Ez a cikk arra hivatott, hogy összefüggéseiben tárgyalja Egyházunkban az utóbbi években történt legjelentősebb eseményeket, s ezzel kapcsolatban komolyabb elmélkedésre hívjon minket.
Sok katolikus hívő előtt ismert, hogy Katolikus Egyházunkon belül, láthatóbban főleg az utóbbi években, két olyan tömörülés alakult ki, melyek nézetei egymással nem egyeztethetőek össze. Ezek az első látásra talán árnyalatnyinak tűnő nézetkülönbségek egyre nagyobb megosztottságot okoznak katolikus Egyházunkban. Bár az Egyházban történő apró változásokban ma sokan nem látnak rémisztő perspektívát, s talán nem is értik a konzervatív oldal erőteljes ellenállásnak okát, a megosztottság mégis ma már nem csak a Vatikánon belül, hanem világszerte a klérus és a hívek körében is egyre kifejezettebben megmutatkozik.
Mások úgy gondolják (s a katolikus sajtó nagy része is ezt sugallja számunkra), hogy a katolikus Egyházon belül ma teljes egység van, s hogy Ferenc és Benedek pápa kitűnő egyetértésnek örvendenek (bár igaz, hogy Benedek pápa konkrét véleményét erről az utóbbi években nem publikálták), előbb utóbb viszont rá kell eszmélnünk, hogy ez nem így van. Ki kell mondanunk, hogy a Katolikus Egyházban ma komoly megosztottság van. Láthatóan mindkét oldal határozottan kitart az általa képviselt értékek mellett, ezért a jövőben kevés az esély arra, hogy a Katolikus Egyház tanítása, de főleg a gyakorlata ismét egységessé váljon. Így Egyházunkban ma meglepő módon két egymásnak ellene mondó gyakorlat alkalmazása folyik, s itt-ott már a tanításban is apró változásokat észlelhetünk. Kell-e ezért különösképpen aggódnunk?
Nyilvánvalóan kell, hiszen a katolikus Egyház tanításának és gyakorlatának mindenütt egységesnek kell lennie.
Ennyi bevezető után térjünk rá a konkrétumokra is. Katolikus világunkat az utóbbi időben elsősorban a házasság szentségének és felbonthatatlanságának kérdése, illetve az elváltak és újraházasodottak szentségekhez való engedése kavarta fel leginkább. Emellett persze számtalan más kérdés is fokozza a két tábor közti feszültséget, de jelen írásban erre nem térnénk ki.
Tudvalevő, s erről az utóbbi években a Katolikus Válasz nevű honlap folyamatosan s igen részletesen beszámolt, hogy néhány országban, annak ellenére, hogy Egyházunk mindenkori gyakorlata ezt tiltja, egyedi „megkülönböztetett” esetként kezelve, illetve néhol a hívő szubjektív lelkiismeretére hivatkozva a bűnbánat és az Eucharisztia szentségéhez engedik járulni azon hívek egy részét, akik meglévő szentségi házasságuk ellenére polgárilag új kötelékben élnek egy másik személlyel, azaz objektív módon a házasságtörés állapotában kitartanak. E tényeket az teszi sokak számára aggasztóvá, hogy a tavalyi évben a Vatikán, hivatalos tanítóhivatali megnyilatkozás rangjára emelte azt az argentin püspökök által írt új iránymutatást, s az arra reagáló pápai levelet, mely engedményeket tesz az eddigi egyházi gyakorlathoz képest az elvált és újraházasodott hívek szentségekhez járulásának terén. A legfőbb probléma viszont nem az, hogy néhány kivételes új eset kerülne be az Egyház gyakorlatába, hanem az, hogy e tendencia úgy tűnik, hogy nem fog megállni egy-két kivételes esetnél. Kasper bíboros (aki tudjuk, hogy Ferenc pápasága óta különös felkaroltságot és elismerést élvez) ugyanis arról beszél hogy az Amoris Laetitia bár világos gyakorlati következményeket nem vázol fel, de nyitva hagyja az elváltak és polgárilag újraházasodottak a közösségbe való bebocsátásának és feloldozásának kérdését. Szerinte az irány, melyben Ferenc Pápa menni akar, egyértelműnek tűnik, miközben hozzátette, nagyon