Roberto de Mattei
- szeptember 12. (Rorate Caeli) – Az egyházi botrányok bátor kimondása, amelyet Carlo Maria Viganò érsek tett, sokak egyetértését váltotta ki, míg mások elégedetlenek voltak, miután meg vannak győződve arról, hogy az Egyház képviselőinek megbélyegzését a csenddel kell palástolni. Az a vágy, hogy megvédjük az Egyházat, érthető, ha a botrány kivétel. Ebben az esetben megvan a veszélye az általánosításnak, hogy egyesek viselkedésének következményeit áthárítsák mindenkire. Egészen más a helyzet, amikor az erkölcstelenség uralkodó, vagy legalábbis széles körben elfogadott életmód. Ebben az esetben az első lépés az „erkölcs” szükséges reformja irányába az ilyen cselekedetek nyilvános elítélése. A csend megtörése a pap kötelességeihez tartozik, amint Nagy Szent Gergely figyelmeztet: „Mitől fél a pap valójában, amikor kimondja az igazságot, ha nem attól, hogy hallgatásával hátat fordít az ellenségnek? Ha, ehelyett a nyája védelmében harcba száll, Izráel házát építi ellenségei ellen, mert az Úr Izajás szavain keresztül így figyelmezet: ’Kiálts teli torokból, ne kíméld magad, emeld föl hangodat, mint a harsona’ (Izajás 58,1)”.
A bűnös hallgatás gyakran abból ered, hogy nem tesznek különbséget az Egyház és az egyházi emberek között, legyen szó egyszerű laikusokról, püspökökről, bíborosokról vagy pápákról. Ennek a zavarnak az egyik oka éppen az, hogy a botrányokban magas rangú személyek érintettek. Minél magasabb a rangjuk, annál inkább hajlamosak azonosítani őket az egyházzal, a jót és a rosszat közömbösen az egyikhez és a másikhoz hozzárendelni. Valójában az Egyház kizárólagos vállalkozása a Jó, míg az összes Gonosz azoknak az embereknek róható fel, akik helytelenül képviselik azt. Ezért az Egyházat nem lehet bűnösnek tekinteni: Roger T. Calmel OP (1920-1998) írja: „Amikor az Egyház nevében bocsánatot kérünk, nem az Egyház bűneiért kérünk bocsánatot, hanem azon gyermekei által elkövetett bűnökért, akik nem hallgatnak Rá, mint Édesanyjukra.” (Breve apologia della Chiesa di sempre, Ichtys Editrice, Albano Laziale 2007, 91. o.). Az Egyház minden tagja természeténél fogva az eredeti bűn által sebzett. Sem a keresztség nem teszi hibátlanná a híveket, sem a papi rend nem teszi ilyenné a hierarchia tagjait. Maga a pápa is bűnbe és tévedésbe eshet, kivéve azt, ami a tévedhetetlenség karizmáját illeti.
Továbbá azt kell mondani, hogy a hívők nem olyan módon alkotják az Egyházat, ahogyan ez az emberi társadalmakban szokás, amelyet a tagok hoznak létre, és szüntetnek meg. Hamis azt állítani, hogy „mi vagyunk az egyház”, hiszen a megkereszteltek Egyházhoz való tartozása nem az akaratukból származik: maga Krisztus hív meg bennünket, hogy az ő nyájához tartozzunk, megismételve mindenkinek: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (János 15,16). A Jézus Krisztus által alapított Egyháznak emberi-isteni felépítése van: emberi, mivel materiális és passzív része az összes pap és valamennyi laikus hívő; természetfeletti és isteni a lelke miatt. Jézus Krisztus az ő feje és alapja, és a Szentlélek a természetfeletti motorja.
Az Egyház nem a tagjai életszentsége miatt szent, hanem Jézus Krisztusnak köszönhetően azok a tagjai szentek, akiket az Ő Szentlelke irányít, aki életet ad nekik. Tőlük származik a mindaz a Jó, ami „igaz, nemes, igazságos, tisztességes, szeretetre méltó, becsületes és dicséretre méltó” (Fil 4,8). És az összes gonosz: a zűrzavar, botrányok, hatalommal való visszaélés, erőszak és szentségtörés azoktól származik, akik nem hallgatnak a Szentlélekre.
