Gondolatok az „A két pápa” c. film kapcsán
Az élő valóság és a sánta kutya
Tisztán művészileg nézve bátor vállalkozásnak tűnik számomra, hogy valaki élő emberekről készít filmet, az eredeti nevükön szerepeltetve őket. Az hihetnénk, hogy egy elbeszélő mű fölöslegesen vállalja a kockázatot, hogy számon kérhető tőle a valósággal való egyezés hiánya. Hiszen a mai korban minden dokumentum a rendelkezésünkre áll, és könnyű felismerni azokat a pontokat, ahol megváltoztatták az eseményeket, sőt akár az emberek jellemét. A két pápa című film bőven tartalmaz ilyen jegyeket, hiszen például konkrét szavazati arányokat közöl a 2005-ös konklávéról. Ezek illeszkednek a film dramaturgiájába, nem egyeznek azonban meg a valósággal.
Bárki emlékezhet a világsajtót bejáró képre is, amikor a Szent Péter Bazilika tornyába belecsapott a villám éppen akkor, amikor XVI. Benedek bejelentette lemondását, a filmen azonban ez más időpontban szerepel. Bárki tudhatja, hogy a Jálics Ferenccel együtt koncelebrált „kiengesztelődő” misén való részvételt Orlando Yorionak nem volt módja elutasítani, mivel ekkor már nem élt. Ezt a misét ugyanis Ferenc megválasztása után mutatták be, bár kétséget kizárólag hatott Jálics véleményére.
Igaz, ez a filmtípus éppen attól lesz vonzó a nézők számára, hogy úgy érezhetik, közvetlenül láthatják, mi történik a színfalak mögött. E film alkotói is jegyeznek hasonló műveket. A forgatókönyvíró Anthony McCarten írta a Quennről szóló Bohém Rapszódia, vagy a Stehpen Howkingról szóló „A mindenség elmélete” című filmeket, s érdekes módon az operatőr César Charlone pedig az „Ahová a pápa is gyalog jár” című filmet fotografálta. A stábban adva volt tehát a dél-amerikai fíling profi megjelenítésének rutinja. Talán a téma rutinja is…
Azonban a Pápa is gyalog jár című film rögtön eszünkbe juttatja, hogy a nagy filmcégek hogyan viszonyultak az eddigi pápákhoz. Ez a film egy szatíra, melyben az a központi kérdés, lehet-e a továbbiakban jó üzletet csinálni azzal a WC-vel, amelyet II. János Pál maga használt.
A Két pápa a látszat szerint mindenesetre mélyebb kérdéseket feszeget, és eközben sokkal barátságosabban bánik Bergoglio-Ferenccel, mint bármely korábbi pápával bánt a mass media, XVI. Benedeket is beleértve. Tán örvendeznünk kellene tehát az új hangvételnek – ahogy sokan meg is teszik – attól a cégtől, amely karácsonyra egy homoszexuális olvasatát adja Jézus földi életének. Talán érdemes lenne gyanakodni, s valóban a film bőven ad alkalmat arra, hogy gyanakvásunk bizonyossággá változzék.
Ha vizuálisan akarjuk átélni azt a kettősséget, ami a film két pápához való viszonyát jellemzi, elég elővennünk XVI. Benedek megválasztásakor készült eredeti felvételeket, és megfigyelnünk az ő arcát, és összevetnünk azzal a hataloméhes embernek megmutatott Benedekkel, aki győzelmi mámorban jelenik meg a filmbeli erkélyen. Persze a film gondod fordít arra is, hogy ezt előzetesen alátámassza. Ratzinger bíboros pár lekicsinylő szóval intézi el a konklávé lehetséges jelöltjeit, akiknek képét sietős útja közben elé teszik. S úgy mutatja be őt, mint biztos befutót, aki minden szálat a markában tart, és döbbenten hallja a konklávén, hogy valaki merészelt Bergogliora szavazni, s hatalmának bosszantó csökkenését érzi abban, hogy – bár csak kevés híján, de – nem választják meg az első körben.