fontos, hogy az elvált és újraházasodott hívőket lépésről lépésre integrálja az Egyház, megcélozva az Eucharisztiába, azaz a teljes részvételi formába való bebocsátást. Ugyanebben a cikkben úgy fogalmaz, hogy az AL paradigmaváltást jelez, és a dogmatikus elvek kidolgozásában fellelhető mozgástér a lelkipásztori gyakorlat megváltozásához vezethet a jövőben, mely alatt azt érti, hogy folyamatosan lehetővé válna az elvált és polgárilag újra házasodott hívők visszatérése az Eucharisztia közösségébe. Említ egy nyitott ajtót, mely lehetővé tenné, hogy a hívőknek ez a csoportja, akik a szentáldozásból idáig ki voltak zárva, saját lelkiismeretük alapján maguk dönthetnének arról, hogy az Eucharisztiához járulnak-e.
Mindezt Kasper bíboros a legutóbb vele készült interjúban viszont csak a hagyomány kreatív megújításának nevezi. Tekinthetjük annak is, mégis e sorokat olvasva az embernek olyan érzése támad, mintha az Egyház eddigi tanítása fokozatosan és lassan megváltozna. Egy olyan tendencia látszik szinte minden akadályozottság nélkül kibontakozni, mely elviekben, ha komolyabb méreteket ölt, veszélyezteti Krisztus Egyházának eredeti tanítását. Mert ha valóban paradigmaváltásról beszélünk, akkor az azt jelentheti, hogy amit most Krisztus Egyházának tanítása szerint objektív bűnnek tekintünk (t i. a házasságtörést), azt lehet, hogy a jövőben nem fogjuk annak tartani. Kasper bíboros szavai ugyanis kimondatlanul bár, de egyértelműen efelé mutatnak. Ilyen paradigmaváltás viszont nem létezhet, mert az Egyház nem mondhat gyökeresen ellene a 2000 éves tanításának, még akkor sem, ha ezt nem egy lépésben, hanem több apró lépésben és hosszabb idő alatt teszi meg.
Ez az új kasperi irányvonal ellentétben áll azzal a dokumentummal, melyet Joseph Ratzinger, még a hittani kongregáció prefektusaként, II. János Pál pápasága idején adott ki. Az alábbi linkre kattintva ez teljes terjedelmében olvasható. Néhány fontos részletet azonban kiemelnénk belőle:
„Az utóbbi években különféle régiókban különböző lelkipásztori megoldásokat javasoltak e téren, amelyek szerint az újraházasodott elváltak szentáldozáshoz járulásának általános engedélye ugyan nem lehetséges, de a hívő közösség elvált és újraházasodott tagjai különleges esetekben szentáldozáshoz járulhatnának, amennyiben a lelkiismereti ítéletük alapján felhatalmazva éreznék magukat erre. Példának okáért ezt tehetnék meg abban az esetben, ha teljes mértékig igazságtalanul hagyták el őket, jóllehet őszintén igyekeztek megmenteni az előző házasságukat, vagy amikor meg vannak győződve az előző házasságuk érvénytelenségéről, jóllehet nem tudják ezt külső fórumon igazolni, vagy amikor önvizsgálat és bűnbánat hosszú folyamatán mentek keresztül, vagy akkor is, amikor erkölcsileg megalapozott okokból nem tudják teljesíteni a különválás kötelezettségét.” … „Egyes helyeken azt is javasolták, hogy annak érdekében, hogy tárgyilagosan megvizsgálják a valódi élethelyzetüket, az újraházasodott elváltaknak egy megfontolt és hozzáértő pappal kellene konzultálniuk. Ennek a papnak azonban tiszteletben kellene tartania a végső döntésüket a szentáldozáshoz járulásról, anélkül, hogy ez a döntés hivatalos jóváhagyást kapna.” …. „Mégha néhány egyházatya hasonló lelkipásztori megoldásokat is javasolt, és bizonyos mértékben gyakorolt is, mindazonáltal ezek az Atyáktól sohasem nyertek jóváhagyást, és semmilyen módon nem váltak az Egyház közös tanításává, ahogy nem határozták meg a gyakorlatát sem. Az egyetemes Tanítóhivatal feladata, hűen a Szentíráshoz és a Hagyományhoz, hogy a hitletéteményt tanítsa és hitelesen magyarázza.
