Amióta Vigano érsek arra szólította fel Ferenc pápát, hogy mondjon le néhány magas rangú prelátus szexuális molesztálási ügyének elpalástolása miatt, a fenti kérdés a katolikusok számára is égető lett.

A lemondással szembeni fő kifogás az, hogy veszélyes precedenst teremtene. Közvetlenül a XVI. Benedek pápa lemondásának következtében elvárás lenne, hogy minden jövőbeli pápa valamikor mondjon le. Jonathan Last a „The Weekly Standard” című folyóiratban azt írja, hogy „a két egymást követő lemondás gyakorlati hatása a modern pápaság végét jelentené.” Ez szerinte a pápaságot „kifejezetten politikai hivatallá változtatná át”.

Ennek ellenére Ferenc pápának le kellene mondania és hallgatnia Vigano felhívására, hogy fogadja el azoknak a „bíborosoknak és püspököknek a lemondását” is, akik McCarrick visszaéléseit fedezték.

Miért? Mivel a botrányok súlyossága – az USA-ban, Chilében, Hondurasban, Németországban, Angliában, Írországban, Ausztráliában és másutt – ezekkel egyenértékű komoly választ kíván meg. És nehéz elképzelni a lemondáson kívül bármi mást, ami a pápa részéről a változtatások határozott szándékát mutatná.

Vigano vádjai radikálisak, és ha pontosak, akkor a válasznak is radikálisnak kell lennie. Vigano nem csak bírálja a pápát, hanem azzal vádolja, hogy lepaktált a gonoszsággal. „Ferenc pápát azzal vádolja, hogy hatalmánál fogva megsokszorozta a McCarrick által elkövetett bűnöket.” És hozzáteszi: „És még hány más bűnös papot gyámolít Ferenc az Egyház aktív rombolásában!” Ha Vigano vádjai igazak, akkor természetesen a pápának le kellene mondania.

De mi van azzal a kifogással, hogy az egymást követő két lemondás az Egyházat megkérdőjelezhető kétpártrendszerré változtatja? Ez lehetséges, de nem elkerülhetetlen. Továbbá ezt a lehetőséget annak a valóságnak a fényében kell mérlegelni, hogy Ferenc pápa már olyan mértékben átpolitizálta az Egyházat, ahogy azt kevesen várhatták volna pápasága elején. Amint Neumayr Georg a „Politikai Pápa” című könyvében részletezi, a pápa politikai agendája határozottan a középtől balra van, és úgy tűnik, hogy kevés aggálya van azzal kapcsolatban, hogy radikális politikájának bélyegét még a tanítás kárára is rányomja az Egyházra. Most, hogy össztűz alá került, lehet, hogy kísértést érez, hogy felgyorsítsa a katolikus erkölcs és tanítás modernizálásának folyamatát. Ahogy Peter Kwasniewski írja a LifeSite News-ban: „Elgondolkodtató, hogy vajon Ferenc pápa amiatt aggódik-e, hogy hány éve van még hátra, és ezért a lehető leggyorsabban akar megváltoztatni, amit csak tud.”

Ennek a fényében Benedek pápa lemondását nem rossz precedensnek, hanem gondviselésszerűnek kell tekinteni. Az Egyház érdekében Ferencnek le kellene mondania, de Benedek pápa előzménye nélkül kevesen mernék megemlíteni ennek a lehetőségét.

Bár Ferenc a nyitottság és rugalmasság imázsát ápolgatja magáról, határozottan makacs sok témában, ahogyan máshol megfigyelhető. Lehet, hogy bizonyos tekintetben alázatos, de úgy tűnik, hogy nincs intellektuális alázata. Helyesebben szólva biztos abban, hogy igaza van a környezetvédelem, a globális felmelegedés, a kapitalizmus, a halálbüntetés, a muzulmán migráció előnyei és számos más kérdés tekintetében. Ráadásul ez a makacsság kiterjed a kinevezésekre is. Ferenc nem kockáztatja a radikális napirend sikerét. Ennek következménye, hogy a legfőbb helyekre olyan embereket nevez ki, akik az ő karakterére vannak szabva. És ha egyszer kinevezte, akkor a végletekig megvédi őket.

Vegyünk például két rendkívül jelentős globális összejövetelt: az augusztus végén Dublinban tartott Családok Világtalálkozóját, valamint a Vatikánban október 3-28 között tartott Ifjúsági Szinódust.

