Az alábbi cikk arra vállalkozik, hogy nagy vonalakban összefoglalja jelen korunk nagy hitehagyását és azt a vallási megtévesztést, melyről a Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) is beszél, s amely megelőzi Krisztus második eljövetelét. KEK 675: Krisztus eljövetele előtt az Egyháznak át kell mennie egy utolsó próbatételen, mely sokak hitét meg fogja ingatni. [639] Az üldözés, mely kíséri az Egyház földi zarándokútját, [640] fölfedi a „gonoszság misztériumát” egy vallási megtévesztés formájában, mely az embereknek problémáik látszólagos megoldását kínálja föl cserében azért, hogy elpártolnak az igazságtól. A legnagyobb vallási megtévesztés az Antikrisztusé, azaz egy ál-messianizmusé, amelyben az ember önmagát dicsőíti Isten és az Ő testben eljött Messiása helyett.”
Ugyanerről a Tesszalonikiekhez írt második levél is beszél: „Urunk, Jézus Krisztus eljövetele és a hozzá való gyülekezésünk dolgában kérünk titeket, testvérek, ne tántorodjatok el egyhamar józan felfogásotoktól, és ne riasszon meg titeket semmiféle lélek, sem beszéd, sem állítólag tőlünk küldött levél, mintha az Úr napja már közel volna. Semmiképp se ámítson el titeket senki, mert előbb az elpártolásnak kell bekövetkeznie, és meg kell jelennie a bűn emberének, a kárhozat fiának, aki ellenszegül, és önmagát föléje helyezi mindannak, amit Istennek vagy isteni tiszteletre méltónak nevezünk, beül Isten templomába, és úgy mutogatja magát, mintha Isten volna” (2 Tesz 2,1-4).
Hogy megértsük mindazt, ami a jelen korunkban zajlik, vissza kell mennünk egészen a kezdetekig. Nézzük az erre vonatkozó legfontosabb szentírási részeket:
„Ültetett az Úr Isten egy kertet Édenben, keleten, és elhelyezte benne az embert, akit alkotott. S növesztett az Úr Isten a földből mindenféle fát, amelyet látni szép és melyről enni jó – az élet fáját is a kert közepén, és a jó és a rossz tudásának fáját” (Ter. 2, 8-9).
„Azt parancsolta az Úr Isten az embernek: »A kert minden fájáról ehetsz, de a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell halnod«” (Ter. 2, 16-17).
„A kígyó azonban ravaszabb volt, mint a föld minden állata, amelyet az Úr Isten alkotott. Azt mondta az asszonynak: »Miért parancsolta meg nektek Isten, hogy a kert egyetlen fájáról se egyetek?« Az asszony azt felelte neki: »A kertben levő fák gyümölcséből ehetünk. Hogy azonban a kert közepén levő fa gyümölcséből ne együnk, és hogy ahhoz ne nyúljunk, azt azért parancsolta meg nekünk Isten, hogy meg ne találjunk halni.« A kígyó erre azt mondta az asszonynak: »Dehogy is haltok meg! Csak tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok a jót és a rosszat!« Mivel az asszony látta, hogy a fa evésre jó, szemre szép és tekintetre gyönyörű, vett a gyümölcséből, evett, adott a férjének is, és ő is evett” (Ter. 3, 1-6).
„ Ezért aztán kiküldte őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. Amikor kiűzte az embert, az Éden kertjétől keletre kerubokat és villogó lángpallost állított, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat” (Ter 3, 23-24).
Mit üzen ez számunkra? Isten már az első emberpár elé oda állította az életet és a halált. Az Édenben ott állt az élet fája, melyről az ember ehetett, de a gonosz rábírta az embert, hogy az élet helyett a halált válassza. Ádám és Éva evett arról a fáról, mely a bűn és halál állapotába juttatta őt. Isten és az élet egyek. Az áteredő bűn elkövetésével az ember nemcsak Istentől, hanem az élettől is megfosztatott: Isten kerubokat állított az élet fájához vezető útra, hogy az ember többé ne ehessen arról. A bűnben élő ember tehát elszakadt mind Istentől, mind az élettől. A bűn és a halál rabjává vált. Ebben az állapotban várt nagyon sok nemzedék a szabadítóra, Jézus Krisztusra, aki az ember bűneit magára véve, és az azért járó büntetést elszenvedve ismét megnyitotta az utat Istenhez és az élethez. Az Istentől elszakadt embernek a bűnbánat és a bűntől való elfordulás által van visszamenetele az Atyához. A Jelenések könyve a Krisztus eljövetelét követő Új Jeruzsálem korszakában (Új Ég és új Föld) is beszél az élet fájáról, amelyről minden üdvözült ehet majd ( Jel. 22,2). Az Istenhez visszatalált embernek azonban addig sem kell éheznie, Krisztus az Eucharisztiában önmagát adja nekünk eledelül. Az elveszített Élet fája helyett, Isten az örök üdvösségünk napjáig az Élet Kenyerét (az Oltáriszentséget) adja nekünk. Krisztus által tehát visszanyertük az Istennel való közvetlen kapcsolatot, és visszakaptuk az élet táplálékát is, mindazt, amit az Édenben elvesztettünk a bűn miatt.