Millió apró részlet van továbbiakban is Ratzingerről, mely nem az igazi embert mutatja meg, akit írásaiból, nyilatkozataiból, elég pontosan ismerhetünk. Röviden csak arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy az igazi bíboros – a későbbi XVI. Benedek – nagyon is jól ismeri azt a világot, amelyben él, de akit úgy mutat be ez a film, hogy nemcsak a Beatlesről és az Abbáról nem hallott soha, de még azt is egy Dél-Amerikai püspöktől kell megtudakolnia kilencven évesen, hogy a tangó egy tánc-e. A film konzekvensen egy életidegen, belül gyenge embernek mutatja őt, aki azért szánja Istennek és a liturgiának életét, mert „nem mert élni”. Természetesen Bergoglio szabadítja fel őt, mint egy keleti guru, aki az életigenlés és a konkrét élet konkrét megélésének prófétája.
A színész-zseni
Itt kell kitérnünk arra, hogy XVI. Benedeket nem akárki alakítja a filmben, hanem egy olyan színész-zseni, aki messze kiemelkedik az utóbbi évek filmszínészei közül, Anthony Hopkins. Jelen alakítása is zsenihez méltó, egy sajátos színészi alázatot láthatunk ugyanis a vásznon. A film koncepcióját szolgálva Hopkins meg sem kísérli megjeleníteni, hogy a kissé leépült öregember, akinek rezzenéstelen maszkja és szinte folyamatosan félig nyitva tartott ajkai a filmbeli Benedeket mutatják, egy olyan ember lenne, aki hosszú életpályája alatt páratlan éles elmével igazodott ki minden korunkat érintő filozófiai és teológiai kérdésben, és magabiztos tudással vert vissza minden támadást a hitletéteménnyel szemben „a legkisebbek hitének” védelmezőjeként.
S amikor az általa megjelenített pápa, hol intrikus, hol simán rosszindulatú, hol makacs, ezt sem a színész játssza el, inkább engedi, hadd működjön a forgatókönyv, mely egyetlen erényt értékel Benedek tekintetében, hogy makacssága képes megtörni Bergoglió mindent elsöprő emberszeretetén. Ám mindezt nem a színész arcáról kell leolvasnia a nézőnek, hanem olyan „ötletes” epizódokból jöhet rá, mint a róka-gólya mese sajátos adaptációja. A film róka-Benedek pápája ugyanis arra kényszeríti Bergogliót, hogy hosszú útja utáni vacsora alkalmával beérje a szerény étekkel, két darab knédlivel, amivel persze nem váltja ki a gólya-Bergoglio rosszallását, akinek szívjóság révén ez is inkább alkalmat ad a személyzettel való összekacsintásra: „ no igen házsártos az öregúr!”
Ilyen ügyes apró jelenetek bódítják el a film nézőjét, melyek egymást erősítik, hiszen pár perccel később (a filmidő szerint) a kertész, akivel azonnal megtalálta a hangot – szemben a pápával – egy csokor oregánót ad Bergoglionak, aki ismét pár perccel később megkérdezi a svájci gárdistát: „ez a ruha biztos nagyon kényelmetlen, nagyon meleg?”
A retteget Iván mintájára…
Miközben néztem a filmet, első felindultságomban mindezt igen felháborítónak és ostobának éreztem. Érdemes azonban kissé higgadtabban észrevennünk, hogy a film mégiscsak tökéletesen realista, és egy nagyon is valóságos világot tár elénk, mert a két figura, akit mint két pápát látunk, roppant ismerősek. Ez a két ember precízen reprezentálja azt a két embert, akiket a világmédia fő sodrából ismerünk. Ferenc pontosan az, amilyennek – mióta pápa lett – a mainstream média bemutatta őt. Ugyanígy Benedeket pontosan úgy ábrázolja, akinek a világsajtó korábban is igyekezett őt bemutatni, nem zavartatva olyan dokumentumoktól, mint Peter Seewald könyvei , vagy magának Joseph Ratzingernek az írásai. Emiatt nem érthetjük meg a film jelentőségét, ha nem figyelünk fel arra, hogy ténylegesen négy pápával kell számolnunk a sakktáblán. De pontosan ezért maga a játék-tér sem azonos a film történetével, kilép abból, mivel eleve azért készült, hogy a külső valóságot befolyásolja. Én nem tudom, van-e ehhez hasonló film a legfiatalabb művészet történetében. Talán a Rettegett Iván Eisensteintől, mely megmutatta, hogy szükség van az erőskezű uralkodóra, aki megvédi népét a gonosz nemesektől (a párt elhajlóitól), és a külső ellenségtől is. Csakhogy az is egy parabola volt, itt viszont mindenki a saját nevén szerepel. Saját nevén, azonban a film a média által reprezentált fikciókat mutatja be, és nem a valóságos személyeket, azokat, akiket egyébként némi kutatással szintén megismerhetünk, ha elfogadjuk, hogy minden ember a saját szavai és tettei alapján mutatja meg leginkább önmagát, ahogyan az Úr figyelmeztetett minket: gyümölcseiről ismeritek meg a fát.
