Manapság sok új hitigazságot hallunk az Egyház vezető tisztségviselőinek szájából is. Néhány ezek közül furcsa és nehezen érthető számunkra, sokszor pedig többféleképpen is értelmezhető. A hívő sok esetben elbizonytalanodik: hogyan is kell ezt értenem? Keresi az összekötő kapcsokat régi hittani ismereteivel, de sokszor nem találja. Ferenc pápa mindezekre a tanításokra szentírási megerősítésként azt mondja: „tehát minden írástudó, aki járatos a mennyek országában, hasonló a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő” (Mt 13,52). Máshol azt mondja, hogy a meglepetések Istene készítette el mindezt számunkra. Persze azt, hogy ezzel miért várt 2000 évet, nem tudjuk.
Ezeket az új „kincseket” vizsgáljuk meg most kicsit tüzetesebben, hogy valóban építik-e az Isten országát.
Tavaly advent idején a következő címmel jelent meg egy cikk a Magyar Kurír oldalán: Isten szereti bennem a bűnöst Ennek egyik fő gondolata az volt, hogy „elsősorban önmagunkkal kell megbékélni: a bűnös önmagunkkal.” Isten valóban szereti bennem a bűnöst és nekem meg kell békélnem a bűnös önmagammal? Ez némi pontosításra szorul, érthető ugyanis úgy is, hogy én bűnösen is megfelelek Istennek és semmin nem kell már változtatnom. Igen veszélyes megfogalmazás az is, hogy „béküljünk meg a bűnös önmagunkkal”, mert azt sejteti, mintha a bűnnel meg lehetne békülni és nem kellene ellene harcolni. Ha tisztán és egyértelműen szeretnénk fogalmazni, azt mondhatnánk, béküljünk meg a gondolattal, hogy soha nem leszünk tökéletesek, mindig lesznek bűneink, de Isten így is szeret minket. Szeret minden bűnöst, de nem a bűnöst szereti bennem. Talán értjük a szójátékot. Jézus a tökéletességre hívott el minket, a tökéletesség képébe viszont nem fér bele a szent és bűnös karakter elegye, olyan módon, hogy a kettő egymás mellett békében megfér, s Isten mindkettőben gyönyörűségét lelné, mint ahogy ezt a fenti cikk írója sejteti: „engedjük, hogy Isten egészében szeresse bennünk a bűnöst és a szentet”. Ki kell mondani, hogy a bűn olyan valami, melyben Isten nem leli kedvét és soha nem is fog megbékélni vele. Nekünk sem kell a bűnnel megbékélnünk. Ha ugyanis a bűnösségemmel megbékélek, az azt jelenti, hogy a bűnös állapotot jobban szeretem, mint a szentséget. A szent soha nem békélhet meg a bűnössel bennünk, ezért folyamatosan harcolnia kell ellene. Fontos azt is észben tartanunk, hogy Isten Jézus Krisztus áldozata által békélt meg a világgal, s hogy ez arra az esetre érvényes, ha mi hátat fordítunk a bűnös életnek. Isten nem azért küldte el Jézus Krisztust, mert ő szereti bennünk a bűnöst, és nem azért, hogy mi megbékéljünk bűnös önmagunkkal, hanem éppen azért, hogy a bűnt őáltala legyőzzük, szentek, tiszták és tökéletesek legyünk.
A bűnösség látszólagos felkarolása mellett az újító gondolkodás másik fő tulajdonsága a tiszta és szent elítélése, mégpedig oly módon, hogy a tisztát és szentet felsőbbrendűnek és önmagára büszkének, (esetleg még ítélkezőnek is) állítja be. Persze nem jó, ha valaki a tisztaság erényét önmagának tulajdonítja és ezzel mások fölé helyezi magát, de lássuk meg azt is, hogy a fent említett liberális beállítódás azt a veszélyt is magában rejti, hogy a büszkeség elítélésével a tisztaságot is megvetjük. Azt se felejtsük el, hogy a gonosz legfőbb tulajdonsága a tisztákat megvádolni az esetleg egyetlen apró hibájukkal. A gonosz lélek megveti a tisztaságot, de ugyanakkor féltékeny is rá, hiszen tudja, hogy ő soha nem tud olyan lenni. A tisztaság az egyik legnagyobb erény, s ebben úgy maradhatunk meg alázatban, ha nem másokhoz, hanem Jézushoz és a Szűzanyához hasonlítjuk magunkat.