Egy dolgot nagyon fontos megértenünk e mindent átívelő eseménysor mögött. Az élet és halál egyszerre nem válaszható. Vagy-vagy alapon dől el, hogy melyiket birtokoljuk. A bűnbe esett ember a hálált választotta, ezért nem ehetett többé az élet fájáról. Az Új Jeruzsálemben is csak azok, akik az életet választották, az üdvözültek ehetnek majd az élet fájáról. Az Élet Kenyeréből, a Szent Eucharisztiából is csak azok ehetnek, akik megtisztultak bűneiktől, azaz a bűn és halál helyett az életet választották. Az Eucharisztia méltó őrzését és kiszolgáltatását pedig Isten a szent papjaira bízta, ahogyan egykor a kerubok őrizték az Élet fáját.
Ha mindezt összevetjük jelen Egyházunk helyzetével, láthatjuk, hogy ma az Egyház hitehagyott fele nem tesz különbséget az élet és halál közt, nem beszél híveinek a bűnről és annak következményéről, a halálról. Az élet és halál közti különbséget elmossa, holott a kettő közt nagyon jól látható módon ott a választóvonal. Isten világosan kijelentette mi a bűn, így nincsenek határesetek, nincsenek kivételek, nincsenek ún. megkülönböztetett esetek, mint ahogyan ezt szereti nevezni a hitehagyott egyház. A hitehagyottak, a hittől elpártoltak azt mondják a halálos bűnben lévőnek, jöjj az élet fájához és egyél, de mindeközben elmulasztják, hogy beszéljenek neki az élethez visszavezető útról, a bűnbánatról és a bűnök elhagyásáról. Jézusról nem mint a bűneinktől végleg megszabadító Úrról beszélnek, hanem mint a szeretet reformeréről, aki mindenkit elfogad, mindenkihez irgalmas, és mindenkinek kínálja önmagát, mint az Élet Kenyerét. Az igazság viszont az, hogy a bűneiben megmaradó hívő hiába eszi az Élet Kenyeréből, hiába érzi magát az Egyházba irgalmasan visszafogadottnak, hiába a jócselekedetek, ha nem fordul el a halálos bűntől, a lelki halál állapotában marad. Az Egyház hitehagyott papjai pedig szent kötelességüket mulasztják el akkor, mikor a szent Eucharisztiát nem őrzik meg azok számára, akik a tisztaságot és az életet választották, hanem az Eucharisztia ál-irgalmasságon alapuló méltatlan és szentségtörő kiszolgáltatását választják, hűtlenné válva így Istenhez, akinek pappá szentelésükkor örök hűséget fogadtak. Olyan állapot áll tehát fenn, mintha a bűnbe esett ember Jézus szabadítása és Isten engedélye nélkül visszament volna az Édenbe, hogy egyen az Élet fájáról. Abszolút nonszensz és elképzelhetetlen. Az élet a halállal összeegyeztethetetlen. Az Egyházban ma mégis ez folyik.
Fontos itt még egy ószövetségi állomásnál megállnunk. Isten a Tízparancsolatban nyilatkoztatta ki az életet és a halált. Ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat – mondja a gazdag ifjúnak Jézus, és felsorolja a neki a Tízparancsolat törvényeit. Az Egyház, akire Jézus rábízta az örök élet titkait, sértetlenül tovább kell, hogy adja híveinek az élet és a halál közti különbséget, érthetően tanítania kell az embereknek, hogy mi a bűn és mi nem. Az az egyház, mely a Tízparancsolatot nem tanítja, az nem tanítja meg a jó és a rossz, az élet és a halál közti különbséget. Az ilyen egyház a híveit a sötétségben, bizonytalanságban, tévelygésben, a halál állapotában hagyja. Ez az egyház egy olyan szülőhöz hasonlítható, aki egy tudatlan kisgyermeket magára hagy anélkül, hogy megtanítaná neki, hogy mi az ártalmatlan és mi az életveszélyes. A hitehagyott egyház előszeretettel hivatkozik ma a lelkiismereti szabadságra, és a természetes hitérzékre, de az a gyermek, akit szinte soha semmire nem tanítottak, hogyan tegyen különbséget jó és rossz, élet és halál, bűn és nem bűn közt? Mikor tehát a tolerancia nevében – azért mert a másik embert nem akarom megbántani, elítélni, megvádolni – nem beszélünk a bűnről, akkor megfosztjuk az emberi lelkiismeretet attól, hogy jól működjön. Ez napjaink hitehagyott egyházának egyik fő vonása. Itt azonban még nem állnak meg.