Ezért csak akkor igazodhatunk ki a film által megerősített kettősségben, ha négy pápára vagyunk tekintettel, a két valóságos személyre, és a két kreálmányra. Ez utóbbi kettő a média alkotó erejének terméke, azzal a feltűnő különbséggel, hogy Ratzingert a sötét, Bergogliót pedig a világos oldalra helyezi. Pontosan megfordítva ezzel a valóságos helyzetet.
A megvetett és a celeb
Ratzinger bíborost ugyanis a világmédia már korábban elnevezte vasprefektusnak, Isten rotweilerének, akinek fő bűne, hogy nem refom-párti. Ez a liberális médiumok sajátos nézőpontját tükrözte, és hangulatkeltéssel, a saját – az Egyház igazi érdekeivel egyébként ellentétes – perspektíváját erőltette rá a katolikus vonatkozású hírekre, elemzésekre. Míg azonban Joseph Ratzingernek e kép létrehozásához csak annyi köze volt, hogy róla alkották meg, mintegy büntetésből, Ferenc pápa megválasztása után a róla közvetített kép létrehozásának aktív részese volt. Akár el is hihetnénk, hogy ez valóban az ő jelleme, tudható, egy profi spindoktor, Greg Burke alkotta meg Ferenc „nyilvános személyiségét (public person. amint erről az azóta eltávolított Wikipédia szócikk is informált minket Burke életrajzában.)
Ferenc, mint profi celeb jelent meg rögtön megválasztása után, aki tisztában van azzal, hogy különböznie kell minden elődjétől és feltűnő – s ráadásul szimpatikus – jegyeket kell mutatnia. Rögtön azzal indít, hogy elutasítja a szokásos ruhadarabokat – a film nem feledkezik meg kijátszani ezt a jelenetet, mely ilyen érelemben tökéletesen hiteles – majd nem költözik be a pápai lakosztályba. Szerénységből persze. Kritikai szellemek megjegyezhetik ugyan, hogy a Szent Márta ház sokkal korszerűbb és kényelmesebb, mint az évszázados falak közötti lakosztály, de az emberek tömegeire az hat, és úgy hat, ahogyan a média a témát közvetíti.
Pontosan ez történik a film felvezető képsoraiban is. Különleges hangsúlyt kap a média-celeb egyik leginkább kidomborított vonása, amely keretbe foglalja az egész mesét: Már pápaként személyesen rendeli meg a repülőjegyét Lampedusára, ahova egyedül repül el. Rögtön felvetődik a kérdés: a cipőjét is ő pucolja, fel is takarítja a Szent Márta ház folyosóit, amit használ? Kimossa és vasalja a ruháit? Mert ha nem teszi ezeket, miért pont a repülőjegyeket rendeli meg személyesen? A film ugyanazokat az eszközöket használja, mint a korábbi propagandisztikus eszközök, melyek a kezdetektől megjelentek Ferenccel foglalkozó tudósításokban. Lampedusai látogatása egyébként valóban a legelső komoly akciója volt, amelynek komoly szerepe volt abban, hogy a másfél évvel később erőteljesebben meginduló migrációt par exellence humanitárius kérdésként kezelje a közvélemény.
A filmet ezzel is összefüggésben akár világtörténeti jelentőségű alkotásnak is tekinthetjük, mely részévé válik annak a folyamatnak, amelyet ábrázol. Igazi célja nem egyszerűen a nézők szórakoztatása, kíváncsiságuk kielégítése, hanem a jelenlegi helyzet olyan értelmezése, mely megfelel azoknak a céloknak, amelyek a Ferenc-projektet jellemzik. Egy innovatív megoldás ez, amelyre korábban a politikában láttunk példákat, amikor valamilyen személyiség máshonnan való ismertséget arra használnak fel, hogy politikai szereplővé tegyék őt. Természetesen a pápa eleve politikai személyiség is, Bergoglio azonban más területeken való aktivitásával, mintha egy globális világmédia játékost akarna felépíteni, aki egy sajátos tematizálási hatalommal rendelkezik, összhangban más ilyen hatalmakkal.