Az említett lelkipásztori javaslatokra tekintettel, a Kongregáció ezért kötelezve érzi magát arra, hogy felidézze az Egyház e kérdésre vonatkozó tanítását és gyakorlatát. Hűséggel Jézus Krisztus szavaihoz [5], az Egyház megerősíti, hogy az új házasság nem ismerhető el érvényesnek, ha az azt megelőző házasság érvényes volt. Ha az elváltak polgári úton újraházasodnak, olyan helyzetben találják magukat, ami objektíve sérti Isten törvényét. Következésképp nem részesülhetnek szentáldozásban mindaddig, amíg a helyzetük fennáll [6].” … „Azok a hívek, akik megmaradnak egy ilyen állapotban, csak szentségi feloldozás elnyerését követően részesülhetnek szentáldozásban, amely kizárólag azoknak adható, akik bánkódván amiatt, hogy megsértették Krisztus hűségének és Szövetségének jelét, őszintén késznek mutatkoznak arra, hogy a továbbiakban olyan életet élnek, amely már nem ellenkezik a házasság felbonthatatlanságával. Ez azonban valójában azt követeli, hogy valahányszor a férfi és a nő súlyos okok – mint például a gyermekek nevelése – miatt nem tehet eleget a szétválás követelményének, ‘vállalják magukra azt a kötelezettséget, hogy teljes megtartóztatásban élnek, azaz tartózkodnak az olyan cselekedetektől, amelyek csak a házastársakat illetik meg'” [8]. Ilyen esetben részesülhetnek szentáldozásban mindaddig, amíg tiszteletben tartják a botránykeltés kerülésének kötelezettségét.” … „Azok a hívők, akik férjként és feleségként élnek együtt a törvényes házastársuktól különböző személlyel, nem részesülhetnek szentáldozásban. Amennyiben ők ezt lehetségesnek ítélnék, úgy a lelkipásztoroknak és gyóntatóknak a kérdés súlyosságára, e személyek lelki javára, valamint az Egyház közjavára való tekintettel súlyos kötelessége figyelmeztetni őket, hogy az ilyesfajta lelkiismereti ítéletük nyíltan ellenkezik az Egyház tanításával. A lelkipásztoroknak a tanításukban szintén fel kell hívniuk a gondjukra bízott hívek figyelmét erre a tanításra.”