A hamis tanítás cseppenként való lassú adagolásának technikája révén nagyon sok egyházi személlyel és hívővel el tudták hitetni azt, hogy az általuk képviselt hazugság, az Krisztus tanítása, a Krisztus örök tanításához hűséges lelkeket pedig azzal vádolják meg, hogy ők az Egyházban jelenleg tapasztalható hitszakadás okozói. A gonosz tehát észrevétlenül elferdíti az igazságot, sokakat megfertőz hamis tanával, végül pedig az igazságot állítja be hazugságnak, s az igazakat nevezi a szakadás okozóinak. Óriási manipulátor, s az Egyházban ennek ma nagyon sokan áldozatává váltak. Ez a hittől való elpártolás, mely tömegeket érint, s melyről a Tesszanolikiekhez írt levél is beszélt. Walter Kasper nemrégen még odáig is elmerészkedett, hogy Müller bíborost nevezte reformernek, holott aki csak kicsit is tájékozott a teológiában láthatja, hogy Müller bíboros tanítja azt, amit az Egyház mindenkor tanított, és a kasperi tanítás az, mely mindenféle korábbi alapot nélkülözve a levegőben lebeg. Azt is tudjuk, hogy nem Szent II. János Pál és XVI. Benedek pápák voltak a reformer pápák, hanem Ferenc. Így tehát abszolút abszurd az a vád, hogy a tanításhoz hűek indukálnának bármiféle mozgást és változást az Egyházban, ami aztán a hitszakadáshoz vezetne. A Gonosz a hívek többségével mégis el tudja hitetni ezt a hazugságot.
A hitehagyott egyház igyekszik ma a Tízparancsolat minden emlékét eltörölni, s ügyes csavarral azt mondja: Jézus a Tízparancsolatot fölülmúlta a szeretet parancsával, így nekünk már nem a Tízparancsolat törvényeinek, hanem Jézus szeretetparancsának kell engedelmeskednünk. Azt is hangoztatják, hogy a legújabb kori erkölcstan már nem arra helyezi a hangsúlyt, hogy ki-ki a saját lelkét szépítse, kozmetikázza, hanem az embernek a másik ember irányába kell megvalósítania a szeretet parancsát. A szeretet az új kor e hitehagyott teológusai számára nem több, mint a másik ember feltétel nélküli elfogadása, és visszafogadása az Egyházba. Mindazokat pedig, akik Krisztushoz hűen még tanítják bűn és bűntelenség, az élet és halál közti különbséget, egyszerűen csak az emberiség szeretetlen zaklatóinak, vádlónak, ítélkezőnek nevezik. De vajon valóban vád-e az, ha az Egyház tisztán kimondja, mi a bűn és halál, és melyik út vezet vissza az élethez? Ez csupán teológiai igazságok kimondása. A vádnak az emberi szívben kell megjelennie, miután szembesült az igazsággal. Vádlónk tehát nem a másik ember, hanem a saját lelkiismeretünk, feltéve ha valóban ismerjük a teljes igazságot. De van még egy vádló, a Sátán, aki magát Istent és Krisztus Egyházát vádolja meg azzal, hogy ítélkező és irigy. Menjünk ismét kicsit vissza az Édenbe! Isten a bűn és halál állapotában lévő embernek megtiltotta, hogy egyék az Élet fájáról. Isten irigy volt mikor ezt tette? Nem Istent nevezik-e irigynek a hitehagyott egyháziak, mikor azt a papot kritizálják, aki a halálos bűnben lévőnek nem szolgáltatja ki az Eucharisztiát? Ez a pap nem ugyanazt teszi-e, mint Isten az Édenben? Látjuk-e már, hogy valójában ki az igazi vádló?