A film története és a személyek bemutatásának ugyanez a célja, a záró képsorokban a pápa – egyházi ügyeken túlmutató – világmegváltó, szegénység ellen harcoló politikusként jelenik meg, aki az egész világot képes magával ragadni, nem azzal azonban, hogy a katolikus hitre téríti, hanem azzal, hogy kijelöli a közös célokat, különféle vallású hívők és nem hívők között.
Másfelől – a katolikus hívek megnyugtatása miatt – felvállalja a film azt a célt is, hogy összhangot teremtsen Ferenc és Benedek tanítása között. Hiszen váratlan nyilatkozataival, félreérthető tanításaival éppen ezt vonják kétségbe katolikus kritikusai. Elég, ha csak a négy bíboros által küldött megválaszolatlan dubiára gondolunk. Észrevehetjük azt is, hogy maga Bergoglio a hívőkhöz szólva is gyakran a világmédiát használja, s kevésbé a hagyományos egyházi utakat. Ennek során kétértelmű üzenetek is megjelenhetnek, amelyek az egyértelműséghez kötött egyházi kommunikációban nehezen jelenhetnének meg, bár erre is látunk lábjegyzetes kísérleteket. A mass média azonban ennél is szofisztikáltabb lehetőségeket nyújt. Például azt is olvashatjuk róla, hogy Jézus szerinte nem volt Isten, csak egy nagyszerű ember. Ezt egy beszélgetőtársa szivárogtatja ki, s cáfolat van is, meg nincs is: higgyen mindenki azt, ami neki tetszik.
Jelen film ugyanebbe a kommunikációs stratégiába illeszkedik. Nem egy kívülálló igazságkereső akció, hanem része annak a kommunikációs háborúnak, amely XVI. Benedek ellen zajlott – voltaképpen már megválasztása előtt is – és amely Bergogliót a lehető legjobb embernek mutatja be, aki igazán szereti az embereket, hívőket és nem hívőket egyaránt. Ne kerteljünk: a film szerint Bergoglio annyira tökéletes a szeretetben, mint maga Jézus Krisztus, aki együtt érez és együtt él a legszegényebbekkel. A film – miközben több ponton torzítja és megmásítja a valóságot – mégis kapcsolódik hozzá, mert a virtuális pápaképet teszi még hitelesebbé, így miközben azt mondhatja bárki, hogy a történet a szabad fantázia terméke, ezen kapcsolódás révén, mégis olyan befolyásolási kísérletnek tekinthetjük, mely eddig példátlan. Igaz láttunk hasonló filmet a Clinton-féle szexuális botrányt feldolgozó az Amikor a kutya csóválja alkotást. Ez azonban megváltoztatott nevekkel, olyan iróniával átszőtt dolgozat volt, amely nem kísérelte meg, hogy egy az egyben elhitesse, hogy amit látunk, az az igazi valóság. Jelen film célja ezzel szemben a katolikus tömegek még tökéletesebb összezavarása.
Aki ismeri az egyházi megnyilvánulásokat az utóbbi évtizedekben, pontosan tudja, hogy a ferenci felszabadítás teológiától ihletett irányzat és Benedek munkássága közötti összhang valójában nem teremthető meg. Ratzinger még a Hittani Kongregáció vezetőjeként elítélte azt a felszabadítás teológiai irányzatot, amelyet Ferenc képvisel. A film tökéletesen inkorrektül bánik Benedek alakjával, egy olyan embernek ábrázolja, aki intrikáktól sem visszariadó, hataloméhes, s ezekre egyetlen mentsége, hogy az Egyház vélt érdekeit követi. A filmbéli Benedek nem habozik macska-egér játékot játszani Bergoglio püspökkel, és csak azért nem fogadja el az ő lemondását, mert ez azt a látszatot keltené, hogy ő állítja félre ellenlábasát. (Természetesen ez a találkozó sosem jött létre a valóságban, s Bergoglio nem mondott le püspökségéről!)
A film javára írják sokan mégis, hogy árnyaltan ábrázolja az emeritus pápát, mivel a néhány nap megváltoztatja őt, belátja tévedését és belátja, hogy éppen Bergoglio mentheti meg az Egyházat. Ez az árnyaltnak mondható ábrázolás azonban éppen azt a célt szolgálja, hogy a két összebékíthetetlen nézet-rendszer mégis összebékíthető legyen. Ha XVI. Benedek megmaradna annak a kérlelhetetlen embernek, akinek a film elején megismertük, nem lenne alkalom arra, hogy a két embert összebékítsék, és azt a látszatot keltsék, hogy nincs más jövő az Egyház előtt, mint az amit Bergoglio képvisel, hiszen maga a legfőbb ellenfél látta be, hogy nála van a megoldás.
