jézussal és az apostolokkal kezdődik. Az apostolok továbbadták a szentelést utódaiknak, a püspököknek, a püspökök a papoknak. Így jött létre a katolikus Egyházban egy folyamatos szentelési lánc, az apostoli szukcesszió. Luther és a többi reformátor nem adhatták tovább a szentelést utódaiknak a protestáns lelkészeknek és lelkésznőknek, mert ők maguk nem voltak püspökök, akiknek ehhez joguk lett volna. Másrészről pedig Luther a papi rend szentségét is elvetette, mert szerinte minden keresztény szellemi lény és nincs köztük különbség. Így az Egyház papsági hivatala a protestáns közösségekben megszakadt, megszűnt. Ebből az okból kifolyólag az evangélikus vagy bármilyen más protestáns úrvacsora katolikus nézőpontból nézve érvénytelen. A mai protestáns papok és püspökök a katolikus tanítás szerint nem papok és püspökök, ezért nincs meg a hatalmuk ahhoz, hogy a kenyeret és a bort Krisztus testévé és vérévé változtassák.

Erre a tanításra Luther ellentétes állítással reagált, s azt hirdette, egyedül a hit adja meg az Egyház szentségeihez az erőt. Ha viszont a szentségekben rejlő erőt valóban a mi hitünk határozná meg, akkor egy bátor állítással azt is mondhatnánk, hogy egy evangélikus úrvacsorán Jézus azért van jelen a kenyér és bor színében, mert a hívek ebben hisznek.  Luther ugyanis azt vallotta, hogy annak, aki nem hisz Krisztus valós jelenlétében, az Úrvacsora nem közvetít kegyelmet, még pontosabban azt, hogy a szentségnek önmagában, hit nélkül semmi hatása nincs. Ez a felfogás valamilyen szinten viszont megkérdőjelezi Krisztus valóságos jelenlétét is az Úrvacsorában, hiszen ha Isten Fia jelen van valóságosan a kenyér és bor színei alatt, az ő jelenléte által kiáradó kegyelem nem válogat hívő és hitetlen közt, mindenkire egyformán kiáradhat. A protestáns tanítás bizonytalanságát igazolja az is, hogy már a reformáció kidolgozói sem tudtak megegyezni abban, hogyan értelmezzék az Úrvacsorát, mert a Szentírás alapján más-más következtetésekre jutottak (lásd 1529 marburgi vita).  Egyet tudunk, a Marburgban összegyűlt protestáns vallásalapítók valamennyien elvetették az Eucharisztia ősi katolikus értelmezését, s a mai napig ugyanezt vallják. Katolikus Egyházunk az Eucharisztia szentségéről viszont azt tanítja, hogy a valós jelenlét alapja nem pusztán a hívők hite, hanem a felszentelt pap által kimondott szavak. Krisztus az Eucharisztia színeiben akkor is jelen van, ha valaki nem hisz benne, s hitünktől függetlenül működhetnek a kegyelmi hatások is. Így pl. mikor az Oltáriszentség egy körmenet alkalmával végighalad az utcán, áldásból valamennyi ember részesülhet, még az is, aki soha nem hallott róla és éppen csak elhalad mellette az úton. Mindezt egy hasonlattal a következőképpen lehetne szemléltetni: egy gyufás skatulyában, amit bár belülről nem látok, akkor is benne van a gyufa, ha én nem hiszek benne, mert ez egy tény, egy valóság. S a tűz akkor is lángra fog lobbanni, ha én kezdettől fogva bizonyos voltam afelől, hogy a skatulyában nincs semmi. Nem az én hitem határozza meg a skatulyában lévő gyufa tüzének erejét.  De meg is fordíthatjuk az állítást: még ha én teljes mértékben meg is vagyok győződve arról, hogy a skatulyában van gyufa, az akkor sem fog lángra lobbanni, ha üres, mert ahhoz a gyufa valós jelenléte szükséges. Ehhez hasonló Krisztus valós jelenléte is az Oltáriszentségben.

Katolikus Egyházunk azt is vallja, hogy a pap által történő átváltoztatás Krisztus testévé és vérévé addig él, míg a kenyér és bor anyaga megmarad. Ezért őrizzük az Eucharisztiát templomainkban kiemelt helyen, s ezért hajtunk térdet a templomba érkezéskor és távozáskor. E valóságos és folyamatos jelenlét által tud Krisztus egyesülni azzal, aki a szentáldozásban őt magához veszi.  Luther ezzel szemben azt állította, hogy a kenyér és bor csak a vétel pillanatában Krisztus teste és vére, aztán a kenyér és bor ismét csak kenyér és bor marad. Éppen ezért az evangélikusok nem is őrzik az eucharisztiát tabernákulumban, s náluk a szentségi böjt betartása sem követelmény. Luther az átlényegülés, a (transsubstantiatio) dogmáját is elutasította, – helyette a consubstantiatiót tartotta helyesnek, ami szerint Krisztus teste és vére a kenyér és bor anyagi valósága mellett jelenik meg, tehát miközben Krisztus testévé és vérévé válik, egyben kenyér és bor is marad.  Katolikus Egyházunk ezzel szemben vallja, hogy az átlényegülés alkalmával a kenyér és bor valóságosan és véglegesen a feltámadott Krisztus Testévé és Vérévé válik, melyben jelen van Krisztus istenségével és emberségével. Azt valljuk tehát, hogy az átlényegülés után a kenyér a természetfölötti rendben nem maradhat kenyér, a bor nem maradhat bor, még ha a külső látszat ezt is mutatja.  Krisztus szavai is megerősítenek bennünket abban, hogy mi nem csupán a kenyérrel és borral válunk eggyé, hiszen ő azt mondta, az ő teste valóságos étel és az ő vére valóságos ital. S ha Ő valóságos étel és ital, akkor az táplál, és eggyé kell, hogy váljon velünk, nem lehet csak a vétel pillanatában Krisztus teste és vére, különben amivel később egyesülünk, nem más, mint csak kenyér és bor. Emellett furcsa és megmagyarázhatatlan az a protestáns nézet, hogy a kenyérben és borban jelen lévő Krisztus egy pillanat múlva már nincs jelen a kenyérben és a borban. A Luther által említett hit valóban fontos, az tudniillik, hogy elfogadjuk, hogy mi Krisztus Testével és Vérével egyesülünk a szentmisén, az Eucharisztia léte viszont nem a mi hitünkön alapul, hanem annak a hagyománynak a továbbvitelén, mely máig Krisztus nagycsütörtöki cselekedeteit őrzi, s mely által közel 2000 éve a kenyér és bor felszentelt papjaink kezében és szavaira Krisztus valóságos testévé és vérévé változik a szentmisében.