De milyen valójában a Jézusi szeretet? Nincsen annál nagyobb szeretet, mint amikor valaki életét adja barátaiért – mondja Jézus. Aki maga az élet, az Isten Fia, öröktől fogva volt és lesz, vállalja a testi halált, hogy akik a lelki halál állapotában vannak, újra életet kapjanak. Lett volna értelme Krisztusnak feláldoztatnia, ha valóban csak ezt az érzelgős, mindenkit elfogadó szeretet imitációt akarta volna megvalósítani a Földön? Aligha. Nagyon fontos megjegeznünk, hogy Krisztus nemcsak tanítónk, aki elmondja, hogyan szeressük a másik embert, hanem elsősorban a megmentőnk, aki visszavezet minket abba az életbe, melyet az Édenben elvesztettünk. A mai hitehagyott egyház csupán a szeretet parancsát hirdeti, de azt is eltorzult, és kifordított formában. Nem beszél arról, hogy a Húsvéti misztérium által Isten újra az életet adja nekünk. Másrészről, ha valóban csak Jézus szeretetparancsa számítana, és az ószövetségi törvény már nem, akkor Jézus nem marad más, mint egy a próféták közül.
A hitehagyott modern egyház továbbá szereti elfelejtetni az emberekkel, hogy Isten nemcsak irgalmas, hanem igazságos is. Isten irgalmát hirdeti ugyan, de ez nem azonos azzal az irgalommal, melyet Isten gyakorol. A hitehagyott egyház Jézust a bűnök elnézőjeként mutatja be, holott Jézus a bűnöktől való szabadítóként jött. Szabadító azt jelenti, elveszi bűneinket, megszabadít annak rabságából.
A hitehagyott egyház igyekszik elhitetni az emberekkel, hogy Isten haragja nem létezik. Számtalan teológus úgy vallja és tanítja, hogy a Paradicsomból való kiűzettetés, az özönvíz, Szodoma és Gomorra pusztulása csak szimbolikus tartalommal bíró, nem valós események. Sőt azt is tanítja, hogy Isten csak a szívével ver, a kezével pedig minden bizonnyal nem. Ha ezeket az eseményeket valóban csak a szimbólum szintjére alacsonyítjuk, természetesen fel lehet építeni rá egy egészen új ideológiát, ahol a bűnnek már nincs jelentősége, s nem marad más, mint a mindent toleráló szeretet. Szeretik a hitehagyott tanítók mindezt a Lélek egy új és friss szelének feltüntetni, ami persze a megváltozni nem akaró társadalom részéről igen nagy elismerést is élvez. Ma élő Egyházunk ott tart, hogy már szinte semmit nem tanít a fiataloknak, inkább ő akar tanulni a XXI. század fiataljaitól. Tanulhat-e a 2000 éves Egyház a szekularizált világ legfiatalabbjaitól? Nem sokkal inkább arról van-e szó, hogy a fiatalok kívánsága szerint tegyük modernné az Egyházat, amit ma oly sokan szigorúnak és szegényesnek tartanak? Olyannak próbálják bemutatni az Egyházat, mint egy élhetetlen, szigorú szabályokat alkalmazó, megújulni nem tudó intézményt, ami ha nem változik, rövid időn belül senkinek nem fog kelleni. Nos, érdemes ismét visszatekinteni az Édenbe: Isten a kert összes fáját odaajándékozta az embernek, kivéve egyet. Azt mondta, hogy az ember ne egyen erről a fáról. Gazdagon ellátta Isten az embert mindazzal, ami az élethez szükséges volt. A kígyó mégis mit kérdez: »Miért parancsolta meg nektek Isten, hogy a kert egyetlen fájáról se egyetek?” A kígyó azt állítja, hogy Isten nem adott az embernek semmit. Az Ördög vádolja Istent. Vajon nem ugyanezt teszi-e a világ és a hitehagyott egyház, mikor azt mondja Isten Egyházára, hogy szegényes, bezárkózó és az embereknek már nem tud adni semmit? Hiszünk-e ennek a hazug vádló szónak? Valóban szegény az az Egyház, mely a megváltást, az örök életet, és a szentségek kimeríthetetlen gazdagságát kínálja hívei számára? Hiszünk a Gonosznak, aki Egyházat be akarja szennyezni azzal a hazug csellel, hogy azt gazdagabbá és színesebbé teszi, hogy az embereknek többet tudjon adni? Hagyjuk-e hogy a reform jogosságának leple alatt a bűn és a halál beáramoljon tiszta és igaz Egyházunkba?
Isten nem haragszik, és nem célja a büntetés. A Fiú kiengesztelte őt kereszthalála által. Az utat is megmutatta számunkra: Én vagyok út, az igazság és az élet – mondja Jézus. Az embernek Isten szabad akaratot ajándékozott. Ő dönti el, hogy választja-e az utat vissza az Atyához, vagy továbbra is a bűn útján marad. Isten mindet odaadott nekünk, ami az élethez és az üdvösséghez szükséges. Mi döntjük el, hogy az igaz vagy a hamis Egyház útját követjük-e.
Johanna