Ebben, ahogyan láthatjuk, későbbi pápánk (J.R.) egyértelműen megfogalmazza, hogy nincsenek kivételek és különleges esetek, melyek lehetővé tennék, hogy az elvált, és polgárilag újraházasodottak az Eucharisztia szentségéhez járulhassanak. A püspöknek kiküldött fenti körlevele pedig éppen azzal a szándékkal íródott, hogy az akkor éppen szárba szökkent új, az egyház mindenkori tanításával ellenkező gyakorlatnak gátat vessen. A készülőben lévő paradigmaváltás viszont úgy tűnik, hogy az elmúlt bő három évtizedben mégis jelentős mértékben meg lett alapozva, ugyanis ma a Vatikán örömmel üdvözli mindazt, ami ellen 30 éve keményen fellépett (lásd hivatalos tanítóhivatali megnyilatkozás rangjára emelték az argentin püspökök új iránymutatását és Ferenc pápa erre reagáló levelét). Úgy tűnik, hogy a paradigmaváltás letett alapjaira történő nagyütemű építkezésnek utolsó nagy akadálya is elhárult Benedek pápa 2013-as lemondásával, s kisebb akadályoktól eltekintve az a jövőben tovább folytatódhat. Ilyen kisebb akadálynak számíthatott a négy bíboros által Ferenc pápa felé megfogalmazott dubia , vagy az ezt követő korrekció, de tudjuk, hogy ezekre a Vatikánból válasz nem érkezett, ami arra enged következtetni, hogy a Vatikán nagyon eltökélt a jelenlegi reform törekvései véghezvitelét illetően. Tudvalévő az is, hogy 2017. dec. 31-én A. Schneider kazahsztáni püspök két másik püspöktársával együtt egy olyan összefoglaló hitvallást tett közzé, mely nem is egy távoli ázsiai ország püspökeinek feladata lett volna, hanem a Vatikán hittani kongregációjának kötelessége) mely újból megerősíti Egyházunk mindenkori tanítását a házasság szentségével és az elváltak és újraházasodottak szentségekhez járulásának kérdésével kapcsolatban. Ez Joseph Ratzinger fent belinkelt prefektusi leveléhez hasonlóan, kivételeket és egyedi megkülönböztetett eseteket nem említve fogalmazza meg mindazt, amit Egyházunk Krisztus evangéliumára alapozva vall és gyakorol. A fenti linken a hitvallás teljes terjedelmében olvasható, itt ismét csak néhány fontos részt emelnénk ki:
„Hitvallás a szentségi házassággal kapcsolatos
változhatatlan igazságok mellett
Az Amoris Laetitia (2016) apostoli buzdítás közzététele után különféle püspökök helyi, regionális, és nemzeti szinteken alkalmazandó normatívákat adtak ki az „újraházasodott elváltaknak” nevezett hívek szentségi gyakorlatára vonatkozóan, akiket bár egy továbbra is élő házastárshoz érvényes szentségi házassági kötelék köt, mégis more uxorio tartós együttélésbe kezdtek egy olyan személlyel, aki nem a törvényes házastársuk.
A nevezett szabályozások inter alia biztosítják, hogy e „újraházasodott elváltaknak” nevezett személyek egyedi esetekben részesülhetnek a Bűnbánat Szentségében és az Oltáriszentségben, miközben továbbra is megrögzötten és szándékosan folytatják a more uxorio együttélést azzal a személlyel, aki nem a törvényes házastársuk. Ezek a lelkipásztori normatívák jóváhagyást kaptak különféle hierarchiabeli tekintélyektől. E normatívák közül egyesek jóváhagyást kaptak még az Egyház legfőbb tekintélyétől is.
Ezeknek az egyházilag jóváhagyott lelkipásztori normatíváknak az elterjedése jelentős és folyamatosan növekvő zavart okoztak a hívek és a papság között, olyan zavart, ami az Egyház életének központi megnyilvánulásait érinti, úgy mint a szentségi házasságot és családot, a családi egyházat, és a Legszentebb Eucharisztia szentségét.
Az Egyház tanítása szerint csakis a szentségi házassági kötelék alkot családi egyházat (lásd II. Vatikáni Zsinat, Lumen Gentium, 11). Az úgynevezett „újraházasodott elvált” hívek Oltáriszentséghez engedése, amely szentség a legmagasabb kifejezője Krisztus egységének az Ő Menyasszonyával, az Egyházzal, a gyakorlatban a válás jóváhagyásának vagy törvényesítésének egy módját jelenti, és ebben az értelemben a válás egyfajta bevezetését az Egyház életébe.