A Családok Világtalálkozója számos olyan megbeszélést tartalmazott, amely az LMBT egyének és családjaik szükségleteire való érzékenységre koncentrált. Az egyik kiemelt szónok a jezsuita James Martin LMBT aktivista atya volt, aki azt akarja, hogy a katolikusok „észrevegyék, milyen normális dolog LMBT-nek lenni”.

Az előadók között volt Blasé Cupich bíboros, akit Vigano nyilatkozatában úgy említ meg, mint akit megvakított „a homoszexuális-párti ideológiája.” Vigano azt írja, hogy „Blasé Cupich Chicago-ba és Joseph W. Tobin-nak Newarkba történő kinevezését McCarrick, Maradiaga és Wuerl bíborosok vezényelték, akiket egy bűnös paktum egyesített a visszaélések elkendőzése érdekében.” Tobin érsek, aki szintén prominens résztvevő volt, azt állítja, hogy nem ismerte McCarrick visszaéléseit, bár Newark érsekeként tudnia kellett volna arról az egyezségről, hogy a Newark-i Egyházmegye fizetett McCarrick két áldozatának.

Wuerl bíboros, akit Vigano többször megemlített a nyilatkozatában, szintén tervezte, hogy részt vesz a Családok Világtalálkozóján, de nem tudott a Pennsylvaniai Esküdtszék jelentése által előidézett vita miatt, mivel az több visszaélési eset palástolását foglalta magában. A Családok Világtalálkozója konferencia szervezője Kevin Farrell bíboros volt, akit a Vigano-nyilatkozat is említ. Farrell hat éven át lakott együtt McCarrick bíborossal, de azt állítja, hogy fogalma sincs a McCarrick által elkövetett visszaélésekről.

A konferencia másik kiemelkedő résztvevője Oscar Rodriguez Maradiaga, Tegucigalpa bíborosa volt, aki Vigano szerint befolyással rendelkezett „a kinevezésekért a Kúriában és az Egyesült Államokban.”  A pápa talán legközelebbi tanácsadója, Maradiaga jelenleg a Honduras legnagyobb szemináriumában elterjedt szexuális visszaélések elkendőzésével van megvádolva. Maradiaga beszéde a Családok Világtalálkozóján „Ferenc pápa a gyengédség forradalmáról” címet kapta.

Amikor ezt olvastam, nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak Frank Sinatra egyik kiválóságára, „A gyengéd csapdára”. Ha nem vagy óvatos, akkor azt fogod tapasztalni, hogy „horogra akadsz, meg vagy főzve és rabul ejtett a gyengédség”- figyelmeztet Sinatra. Sokféle módon törekedett a világtalálkozó abba a csapdába ejteni a katolikusokat, hogy a családok minden formája ugyanolyan kedves Isten szemében.

Nem véletlen, hogy egy másik „gyengéd csapda” került a Vatikánvárosba a világ ifjúsága számára. Az Ifjúsági Szinódus résztvevőinek nagy részét püspöki konferenciák választják ki, de harminckilenc különleges küldöttet Ferenc pápa nevezett ki. Választottai közé tartozott Reinhard Marx bíboros, aki áldásokat szeretne osztani az azonos nemű párkapcsolatokra, és – még egyszer a sorban – Cupich, Farrell és Tobin bíborosok.

Néhány kiemelkedő katolikus azt kérte, hogy mondják le a szinódust.  Köztük van a philadelphiai Charles Chaput érsek, Joseph Strickland, a texasi Tyler püspöke, valamint a holland püspök, Robert Mutsaerts, aki nem vett részt a szinóduson, mert szerinte „az egész dolognak nincs hitelessége.” Mások, mint például George Weigel, az Instrumentum Laborist, a szinódus (munkadokumentumát) bírálta, amiből „hiányzik a lelki vagy teológiai éleslátás.”

A Ferenc pápa által delegáltak között volt Vincenzo Paglia érsek, aki arról ismert Olaszországban, hogy megbízást adott egy óriásplakát méretű homoerotikus falfestmény elkészítésére a katedrálisában.

Nem pusztán elrendelte a falfestést Paglia, hanem maga is rajta van, kopasz fején sapkát visel, de semmi mást, és olyan meztelen embert ölel át, akinek a nemi szervét egy úszó szalag takarja.