Krisztus valóságos jelenlétét és a katolikus Egyház tanításának igazságát támasztja alá az a számtalan eucharisztikus csoda is, melyet az évszázadok során a világ különböző helyein lejegyeztek. Legjelentősebb ezek közül talán a lancianói csoda a nyolcadik században egy pap kételkedett abban, hogy a kenyér valóban Krisztus testévé és a bor valóban Krisztus vérévé változik. S akkor hirtelen a szentmise alatt, amikor az átváltoztatási szöveget elmondta, az ostya élő hússá a bor pedig élő vérré változott át kezében. Az azóta eltelt 1200 évben a szent Test és szent Vér ezen a helyen csodálatos módon eredeti érintetlen állapotában maradt meg.

Fontos tudni, hogy a leírtak nem zárják ki azt, hogy a protestánsok által gyakorolt Úrvacsora kegyelmi hatásokat közvetít, csupán leszögezik, hogy a protestáns Úrvacsora semmiképpen nem tekinthető egyenértékűnek a katolikus Egyházon belül kiszolgáltatott Eucharisztiával, így a katolikus és evangélikus tanítás különbözősége miatt a közös úrvacsora vagy áldozás is elképzelhetetlen.

Ezek ismeretében elgondolkodhatunk azon, milyen lehetőségek nyílnak a katolikusok és protestánsok jövőbeli közös lakomájának megvalósítására.

A legkívánatosabb lehetőség az lenne, hogy minden protestáns térjen vissza az Oltáriszentség kiszolgáltatásának ősi hagyományához, és valósuljon meg ismét a reformáció előtti egység. Erre viszont az esély csaknem a nullával egyenlő, mivel a protestáns Egyházak részéről igen nagy az elutasítás az Eucharisztiával, de ugyanígy más szentségekkel szemben is. Míg az evangélikusok valamilyen szinten elfogadják Jézus jelenlétét az Úrvacsorában – persze ez is csak egy gyenge töredéke annak, amit Jézus az Eucharisztia alapításakor ránk hagyott – a reformátusok viszont egyenesen utálatos bálványnak tartják ma is az Oltáriszentséget.  Erről tanúskodik az alábbi 2012-ben meghozott magyarországi református zsinati döntés is.

A másik lehetőség, ami sokkal kézenfekvőbbnek és könnyebben megvalósíthatónak tűnik – mivel már úgyis eléggé megkopott a gyakorló katolikusok körében is Krisztus valóságos jelenlétének tisztelete – hozzunk létre, egy köztes úrvacsorai formulát, mely minden felekezet számára elfogadható. Egy kicsit legyen jelen a kenyér és bor színeiben Jézus, hogy azért a katolikusok se reklamáljanak, de mindezt még a reformátusok is el tudják fogadni. Persze itt már kétséges, hogy ennek lenne-e valami köze ahhoz a gyakorlathoz, melyet Jézus alapított és ránk hagyott. De a keresztények egységének érdekében meg lehetne lépni, hogy lássa a világ, mi keresztények egyek vagyunk.

Kell-e nekünk egy ilyen egység? Ha Krisztus eredeti tanításához és 2000 éves hitünkhöz hűek szeretnénk maradni, akkor erre nemleges választ kell adnunk. Azt kell, hogy mondjuk, hogy a két rossz közül még mindig a kereszténység jelenlegi nem egységes volta a kisebb rossz. Az egység munkálása helyett pedig a katolikus hitünkhöz kellene visszatérnünk, ahhoz a hithez, amit az elmúlt 50 évben már több helyen is észrevétlenül megreformáltak. Nagyobb lelkesedéssel és hűséggel kellene fordulnunk mindahhoz, ami érték a katolikus Egyházunkban, és kisebb lelkesedéssel egy a jövőben megvalósítandó keresztény egység felé. Ha a jelenlegi egyházfő szófordulatával szeretnénk élni, a „nagyobb jó az”, ha megőrizzük, amit Krisztus ránk hagyott, s nem az, ha a külső látszat kedvéért meggondolatlanul és hirtelen egységre lépünk valamennyi keresztény Egyházzal.

S bármennyire is maradinak, önmagunkba zárkózó farizeusoknak, merevnek, vagy múzeumi értékeket őrző fundamentalistáknak nevez minket az Egyház haladó és progresszív ága, legyünk egészen biztosak abban, hogy katolikus hitünk tanítását és szentségeit hűen őrizve olyan harcosai vagyunk Krisztusnak, akikre ha rá tekint, Ő ma nagy vigasztalásra lel.

A cikkben idézőjellel külön nem jelölt tartalmi részletek szerepelnek Paul Josef Jakobius Utolsó harc a fény és sötétség között című könyvéből.

Johanna