Az említett lelkipásztori normatívák a gyakorlatban és idővel eszközöknek bizonyultak „a válás járványának” terjesztésére (a kifejezést a II. Vatikáni Zsinat használta, lásd Gaudium et Spes, 47). A kérdés „a válás járványának” terjesztése még az Egyház életén belül is, amikor pedig az Egyháznak, a Krisztus tanításához való feltétlenül hűsége miatt védőbástyának, és az ellentmondás félreérthetetlen jelének kellene lennie a válás járványával szemben, ami minden nappal egyre féktelenebb a polgári társadalomban.
Egyértelműen és bármi kivétel elismerése nélkül a Mi Urunk és Megváltónk Jézus Krisztus ünnepélyesen megerősítette Isten akaratát a válás abszolút tilalmára vonatkozóan. A házassági kötelék szentségének megsértésére adott jóváhagyás vagy legitimáció, még ha az közvetve, az említett új szentségi gyakorlaton keresztül történik is, súlyosan ellentmond Isten kifejezett akaratának és parancsolatának. Ez a gyakorlat ezért az Egyház kétezer éves szentségi gyakorlatának lényeges megváltoztatását jelenti. Ezen felül, egy lényegesen megváltoztatott gyakorlat végül a vonatkozó tanítás megváltoztatásához is fog vezetni.
Az Egyház állandó Tanítóhivatala, az apostolok tanításától kezdve és valamennyi pápáén át megőrizte és hűen továbbadta mind a tanításban (az elméletben), mind a szentségi gyakorlatban (a gyakorlatban) egyértelmű módon, a kétség bármi árnyéka nélkül és mindig ugyanabban az értelemben és ugyanabban a jelentésben (eodem sensu eademque sententia) Krisztus kristálytiszta tanítását a házasság felbonthatatlanságáról”
„A házassággal és az Oltáriszentséggel kapcsolatos tanítás és gyakorlat létfontosságú voltát tekintve az Egyháznak kötelessége egyazon hangon szólni ezekről. A házasság felbonthatatlanságával kapcsolatos lelkipásztori normák ezért nem mondhatnak ellent egymásnak egyik és másik egyházmegye között, egyik és másik ország között”
„A másik alapelv: az igazság és az összhang, mely alapján az Egyház a jót nem mondhatja rossznak és a rosszat jónak. Az Egyház – mindkét alapelvet szem előtt tartva – azoknak a fiainak és leányainak, kik ilyen helyzetben vannak, csak annyit mondhat, hogy, míg a megkívánt követelményeknek nem tudnak eleget tenni, próbáljanak más úton – nem a bűnbánat szentsége és az Oltáriszentség útján – közeledni az irgalmas Istenhez.” (II. János Pál, Reconciliatio et Paenitenia apostoli buzdítás, 34).
– „Az Egyház következetessége a változhatatlan és egyetemes erkölcsi normák védelmében egyáltalán nem elítélendő. Az ember igaz szabadságának szolgálatában áll: mivel nincs szabadság az igazságon kívül vagy az igazság ellenére” (II. János Pál, Veritatis Splendor enciklika, 96).
– „A bensőleg rosszat tiltó erkölcsi törvények előtt nincsenek kiváltságok és kivételek senki számára. Legyen valaki a világ ura, vagy az utolsó „nyomorult” a földön, nincs különbség: az erkölcsi követelmények előtt valamennyien teljesen egyenlőek vagyunk.” (II. János Pál, Veritatis Splendor enciklika, 96)”
„Mint katolikus püspökök, akiknek – a II. Vatikáni Zsinat tanításai szerint – védelmezniük kell az Egyház hitének és közös gyakorlatának egységességét, valamint gondoskodniuk kell arról, hogy a teljes igazság fénye minden ember számára felragyogjon (lásd Lumen Gentium, 23), a lelkiismeretünkben arra kényszerülünk, hogy a jelenlegi fékevesztett zűrzavarra tekintettel megvalljuk a változhatatlan igazságot és az ugyanígy változhatatlan szentségi gyakorlatot a házasság felbonthatatlanságáról, az Egyház Tanítóhivatalának kétezer éves és változatlan tanítása szerint. Ennek szellemében megismételjük, hogy
– A szexuális kapcsolat olyan emberek között, akik nincsenek egymással érvényes házassági kötelékben – ahogy ez megtörténik az úgynevezett „újraházasodott elváltak” esetében -, mindig ellentétes Isten akaratával, és halálos bűnt valósít meg Istennel szemben.