Árnyalt jellemábrázolás
A gyónás jelenetek is aszimmetrikusak persze. Bergoglio története arról szól, hogy ő vádolja magát, holott mindent elkövetett a két alárendeltje megmentésére a film flash backje szerint – a valóságban persze ez erősen kétséges a szerzetesek beszámolói szerint. A film Benedek pápája viszont eleve rossz úton járt, nem az igazság szeretetének útján, mint a valóságos Joseph Ratzinger. Bergoglio története a két általa elárult jezsuitával központi szerepet kap a filmben, mivel éppen ez a történet teszi azzá, a tökéletesen jóságos főpappá Bergogliót, akiről ez a mese szól. A történet lezárására – a megbékélési misére – a valósághoz képest jóval korábbra kerül sor, hiszen ha nem így lenne, nem is lehetne szó róla, hiszen ténylegesen Ferenc pápaságának indulásához kötődik. Egy a történetet rekonstruálni igyekvő cikk szerint „Jálics Ferenc, aki feltehetően nem szeretne semmi olyat mondani az első jezsuita pápáról, ami rossz színben tüntetné fel a katolikus egyházat, közleményben reagált Bergoglio pápává választására. A kommünikében az egykori misszionárius közölte: megbékélt múltjával és nem szeretne nyilatkozni arról, milyen szerepet vállat „Bergoglio atya” a piszkos háború éveiben.” Holott a helyzet nyilvánvalónak tűnik. A másik szerzetes konkrétan megvádolta Bergogliót az ő elárulásukkal, Jálics pedig ugyanerről annyit írt „tudtuk, ki felelős a befeketítésünkért”. Megerősítve ezzel Yorio állítását, ha nem is mondja ki a Bergoglio nevet, de ha más véleménye lett volna, nyilván nem használja a „tudtuk” szót.
A film azonban a gyónás-flash backben meséli el a megbékélési misét, mint már említettük és az egész történetnek bizonyos szempontból központi szerepet szán. Bergoglio ugyanis úgy vall, hogy nem értett egyet a két pappal, de éppen a tragikus történet tette őt azzá, akivé lett, és éppen az így megvilágosodott pap-guru Bergoglio lesz az, aki majd megszabadítja Benedek pápát azoktól a görcsöktől, amelyek miatt nem tudott boldog életet élni. S juttatja el oda, hogy felismerje pl. a foci jelentőségét.
Nem elhanyagolható pillanata a világbajnokság közös megtekintése a filmnek, hiszen látszatra e jelenet előtt a történet már véget ért. Benedek megértette, hogy mégis a korszellemnek kell engedni, és csak ez mentheti meg az Egyházat, és elhatározta, hogy lemond, éppen azért, hogy Bergoglio legyen az utóda. Le is mond, Ferencet meg is választják, de a lényeg, amit a film üzen, még ezután következik. És ez éppen a meccs nézésében teljesedik ki, bár jól előkészítették a film korábbi jeleneteiben.
ABBA
Első találkozásukkor ugyanis Bergoglio – kézmosás közben – dúdol valamit, Ratzinger megkérdezi, milyen zsolozsma-dallam ez. Nem zsolozsma – feleli a másik bíboros, ABBA. Majd a következő konklávéról szóló jelenetekben éppen ezt az ABBA dallamot halljuk. Később a Beatlesról is szó esik, és XVI. Benedek ebben a kérdésben eléggé tájékozatlannak mutatkozik. Nem olyan embernek ábrázolja a film Bendeket, aki tudatosan választotta az egyház régi liturgikus hagyományában és zenei világában, vagy a klasszikus zenei műveltségben való életet, hanem olyannak, aki nem volt elég nyitott arra, hogy a mai világot beengedje életébe. Benedek gyónásának is ez a kulcsa: nem tudott élni, azért lett ilyen. A dél-amerikai guru-bíboros azonban felszabadítja őt, így nagy gyónás után végre bátran megy hívei közé, amit korábban soha nem tett. Bergoglio pedig odasúgja a biztonsági embernek: „hagyja, most boldog.” Nem kis mértékben helyezi tehát a film Bergogliót Benedek fölé, hanem azt állítja, ő a felszabadító ember, és ezzel azt üzeni, ahogyan a régi egyház legerőteljesebb képviselőjét felszabadította, úgy fogja felszabadítani az egész egyházat – sőt talán a világot is.