Enrico Zoffoli (1915-1996) passzionista teológus, aki sok oldalt szentelt ennek a témának, azt mondta: „nem érdekünk a rossz keresztények, vagy a gyáva, tisztességtelen, és arrogáns papok hibáinak takargatása. Haszontalan és naiv lenne, hogy megvédjük az ügyet, és mérsékeljük a felelősségüket, amely által a lehető legkisebbre csökkentjük a hibáik következményeit, miután történelmi összefüggéseket és egyedi helyzeteket keresve majd kimagyarázzák, és mentesítik a büntetéstől a tetteiket” (Chiesa e Men di Chiesa, Edizioni Segno, Udine, 1994, 41. oldal).
Az Egyházban ma nagy az erkölcstelenség, ahogy az akkori bíboros, Ratzinger fogalmazott a Nagypénteki Keresztúton 2005-ben, mely megelőzte a pápává választását. „Mennyi szenny van az Egyházban, még azok között is, akiknek a papságuk által teljes mértékben Jézushoz kellene tartozniuk”.
Monsignor Carlo Maria Viganò bizonyságtétele dicséretre méltó, hiszen ezt a mocskot feltárva sürgetőbbé teszi az Egyház megtisztulását. Nyilvánvalóvá kell tenni, hogy méltatlan püspökök vagy papok magatartását nem az Egyház dogmái vagy erkölcsei inspirálják, hanem ezzel árulásukat fedik fel, mivel az evangélium törvényét tagadják. A világ, amely vádolja az Egyházat az ő bűnei miatt, azzal vádolja, hogy megszegi az erkölcsi rendet: de melyik törvény és doktrína nevében állítja a vádlottak padjára az Egyházat? A modern világ által vallott életfilozófia olyan mértékben relativista, hogy egyáltalán nincsenek abszolút igazságok, és az ember egyetlen törvénye, hogy nincs semmilyen törvény; amelynek a gyakorlati következménye a hedonizmus, mely szerint a boldogság egyetlen lehetséges formája a vágyak és az ösztönök kielégítése.
Hogyan ítélheti meg az elvektől is mentes világ az Egyházat? Az Egyháznak lenne joga és kötelessége megítélnie a világot, mert abszolút és változatlan tanítása van. A modern világ, a francia forradalom elveinek gyermeke, következetesen fejleszti a szabadelvű Marquis de Sade (1740-1814) gondolatait: a szabad szerelmet, a szabad istenkáromlást, a hit és erkölcs megtagadásának és elpusztításának teljes szabadságát, ahogy az a francia forradalom idején volt, amikor a Bastille, ahol Sade fogoly volt, megsemmisült. Mindennek eredménye az erkölcs megszüntetése, amely elpusztította a civil társadalom alapjait, és az elmúlt két évszázadban a történelem legsötétebb korszakát hozta létre.
Az Egyház élete is az árulás, az elpártolás, a hitehagyás és az Isteni kegyelemmel való együttműködés hiányának története. De ez a tragikus gyengeség mindig rendkívüli hűséggel jár együtt: az Egyház sok tagjának még legszörnyűbb bukása is sok más gyermeke erényességének hősiességével fonódik össze.
A szentség folyama Krisztus oldalából fakad, és az évszázadok folyamán szétárad a mártírok által, akik a vadállatokkal néznek szembe a Colosseumban; a remeték által, akik elhagyják a világot, hogy bűnbánó életmódot éljenek; a misszionáriusok által, akik a földkerekség végére elmennek; a rettenthetetlen hitvallók által, akik harcolnak a szakadárok és az eretnekségek ellen; a szemlélődő szerzetesek által, aki az imádságaikkal védelmezik az egyházat és a keresztény civilizációt; mindazok által, akik különböző módon az Istenéhez igazították életüket. A Gyermek Jézusról nevezett Kis Szent Teréz ezeket a hivatásokat szerette volna összegyűjteni egy Isten iránti leginkább szeretetteljes aktusban.
A szentek különböznek egymástól, de ami közös bennük, hogy az Istennel egyesülve élnek: és ez az egység, amely soha nem hivalkodó, teszi az Egyházat szentté, mielőtt azt Egynek, Katolikusnak és Apostolinak neveznénk. Az Egyház szentsége nem függ a gyermekeinek szentségétől; ontológiai, hiszen az Ő természetéhez kapcsolódik.
Ahhoz, hogy az Egyház szent legyen, nem szükséges, hogy minden gyermeke szent életet éljen; elég, ha egy része, akár egy kisebb része is a Szentlélek létfontosságú kiáradásának köszönhetően hűséges marad az Evangélium törvényéhez a próbatétel idején.
A cikk teljes terjedelmében itt olvasható