Enyhén szólva, Paglia püspök rossz ítélőképességről tett tanúbizonyságot, de meg sem közelítette a két pápa rossz ítélőképességét. Az idősödő és gyakran rossz tanácsokkal ellátott XVI. Benedek pápa nevezte ki a Család Pápai Tanácsa élére 2012-ben. Paglia irányítása alatt a Tanács egy szexuális nevelési programot készített, amely a Newman Intézet szerint:

“Gyakran használ szexuálisan és erkölcsileg kifogásolható képeket, nem nevezi meg és magyarázza el a katolikus doktrínát… és veszélyezteti a fiatalok ártatlanságát és integritását …”

Mivel Ferenc pápa nyilvánvalóan elégedett volt Paglia erőfeszítéseivel, kinevezte őt az Élet Pápai Akadémiája mellett az új névvel újraindított, II. János Pál pápáról elnevezett, a család és házasság kérdéseivel foglalkozó teológiai intézet élére. Kapcsolódó érdekesség az, hogy Paglia helyét a Család Pápai Tanácsában a mindenhol jelenlevő Farrell püspök – McCarrick bíboros egykori lakótársa vette át, akit Paglia-hoz hasonlóan Ferenc pápa emelt jól ismert hajlamai ellenére ebbe a magas hivatalba.

Nem kell tanulmányozni homoerotikus falfestményeket ahhoz, hogy képet alkossunk. Ferenc nagyon gyanús emberekkel vette körül magát. A pápa azonban ahelyett, hogy elbocsátotta volna őket, központi szerepet ad nekik. Miért? Mert progresszív agendájukban ő is osztozik.

Ennek a napirendnek az egyik legfontosabb része, hogy megbékéljen a szexuális forradalommal. Amikor a Paglia által levezényelt szexuális nevelési programot kiadták, a LifeSiteNews főoldalon közölte le az eseményt „a vatikáni szexuális nevelési program megadta magát a szexuális forradalomnak” címmel. Az Ifjúsági Szinódus munkadokumentumának kritikusai ugyanezekkel a szavakkal jellemzik azt. George Weigelt felbőszítették az IL szerzői, mivel „szégyellik a katolikus tanítást”, és nem foglakoznak azzal, hogy a világ „a szexuális forradalom iránt fanatikusan elkötelezett minden megnyilvánulásában”. Hasonlóképpen, a nyolc katolikus pap által a szinódus résztvevőihez címzett nyílt levél is azt állítja, hogy a munkadokumentum „túlságosan egyetért a szexuális forradalommal, ami olyan nagy kárt okozott a fiataloknak”.

Le kellene mondania a pápának? Az a szándéka, hogy a Családok Világtalálkozóját és az Ifjúsági Szinódust a szexuális zaklatásban leginkább érintett férfiakkal töltötte fel, azt sugallja, hogy nem veszi komolyan a botrányokat. Vagy úgy véli, hogy progresszív programjának sikere sokkal fontosabb, mint az Egyháznak okozott kár. Az összes olyan pusztító erővel szemben, mely az Egyházra belülről és kívülről rá lett szabadítva, Ferenc eltökéltnek látszik, hogy teljes sebességgel előrehaladva, a következményekre fittyet hányva, a szokásos módon folytassa a tevékenységét.

Vigano érsek nyilatkozata végére érve azt mondja:

„Ferenc feladja azt a hivatalát, amelyet Krisztus Péternek adott, hogy megerősítse a testvéreket. Tetteivel valójában megosztotta, tévedésbe vezette őket, és arra bátorította a farkasokat, hogy továbbra is tépjék szét Krisztus nyájának juhait. “

Az a férfi, aki a juhokat a farkasok felé vezette, nem az az ember, akinek az Egyházat vezetni kell. Le kellene mondania.

A cikk szerzője William Kilpatrick professzor, aki évekig tanított a Bostoni Egyetemen, számtalan kulturális és vallási témájú könyv szerzője, publikációi többek között a National Catholic Register, a Catholic World Report, és az Aleteia honlapokon jelennek meg, és végül, de nem utolsósorban a Turning Point Project alapítója, amely az iszlám veszélyeinek kutatásával foglalkozik.

A cikk angol nyelven itt olvasható.