Ahogyan Bosco Szent János tanította, a katolikus hit lényege a három fehér titok, az Eucharisztia, a Szűzanya és a Pápa.
Ez a három titok azért nagyon fontos számunkra, mert általuk tisztaság, szentség, erő, igazság, biztonság, végső győzelem és örök élet adatik számunkra. Éppen ezért nevezzük őket fehérnek. Míg nekünk katolikusoknak a három fehér titok az egyik legfőbb megtartó erőnk, addig mindezek a protestantizmus számára értéktelen kidobandó hitelemek lettek. S mivel ezeket kidobták, így végérvényesen megfosztották magukat mind az élet Kenyerétől, mind a Szűzanya oltalmától, mind a Krisztustól kapott tanítás tisztaságának megőrzésétől. Krisztus jelenléte nélküli, földi kenyérrel és borral táplálják magukat lelkileg, s erőszakkal eltávolítják híveiket mindattól a szeretettől, kegyelemtől, gondoskodástól és védelemtől, melyet az Istenanya ad gyermekei számára. Hittételeiket pedig , a szenthagyomány kihagyásával és az igazság őre, a Pápa fennhatósága nélkül hozzák meg, helyet adva így az emberi elme bármilyen irányú és mértékű eltévelyedésének.
Miért kell ezekről írni, mikor mi továbbra is katolikusok vagyunk, s minket nem fenyeget az alapvető hitelemektől való eltávolodás? Azért, mert Egyházunkat ma már nem kívülről támadja az ellenség, hanem belülről támadják, mindazok, akik az Egyház végleges megváltoztatásának szándékával szivárogtak be közénk. Napjainkban, ugyanúgy, mint 500 éve, az Egyház megreformálásának vagyunk szemtanúi, illetve elszenvedői, ha pontosabban akarunk fogalmazni. Az újítások egyenesen az Egyház szívéből származnak, mintegy igazolva azt, hogy mindez „katolikus dolog”, csak kicsit másképp gondolva, kicsit igazodva a mai kor kívánalmaihoz.
Ez már több évtizede tart Egyházunkban.
De mi lett eközben a három fehér titokkal?
Őrzik-e még fehérségüket, tisztaságukat? Hozzájuk köthetjük-e életünket, mint megtartó oszlopokhoz?
A KEK 2034-es pontja azt mondja: „A Pápa és a vele közösségben lévő Püspökök egyetemes és rendes tanítóhivatala tanítja a hívőknek az igazságot, amit hinni, a szeretetet, amit gyakorolni, és a boldogságot, amit remélni kell.”
A pápa szava Isten szava kellene, hogy legyen, melyet a hívek gondolkodás nélkül követnek, mert tudják, hogy az az örök életbe vezeti őket. Van-e ma Rómában olyan vezető, akinek az irányítására rá merjük bízni az örök életünket? Sokan Szentatyának nevezik, rábízzák magukat, hallgatják és követik tanítását annak az embernek, aki 11 éve beült Péter székébe. De mit tett ő az Egyházban, s valóban gondozza-e a nyájat, melyet Isten a pápára bíz? Az elmúlt 11 év intézkedései és tapasztalatai azt igazolják, hogy a világot, a bűnt és a nem katolikus felekezeteket és nem keresztény egyházakat sokkal inkább pártfogolja, mint a katolikus kincseket és értékeket. A kézbe áldozás hívekre való ráerőltetése, a hagyományos rítusú szentmise végleges eltörlésére való törekvések, a házasság felbonthatatlanságának megkérdőjelezése és házasságok „érvénytelenítésének” engedélyezése, s végül a rendezetlen életállapotban lévők és melegek átölelése, mind-mind olyan elemek, melyek korábban csak a protestáns egyházakra voltak jellemzőek. Sőt a 2023-as szinóduson egyenesen eljutottunk odáig, hogy ne a felszentelt papok, püspökök, hanem a megkeresztelt hívek mondják meg, hogy a jövőben mi hogyan legyen az Egyházban. Hová lett az a tanításbeli biztonság, melyet 2000 évig a mindenkori pápától kapott meg az Egyház?
Mint láthatjuk a harmadik fehér titok ( a Pápa) már nem fehér és nem olyan, amihez biztonságosan oda tudjuk kötni a hajónkat. Bár még sokan az Egyházban úgy gondolják, hogy ha tőle elszakadunk, akkor leszünk hajótöröttek. De érdemes azt is megvizsgálni, hová jutunk, ha őt követjük? Illetve érdemes-e olyan valakit követni, aki elveszítette fehérségét?
