„Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek.” Jn 6,53.
Tucatnyi vélemény és ellenvélemény mellett néhány gondolatot szeretnék megosztani a múlt heti nagy port kevert püspöki rendelet kapcsán.
A koronavírus terjedésére hivatkozva múlt héten a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a nyelvre áldozás helyett általánossá tette a kézbe áldozás gyakorlatát hazánkban. Hogy közegézségtanilag mennyire megalapozott ez a döntés, arról sokat lehetne vitatkozni, valószínűleg a vírus terjedésének nem a nyelvre áldozás az egyetlen legfontosabb terjedési útja.
Akik világ életükben nyelvre áldoztak nagy érvágásként élik meg e rendelet hatályba lépését. Egy internetes oldalon (Depositum) azt ajánlják, ha a nyelvre áldozás nem lehetséges, helyettesítsük lelki áldozással. A probléma ezzel csak az, hogy lelki áldozást abban az esetben szoktak végezni, ha nincs szentmise, nincs Eucharisztia, vagy ha az illető halálos bűn miatt nem veheti magához a szent Eucharisztiát. Jelen esetben tehát egy kegyelmi állapotban lévő hívő a szentmisén lelki áldozást lenne kénytelen végezni annak ellenére, hogy az Úr szent Teste és Vére csak karnyújtásnyira van tőle.
Tudjuk, hogy a lelki áldozás ugyanazokat a kegyelmeket közvetítheti, amit a valódi áldozás, de fontoljuk meg azt is, hogy a lelki áldozás lényegében nem több, mint egy protestáns úrvacsora. Van egy óriási vágyódás a szívben Jézus Krisztus után, de a hívő nem veheti magához valóságosan Krisztus Testét és Vérét. Valóban ezt várná tőlünk Jézus? Ő azért adta szent Testét és szent Vérét, hogy nekünk eledelünk legyen, nem azért, hogy a bőséges lakoma asztala mellett éhezzünk.
Az Úr azt mondta: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. Óriási spirituális harc folyik jelenleg a világban. Ha Krisztus katonái nem táplálják magukat az élet kenyerével, kinek lesz ereje Krisztus seregében harcolni?
Véleményem szerint nem helyes ráerőszakolni a kézbe áldozást olyan hívekre, akiknek ez lelkiismereti problémát okoz, hiszen láthatjuk, hogy ez által egyeseket az élet kenyerétől fosztanak meg. A pap testvéreknek a püspöki rendelet végrehajtásakor ezt szem előtt kellene tartaniuk. Nem helyes, hogy egy járványügyi szükségállapotban hozott állami döntést a hívek lelki szükségletei elé helyezzünk. Ugyanakkor a hívek oldaláról is erősen megfontolandó, hogy milyen egészségi állapotban és hányszor áldozunk nyelvre (vagy akár kézbe, hiszen a vírus terjedése ez esetben is fennáll), s ezzel vajon elősegíthetjük-e a járvány terjedését. Véleményem szerint a haszon és kockázat ismeretének és az egymásért vállalt szerető felelősségtudatnak e függvényében kellene tehát egy ilyen nagy mérverejű döntést meghozni.
Ugyanakkor úgy tűnik, hogy van megoldás arra az esetre is, ha egy szentmisén csak kézbe szabad áldozni. Athanasius Schneider püspök ajánlása szerint, legvégső esetben vegyünk kézbe egy Krisztushoz méltó tiszta fehér textíliát, arra fogadjuk a szent Eucharisztiát, és onnan óvatosan, a morzsálódását elkerülve szájjal vegyük magunkhoz. Ügyeljünk mindig arra, hogy a textílián ne maradjanak apró morzsák, melyek a templomon kívül elszóródhatnának.
Végül pedig fontos, hogy kitartóan imádkozzunk a vírus mielőbbi felszámolásáért hazánkban, hogy minél előbb visszaállhasson minden a régi kerékvágásba.