A következő, melyet az újító gondolkodás a mai Egyházról állít az, hogy bezárkózott, magának való, önszórakoztató (egyesek még az önszórakoztató gettóegyház kifejezésig is eljutottak). Helyette azt javasolják, legyen az Egyház mindenki számára nyitott és befogadó. A valóság azt mutatja, hogy az Egyház tanítása az eredeti krisztusi formában ma nem kell a világnak. Hiába nyitott az Egyház, nem áramlanak az emberek a templomokba, mert úgy érzik, a katolikus Egyház tanításainak képtelenek eleget tenni. Nincs szó tehát sem zártságról, sem önszórakoztatásról, csupán arról, hogy a világ oly annyira pogány felfogásúvá vált, hogy nincs szüksége a vallásra. De nézzük, mit hoz magával a nyitottság, a párbeszéd, a befogadás és végül elfogadás újító katolikus elmélete? Azt, hogy az Egyház fokozatosan elhagyja azt, ami Krisztusi, ami katolikus, s egyre több elemet foglal magába, ami világi, vagy más vallások gyakorlatából származik. Így jutunk el oda, amit ma a németországi katolikus egyházban láthatunk: a házasságtörésben élés ma már a többség számára nem probléma, legújabban pedig már azért kampányolnak püspökeik, hogy az azonos nemű párokat is hivatalosan áldja meg az Egyház. Így jutunk el oda, hogy jezsuita testvéreink buddhista meditációval próbálják elérni a lelki béke állapotát, az Istennel való kapcsolat keresése helyett. Itt feltehetjük a kérdést: valóban zárt az Egyház? Zárt kapuk mellet beáramolhatott volna-e ennyi pogány ideológia falai közé? Az Egyház inkább túlságosan nyitott volt az elmúlt 50 évben, ezért szenvedte el ezt az óriási formabeli csorbulást. A barátkozásnak meg vannak az egészséges határai. Sokkal ésszerűbbnek tűnik a régi felfogás, miszerint a tőled idegen ideológiával ne vállalj közösséget. Az idegen ideológiákkal való közösségvállalásban ugyanis óhatatlanul magadra fogod venni a másik gondolkodását és szokásait, a sajátodat pedig észrevétlenül elveszíted. Pontosan ez történt a katolikus Egyházzal az elmúlt évtizedekben. A vád tehát, hogy az Egyház nem befogadó, teljességgel alaptalan. Amit a Vádló bezárkózásnak vél, sokkal inkább az Egyház kitartó hűsége Krisztus tanításához.
Van egy kifejezés, melyet ma egyre többet hallunk az Egyházat újítani akarók szájából: ez a klerikalizmus. A klerikalizmus legtöbbször a katolikus Egyház társadalmi szerepét tagadók szóhasználatában jelenik meg: Az Egyház ellenségei küzdenek leginkább az ellen, hogy az Egyháznak bármilyen befolyásoló szerepe is legyen a társadalmi életben. Iktassuk ki az Egyházat, s akkor teljesen szabadok lehetünk minden erkölcstelenségben. Éppen ezért is érdekes, hogy Ferenc pápa több ízben a világhoz hasonlóan a klerikalizmus ellen szólal fel: „A klerikalizmus lelkülete rossz, ami ma is jelen van az egyházban és áldozata a nép, amely kiselejtezettnek és visszaélés áldozatának érzi magát” – mondja.Több helyütt már nem is az Egyház és a világ viszonylatában beszél a klrikalizmusról, hanem az Egyházon belüli tekintélyelvűség szinonimájaként használja: a klérus ne uralkodjon a hívek felett. Itt viszont meg kell jegyezzük, soha ilyen nagy szabadság nem volt a katolikus Egyházban, mint ma. Plébániai és egyéb vallási közösségek tucatjai működnek szabadon, egyházi ellenőrzés nélkül, az atyák pedig Lacinak és Ferinek stb. hívatják magukat, miközben nem felettesei, hanem cimborái lettek a híveknek. Nem mondhatjuk tehát, hogy a papság tekintélyével elnyomná a híveket és azok kezdeményezéseit. Ellenben az Egyház (legalább is a magyar Egyház túlnyomó hányada) erkölcsi kérdésekben még mindig Krisztushoz hűen és szeretettel figyelmezteti híveit az igaz út betartására. Társadalmi és politikai szinten pedig vajmi kevés befolyása maradt mára. Ez lenne a klerikalizmus? A klerikalizmus bírálatának leple alól sokkal inkább az a nézet kezd kibontakozni, hogy a klérus ne szóljon bele a hívek erkölcsi életébe sem. Így vált a Vatikánban „egyházilag elfogadottá”az a tanítás, hogy ne mindig a klérus, hanem a hívő is eldönthesse, szentáldozáshoz járulhat-e vagy sem ( lásd Amoris Laetitia és annak utóhatásai). Érdemes, most Ferenc pápa szavaihoz visszatérni: valóban a klerikalizmus áldozata és kiselejtezett-e az a hívő, akit halálos bűne miatt nem enged áldozni a plébánosa? Nem a klerikalizmus félreértelmezése ez?