– Semmilyen körülmény vagy esetlegesség, még a lehetséges felróhatatlanság vagy mérsékelt bűnösség sem tehet ilyen szexuális kapcsolatokat pozitív erkölcsi valóságokká és Istennek tetszőkké. Ugyanez vonatkozik Isten Tízparancsolatának más negatív szabályaira is. Mivel „vannak olyan cselekedetek, melyek önmagukban, objektíven, tárgyuk miatt a körülményektől függetlenül mindig súlyosak” (II. János Pál, Reconciliatio et Paenitenia apostoli buzdítás, 17).
– Az Egyház nem birtokolja a tévedhetetlenség karizmáját a hívő közösség valamely tagja belső kegyelmi állapotának megítéléséhez (lásd Trentói Zsinat, 24. határozat, 1. fejezet). Az úgynevezett „újraházasodott elváltak” Oltáriszentséghez engedésének tilalma ezért nem az Isten előtti kegyelmi állapotukra, hanem az állapotuk látható, nyilvános, és objektív jellegére nézve jelent ítéletet. A szentségek és maga az Egyház látható természete miatt a szentségek vétele szükségszerűen függ a hívek vonatkozó látható és objektív állapotától.
– Erkölcsileg nem megengedhető más bűnök állítólagos elkerüléséért szexuális kapcsolatba kerülni olyan személlyel, aki nem az illető törvényes házastársa. Isten Igéje ugyanis arra tanít minket, hogy nem jogos „rosszat tenni, hogy jó származzék belőle” (Róm 3,8).
– Az ilyen személyek szentáldozásban részesítése csak akkor megengedhető, ha Isten kegyelmének, valamint türelmes és egyéni lelkipásztori kísérésnek a segítségével őszinte elhatározást tesznek, hogy a továbbiakban felhagynak az ilyen szexuális érintkezések szokásával, és kerülik a megbotránkoztatást. Ez az a mód, ahogyan az igazi megkülönböztetés és a hiteles lelkipásztori kísérés mindig is kifejezésre került az Egyházban.
– Azok a személyek, akik rendszeres házasságon kívüli szexuális érintkezést folytatnak, a törvényes házastársukhoz fűződő kapcsolatuk miatt az életmódjukkal sértik a szentségi házassági kötelékük felbonthatatlanságát. Emiatt ők nem képesek „lélekben és igazságban” (lásd Jn 4,23) résztvenni Krisztus eucharisztikus mennyegzői vacsoráján, figyelembe véve egyúttal a szentáldozás rítusának szavait is: „Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzői lakomájára!” (Jel 19, 9).
– Isten az Ő Tízparancsolatában és a válás nyílt és abszolút tiltásában kifejezett akaratának teljesítése valósítja meg az emberek valódi lelki javát itt a földön, és vezeti el őket a szeretet valódi örömére az örök élet megváltásában.
Mint lelkipásztori hivatalt betöltő püspökök, akik a katolikus és apostoli hitet hirdetik („cultores catholicae et apostolicae fidei,” lásd Missale Romanum, Canon Romanus), tudatában vagyunk ennek a súlyos felelősségnek és a hívekkel szembeni kötelességünknek, akik tőlünk az igazság, és az Egyháznak a házasság felbonthatatlanságával kapcsolatos változhatatlan gyakorlatának nyilvános és egyértelmű kimondását várják. Ebből az okból kifolyólag nem maradhatunk csendben.