Milyen természetű azonban ez a felszabadítás? Az egész világ megváltoztatását tűzi ki maga elé, azt hogy felszámoljuk a nyomort, a szegénységet, hiszen éppen ez az, amit Bergoglio szerénységi és szegénységi performanszai mutatni szándékoznak. Ha jól meggondoljuk azonban a valóság egészen más, mert honnan prédikálja Ferenc pápa a falak lebontását? Természetesen biztonságos falak mögül, biztonsági emberektől körül véve. S hogy szegényesen élne? Szerény Szent Márta házbeli szobájának egy-egy bútordarabja is bizony jelentős értéket képvisel.
Az Egyház mindig is támogatta a szegényeket, mindenütt jelen van a Karitász intézményrendszere, Vajon amióta Ferenc pápa a szegényekre való odafigyelést hirdeti, lehetett fokozni mindezt? Hiszen minapi hír, hogy a szegényeknek gyűjtött pénzt másra használta a Ferenc által vezetett Vatikán.
Ennél mélyebb gond is van azonban a Ferenc-projekttel, akkor is, ha a közvetlen politizálás témáival nem foglalkozunk, és a menekült kérdés sajátos felvetésével, vagy egyházon kívüli csoportokkal való nyilvánvaló összhang kérdéskörével nem is terheljük ezt az elemzést.
Ez pedig Isten jelentőségének kérdése. Az Egyház igazi célja, hogy Istenhez vezessen el minket. Benedek – az igazi – éppen ezen az alapon foglalkozott a liturgiával, és bátran kijelenthetjük, hogy olyan Istenre irányuló életet élt, úgy gondolkodott és dolgozott egész életében, hogy ezt csak akkor tekinthetjük elhibázottnak és életidegennek, ha ez életet leszűkítjük az evilági dolgok élvezetének lehetőségére. És éppen ez az, ami az ABBA – Quenn – rock’n roll, foci kérdését fontossá teszi. Mert az igazi megbékélés a filmen nem Isten szeretetében történik, hanem egy huszadik században kiteljesedett rítusban, a sport-műsor nézése közben. Ebben találnak egymásra a film univerzumában és ez a létezés csúcsa. Mert ebben a Hollywood-i univerzumban Istennek nem jut, nem juthat hely, hasonlóan az aggiornamentohoz, mert ha a világ elfelejtkezett Istenről, ugyan mit kellene tőle az Egyháznak ellesni? És hasonlóan a Ferenc által meghirdetett új-humanizmushoz, hiszen a humanizmus attól humanizmus, hogy az embert teszi istenné, és az ő akcióitól várja a megváltást, és ebben a perspektívában nem jut hely Jézus áldozatának, mert semmi szükség nincs rá.
Nincs jelen ez életen túlmutató spirituális távlat, sem pedig nem érint minket, mert úgy látjuk, a világ nem változott meg úgy, hogy eltűnjék belőle a szegénység és a nyomor. Tehát Jézus megváltó volta éppen azért marad ismeretlen ebben a világban, ami miatt annak idején a zsidóság egésze nem ismerte fel benne a Krisztust: a világ világi értelemben nem győzetett le, nem változott meg. Nem hisszük el a megváltást. Marad tehát a gyönyörű szoba, a szupertévében megnézett szuperközvetítés a fociról, mely óriási biznisz, hasonlóan a filmkészítéshez és forgalmazáshoz, s e közben Ferenc még azt az érzést is magáénak mondhatja, hogy a szegények, a kirekesztettek és a nyomorultak érdekében viseli el ezeket a jó körülményeket, bár lázad ellenük és ez a lázadása, ami a repülőjegy saját maga általi megrendelésében valósul meg, adja a film belső keretét. Ha utána gondolunk, persze a gondolkozása és propagandája csődjét is mutatja mindez, hiszen mégiscsak Istenre kellene bízni mindezt, és az ő általa adott küldetést és alapított egyházat kellene képviselni, ahogyan az igazi Benedek tette élete odaáldozásával. Egy olyan életet élve, ahol az Abba az Atyára utal, és nem egy svéd pop-csapatra.
Mező József