Többször halljuk a Ferenc pápa szájából származó mára csaknem szállóigévé vált mondatot is: „Bocsánatot nyert bűnös vagyok.” Helyes-e ez a megfogalmazás? Olyan, mintha azt mondanánk: én egy meggyógyult beteg vagyok. Látszólag lehetetlen egyszerre betegnek és meggyógyultnak is lenni. És ugyanígy lehetetlen egyszerre bűnösnek és bocsánatot nyertnek is lenni. Ne vegyük magunkra ilyen mondatokkal a bűnösség és tökéletlenség pecsétjét. Tisztázzuk: aki bocsánatot nyert, az már nem bűnös, aki pedig még bűnös, az még nem nyert bocsánatot. Ha én még mindig bűnös vagyok, hol van Krisztus szabadító műve az életemben? A bűnös státuszt múlt időbe kell tennünk: mivel Krisztus megszabadított, tiszta és szabad vagyok, és ebben az állapotban meg is kívánok maradni. Botlásaim és újabb bűneim persze mindig lesznek, de ebből Isten irgalma mindig fel fog emelni. A státuszom pedig: bocsánatot nyert szabad.
Azután azt is hallhatjuk az újító gondolkodásúak szájából: nem vagyunk a tökéletesek klubja, de Isten szeret, gyönyörködik bennünk. Az embernek ismét az a gondolata támad, mint mikor a fenti cikk írója azt mondja: „béküljünk meg bűnös önmagunkkal” , azaz béküljünk meg azzal, hogy bűnösök vagyunk, s akkor innen feljebb talán már nem is kell lépni. Valóban nem vagyunk a tökéletesek klubja, de ezt soha nem felejtsük el kiegészíteni azzal, hogy folyamatos harcot kell vívnunk azért, hogy egyre tökéletesebbek legyünk.
Az újító gondolkodás többször azt is mondja, ne gyötörjük magunkat a számunkra fárasztó vallásos cselekedetekkel (imával, nem kötelező egyházi alkalmakon való részvétellel) mert nem ezek által jutunk be a mennyországba, helyette próbáljunk meg már ebben az életben is boldogok lenni. Az elgondolás önmagában igaz, mert az üdvösségünket valóban nem tudjuk vallásos cselekedetekkel megvásárolni, de vajon a boldogság és az Isten és emberek irányába meghozott áldozat valóban szétválasztható? Ha egyre inkább csak azt teszem, ami számomra kellemes, akkor hol van a lemondás? Hol van az áldozat? Hol van a szeretetből meghozott áldozat? Jézus nem ebben járt-e előttünk legnagyobb példaképként? Jézus valóban minden kellemes dologról lemondott és vállalta a szenvedést és az áldozatot a mi üdvösségünkért. Mi legyünk happy keresztények? Ha a földi életünk a kényelemről és az élvezetekről szól, milyen gyümölcsöket gyűjtünk magunknak az örök életre? Egyáltalán a földi életünk nem is az ugródeszkája az örök életnek? Itt éljünk boldogan és könnyen, s majd Isten irgalmából az üdvösségben is ez vár? Földi életünkre sokkal inkább úgy kellene néznünk, mint az örök élet bevezető szakaszára, sohasem úgy, mintha ez lenne a fontosabb, a központi vagy lényegi az örök élettel szemben. Földi életünk a próba és a küzdelem időszaka, boldogságunkat pedig az áldozathozatalban is meg kell, hogy találjuk. Az igazi szeretet ugyanis az, mikor lemondunk valamiről, hogy másokat boldoggá tegyünk.
Isten szeret, de soha nem támaszkodhatom arra, hogy az ő ingyen irgalmából elnyerem az örök életet, függetlenül attól, hogy itt a földön megdolgoztam-e az üdvösségemért. Az üdvösség ebből a szempontból tehát nem ingyenes, mert nekem is tennem kell érte valamit, nem hullik ingyen az ölembe.
Jelen írás-bár sok más területre is kitért-két fő gondolatot emelt ki, melyek nagyböjt idején jelentősebb hangsúlyt is kaphatnak:
- A tiszta élet elnyeréséért folytatott kitartó harc és
- a szeretetből meghozott áldozat
óriási értékkel bírnak az örök életbe való megérkezésünkkor.
Nagyböjt a magunkba tekintés időszaka, nem az elégedett hátradőlésé: Isten gyönyörködik bennem, így ahogy vagyok. Meg kell vizsgálnunk életünket. Mi az, ami abban Istennek nem tetszik? Ezeket a kiengesztelődés szentségében le kell tennünk, és igyekeznünk kell végleg elhagyni. Ugyanakkor a nagyböjt a lemondás és a szeretetből meghozott áldozat időszaka is. Lemondok valamiről, ami nekem kellemes, és az időmet és erőmet odaadom szeretetből Istennek és embertársaimnak.
Földi életünk olyan, mint egy a menny felé vezető lépcsősor, ezen lépkedhetünk felfelé nagyböjt idején akár nagy léptekkel is. Semmiképpen sem maradhatunk egy olyan ál nyugodtságot birtokló stagnáló állapotban, ahol mindent csak Isten szeretetétől és irgalmától várunk.
Feladatunk kettős. Tennünk kell azért is, hogy az Isten szava sértetlenül és félreértések nélkül legyen hallható, és ezekből okulva a saját üdvösségünkön nekünk is dolgoznunk kell.