Ezért megerősítjük, Keresztelő Szent János, Fisher Szent János, Morus Szent Tamás, Boldog Laura Vicuña, és a házasság felbonthatatlanságának számos ismert és ismeretlen hitvallójának és mártírjának szellemében, hogy:
Nem megengedett (non licet) igazolni, jóváhagyni, vagy törvényesíteni akár közvetlenül, akár közvetve válást és házasságon kívüli tartós szexuális kapcsolatot az „elváltak és újraházasodottak” szentáldozáshoz engedésének szentségi gyakorlatán keresztül, amely olyan gyakorlat, ami idegen a katolikus és apostoli hit teljes Hagyományától.
Ezt a nyilvános hitvallást téve a lelkiismeretünk és Isten előtt, aki majd minket megítél, őszinte meggyőződésünk, hogy a szeretet szolgálatát végezzük az igazságban napjaink Egyháza és a pápa, Szent Péter utódja és Krisztus földi helytartója felé.
Kelt 2017. december 31-én, a Szent Család ünnepén, a Szűzanya fatimai jelenéseinek centenáriumi évében.
+ Tomasz Peta, az asztanai Szent Mária érsekség főérseke
+ Jan Pawel Lenga, Karangi érsek püspöke
+ Athanasius Schneider, az asztanai Szent Mária érsekség segédpüspöke”
Ezt a hitvallást a három kazahsztáni püspök a világ valamennyi püspöke számára elküldte, s annak ellenére, hogy Krisztus világos és tiszta tanítását képviseli, a püspökök elenyésző hányada nyilvánította csak ki a hitvallás iránti elkötelezettségét.
Ugyanezt fogalmazza meg rövidebben katolikus Egyházunk katekizmusa is: „Napjainkban számos országban sok katolikus él, akik miután a polgári törvények szerint váláshoz folyamodnak, új polgári házasságot kötnek. Az Egyház Jézus Krisztus szava („Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör.” [Mk 10,11–12]) iránti hűsége miatt vallja, hogy nem ismerheti el ezt az új együttélést érvényesnek, ha az első házasság érvényes volt. Amennyiben elvált házasok polgárilag újraházasodtak, olyan helyzetbe kerültek, mely objektív módon áthágja Isten törvényét. Éppen ezért amíg e helyzet fönnáll, nem áldozhatnak.” KEK 1650.
Válaszul az Egyházban jelenleg uralkodó zűrzavarra és bizonytalanságra, 2018 áprilisában, prominens Egyházi személyek részvételével tartottak Rómában konferenciát, ahol a jelenlévők következő záró dokumentumot adták ki:
„Ezért tanúsítjuk és megvalljuk…”
A „Katolikus Egyház, merre tartasz?” konferencia zárónyilatkozata
Róma, 2018. április 7.
Az „Amoris Laetitia” apostoli buzdítás egymásnak ellentmondó értelmezései miatt nyugtalanság és zavar terjed a hívek között szerte a világban.
A sürgős kérés a tisztázásra, amelyet mintegy egymillió hívő, 250-nél is több tudós, és több bíboros nyújtott be a Szentatyának, semmilyen választ nem kapott.
A hit és az Egyház egységével szemben felmerült súlyos veszély közepette mi, Isten Népének megkeresztelt és bérmált tagjai arra vagyunk hívva, hogy újból megerősítsük a katolikus hitünket.
A II. Vatikáni Zsinat feljogosít és bátorít minket erre, a „Lumen Gentium” 33. pontjában kijelentve: „Így minden laikus a neki juttatott adományokból eredően egyszerre tanúja és eleven eszköze az Egyház küldetésének ‘Krisztus ajándékozásának mértéke szerint’ (Ef 4,7).”