A háromból kettő fehér titok maradt: az Eucharisztia és a Szűzanya.
A dolog itt azonban nem állt meg. Az egyházi szabadkőművesség ugyanis nem elégszik meg egy pápával, akit ő irányít, hanem az Egyház másik két fehér titkát is be akarja szennyezni. És ezt teszi már egy ideje, de azt sem látványosan, hanem észrevétlenül, titokban, mintegy jó dologként feltüntetve.
Ha figyelmesek voltunk, akkor észrevehettük, hogy az Egyházunk második fehér titkának, a Szűzanyának beszennyezése is megtörtént akkor, amikor az őt megillető és leginkább jellemző szeplőtelen szót kihúzták a Szentmiséből. A mindenkor szűz és mindenkor szeplőtelen nem ugyanaz. A mindenkor szűz azt jelenti, hogy a Szűzanya Jézus születése előtt és után is megőrizte szűzi ártatlanságát. A mindenkor szeplőtelen viszont azt jelenti, hogy a Szűzanya fogantatásától mentes volt az áteredő bűn minden szennyétől, s ezáltal hatalma van a Sátánt és minden gonosz hatalmat eltiporni. A mindenkor szűz Máriát tehát tisztelhetjük, mint Jézus édesanyját, akár a protestánsok, de a mindenkor szeplőtelen szűz Máriához bármikor folyamodhatunk életünkben, hogy segítsen bennünket a gonosz elleni küzdelemben. A gonoszt csak az tudja legyőzni, aki tiszta, aki szeplőtelen, aki fehér. Akinek szeplőtelenségét már nem említik, s idővel elfelejtik, az nem más, mint egy tiszteletreméltó Mária, s többé már ő sem nevezhető az Egyház fehér titkának.
Az Eucharisztia, az Egyház még megmaradt fehér titka, csodálatos szent fényében tündököl még, de ahogyan ezt a próféciák és a Szentírás ( Mt, 24,15 ; Dániel 9,27) is megjövendölte, hamarosan ellene is titkos támadást fognak indítani, hogy helyébe a pusztító utálatosság kerüljön.
Azt, hogy ez hogyan fog megtörténni nem tudjuk egész pontosan, de várható, hogy a szentmise szövegének folyamatos megváltoztatása egyszer el fog jutni odáig, hogy az átváltoztatás szavai már nem hangoznak el, s Krisztus nem jelenik meg valóságosan a szentmisében.
Mi lesz velünk, ha már egyetlen fehér titok sem lesz, amibe belekapaszkodhatunk?
Reménységünk papjainkban, püspökeinkben, bíborosainkban van. Hiszen ők azok, akik a tanítás tisztaságát akkor is őrizhetik és átadhatják, ha Rómából éppenséggel nem ennek az útnak a követésére biztatják őket. A harmadik fehér titok nem veszett el örökre, ott van mindabban a papírra és szívekbe írott tanításban, melyet a jelenleg regnáló újkori „egyház építői elvetettek”. Az ebben való megmaradás első biztos jeleit láthattuk néhány hónapja a világ sok püspökének részéről, mikor a Fiducia supplicans tanítását egyértelműen elutasították.
Bárcsak volna bátorságuk magyar püspökeinknek és papjainknak is, hogy nem csak félszívvel, hanem teljes szívvel az igazság mellett álljanak ki!
Mindezek mellett szomorú látvány az is, hogyan szakítja el magát a magyar Egyház a második szent és fehér titoktól, a Szűzanyától, hogyan erőlteti a hívekre a „szeplőtelen” szó kihagyását a szentmiséből, s hogyan ragaszkodik azokhoz az új rendelkezésekhez, melyeket nem Isten készített el az Egyház számára.
Van-e innen ébredés és van-e innen visszaút?
Ha kiragad minket valaki álmunkból és akarjuk, akkor igen.
Püspökeinknek és papjainknak nem szükséges a ránk erőltetett rosszat követni, szabadon választhatják azt az utat, hogy híveik üdvösségének érdekében a három szent fehér titkot megőrzik és védelmezik.
Az Egyház örök dicsőség felé vezető útjának ezen a szakaszán elengedhetetlen, hogy egy szívvel könyörögjünk minden napon azért, hogy papok és hívek egyaránt lássák meg, melyik a helyes és melyik a hazugságokkal teli út, s hogy mindenkinek legyen bátorsága a megtartó igazság útjára lépni. Ha meg akarunk maradni, akkor ezt nem fél szívvel, hanem bátran és teljes szívvel meg kell tennünk.
Isten segítsen minket ebben!