Nem elképzelhetetlen, hogy ez lenne a diagnózisa mennyei orvosunknak, Jézusnak, ha megkérdeznénk tőle, hogyan látja jelenleg küzdő Egyházát. Igazán mély szomorúság töltheti el Őt, mikor látja mindazt, ami a ma földi egyházában zajlik.
Ferenc pápa a 2014-es karácsonyi beszédében szólt arról, hogy a kúria beteg, mely megállapítása nagyon helyénvaló volt, a diagnózist viszont nem sikerült helyesen felállítania. Az Egyháznak ugyanis nem az a betegsége, hogy mogorva, bezárkózott törvénytudók ülnek benne, hanem az, hogy miközben tárt karokkal kiment a világba, lassan csaknem teljesen elveszíti a bűn fogalmának és Isten kőtáblákra írt parancsolatainak még az emlékét is. A mai reform szemléletű kúria úgy tűnik, hogy már törölte is könyvéből Isten VI. parancsolatát. Egy „progresszív szemléletű” római bíboros az Amoris Laetitia gondolatmenetéből kiindulva elmondja, nem tartja helytelennek azt, ha a bűnben megmaradunk, szerinte ugyanis elég, ha azt magunkban elítéltük. Elégnek tartja azt, ha rossznak ismeri fel valaki, hogy házasságtörésben él, s szerinte az ilyen híveknek nem kell az állapotukon változtatniuk, az Egyház így is az Eucharisztia szentségéhez, mint a „nem tökéletesek” és „megsebzettek” szentségéhez engedheti őket, mintegy attól várva a gyógyulásukat és megerősödésüket.
Az Eucharisztia valóban a növekedést és a megerősödést segítő szentség, de nem orvossága a halálos bűnben lévőknek, sőt egyenesen szentségtörés, ha halálos bűn állapotában vesszük magunkhoz. Mi történik tehát? Tudjuk, hogy valaki halálosan beteg, de az egyetlen életmentő orvosságot nem ajánljuk fel neki. Pedig ezeknek a híveknek a bűnbánat szentségre lenne mérhetetlenül nagy szükségük. S tudjuk, hogyan szól a bánatima: „Teljes szívemből bánom minden bűnömet, mert azokkal az én jó Istenemet megbántottam. Erősen fogadom, hogy Isten segítségével a jóra törekszem, és a bűnöket és a bűnre való alkalmakat kerülöm.” Nem csak bánom, hanem minden erőmmel azon vagyok, hogy elhagyjam. Jézus ezt a szentséget rendelte arra a célra, hogy minden halálos bűnben lévőt meggyógyítson, s ez tenne alkalmassá mindenkit arra, hogy Krisztus Testével és Vérével táplálkozva növekedni és erősödni tudjon. Egy hasonlattal élve: ha egy növény nagyon beteg, azt sem tápláló nedűvel öntözgetjük, hanem minél előbb igyekszünk lepermetezni a betegségének megfelelő, életmentő vegyszerrel. Máskülönben elpusztul. Így betegszenek és pusztulnak el ma Krisztus Egyházának élő építőkövei, mivel a halálos bűnre nem kapják meg a megfelelő gyógymódot. Aki pedig az Egyház egészségének megőrzésére és megóvására rendeltetett volna, ma Péter székében ülve szabad utat ad a fertőzés és pusztulás terjedésének. Egyre több a halálos seb az Egyházon! A halott rész pedig tudjuk, az élőt is megfertőzheti, sőt el is pusztíthatja.
Kicsit fellélegeztünk, mikor hallottuk, hogy jönnek orvosok, akik gyógyítani szeretnék a megsebzett Egyházat. Felállították a diagnózist, benyújtották a dubiát Ferenc pápának. Megkérdezték tőle, egyet-ért-e vele. A pápa viszont azóta, fél éve hallgat. Az Egyház sebei pedig ez idő alatt mélyültek és szaporodtak, az elmúlt hónapokban több országban püspöki engedéllyel az Eucharisztia szentségéhez engedték járulni az elvált újraházasodottakat.
Miközben a száj ( a hivatalos katolikus sajtó) azt mondja, hogy aggodalomra semmi ok, minden rendben van, a test, Krisztus Teste, az Egyház érzi, hogy egyre nagyobb a baj, egyre nagyobb a feszültség, és nagyon nagy a bizonytalanság, mert senki nem tudja mi lesz ennek a végkimenetele. Az ember reménykedve néz a jövőbe, hátha jön valami csoda, aminek segítségével, minden visszaáll a régi egészséges kerékvágásba, s elmúlik az egész, mint egy rossz álom. De a csoda helyett a romlás jön, újabb aggasztó tünetek. Újabb aggasztó hírek. Van-e még remény? Mi történt Krisztus Egyházával? Az Egyház feje miért hallgat és miért engedi mindezt? Megválaszolatlan kérdések hosszú sora, és a bizonytalanság csak nő.
Mi lesz veled Krisztus egyetlen szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyháza? Merre haladsz? Hol vannak bátor harcosaid? Hol vannak az igazság harcosai? Mikor mernek előállni? Mikor mernek kiáltani és megfújni a trombitát?
Sokan és régóta mondják, s ma egyre inkább úgy tűnik, hogy valóban beleléptünk a történelem azon időszakába, melyet a Katolikus Egyház Katekizmusa így fogalmaz meg: „ Az egyház utolsó próbatétele: Krisztus eljövetele előtt az Egyháznak át kell mennie egy utolsó próbatételen, mely sokak hitét meg fogja ingatni. Az üldözés, mely kíséri az Egyház földi zarándokútját, fölfedi a ,,gonoszság misztériumát” egy vallási megtévesztés formájában, mely az embereknek problémáik látszólagos megoldását kínálja föl cserében azért, hogy elpártolnak az igazságtól.<…> Az Egyház az Ország dicsőségébe csak ezen utolsó Húsvéton át léphet be, melyben követi Urát halálában és föltámadásában.” ( KEK 675. 677. részletek)
Az Egyház ugyanis már vérzik, ahogyan Jézus vérzett a Golgota felé vezető úton. Tudjuk és nagyon sokan tudták akkor is, hogy Jézussal, a bűntelennel és tisztával szemben igazságtalanság volt a kereszthalál büntetése. Mégis megtörtént. S úgy tűnik, hogy ma ugyanez történik meg Krisztus Egyházával is. Gonoszok kezébe adatott, és visszafordíthatatlanul elindult az ő keresztútján.
Talán sokan ugyanazt érezzük ma, amit Jézus követői éreztek, mikor őt a keresztútján elkísérték. Teljes bizonytalanság, mély szomorúság és a megválaszolatlan „miért”-ek. Vigaszunk egyedül az lehet, hogy ahogyan Krisztus, úgy Krisztus Egyháza is halhatatlan, mert Krisztus élteti örökké és a pokol kapui sem vehetnek erőt rajta. Nem tudjuk mi vár ránk az előttünk álló időben, de egyet tudnunk kell, bármi történjék is, mindvégig hűségesnek kell maradnunk Krisztushoz és az ő tanításához.
Johanna