Boldog John Henry Newman szintén bátorít minket erre. A „Konzultáció a hívekkel doktrinális kérdésekben” (1859) című prófétai értekezésében a hit mellett tanúságot tevő laikusok fontosságáról beszélt.
Ezért az Egyház hiteles hagyománya szerint tanúsítjuk és megvalljuk, hogy
1) Egy megkötött és elhált házasságot két megkeresztelt személy között csak a halál oldhatja fel.
2) Ezért azok az érvényes házasságban egyesült keresztények, akik más személyhez kötik magukat, miközben a házastársuk még él, a házasságtörés súlyos bűnét követik el.
3) Meg vagyunk róla győződve, hogy ez abszolút erkölcsi parancs, ami mindig és kivétel nélkül kötelez.
4) Arról is meg vagyunk győződve, hogy a lelkiismeret semmiféle szubjektív ítélete nem tehet egy belsőleg rossz cselekedetet jóvá és megengedhetővé.
5) Meg vagyunk róla győződve, hogy az ítélet a szentségi feloldozás kiszolgáltatásának lehetőségéről nem az elkövetett bűn felróhatóságán alapszik, hanem a bűnbánó szándékán, hogy felhagy az isteni parancsolatokkal ellentétes életmódjával.
6) Meg vagyunk róla győződve, hogy azok a személyek, akik elváltak és polgári úton újraházasodtak, és nem akarnak önmegtartóztatásban élni, olyan helyzetben élnek, amely objektíve ellenkezik Isten törvényével, és ezért nem részesülhetnek az Oltáriszentségben.
A mi Urunk Jézus Krisztus azt mondja: „Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket” (Jn 8,31-32).
Ezzel a bizonyossággal megvalljuk a hitünket az Egyház legfőbb pásztora és tanítója, valamint a püspökök előtt, és arra kérjük őket, hogy erősítsenek meg minket a hitben.
Mindezek után néhány fontos kérdés merül fel:
Van-e a Katolikus Egyház tanításában fellehető szilárd alapja, vagy konstans hagyománya mindannak a megkülönböztetési rendszernek, melyet ma az Egyház reformer szárnya az elváltak és újraházasodottak szentségekhez engedésében alkalmazni kezdett? Tekintve ezen új út végkimenetelének bizonytalanságát, jelenthet-e veszélyt számunkra az, ha engedelmességből vakon rálépünk erre az útra? A Krisztus által hirdetett irgalom valóban azt jelenti-e, hogy lassú tempóban megváltoztathatjuk Krisztus Egyházának házasságra vonatkozó tanítását? A ma útelágazásként előttünk álló két lehetőség közül, a jövőben melyiknek van nagyobb esélye arra, hogy a 2000 éves hitletéteményt sértetlenül megőrizze? Mondhatjuk-e, hogy alaptalanok a jelenlegi vatikáni reformok miatt észlelhető aggodalmak? Valóban a jelen vatikáni vezetés kritikájának kell-e ezeket tekintenünk, vagy a Katolikus Egyház mindenkori tanításának védelméről van szó? Túlméretezett-e a konzervatív oldal aggodalma és reakciója, vagy elképzelhető, hogy egy a számunkra teljes egészében át nem látott mély krízisét éli ma meg Katolikus Egyházunk? Tekinthető-e az Egyház bomlasztójának és egy estleges jövőbeli szakadás előidézőjének az, aki nem tesz mást, mint hűségesen megőrzi Krisztus mindenkori tanítását? Véletlen-e, hogy az Egyház jelenlegi vezetősége által egyre több olyan magas rangú egyházi személy élvez támogatást, aki az új reform utat támogatja (mint Walter Kasper bíboros), s egyre több olyan magas beosztású egyházi személy veszti el pozícióját, aki konzervatív eszméket vall ( pl. Müller bíboros, Burke bíboros)? Kell-e ebben nekünk bármiféle jelzést felismerni a jövő Egyházának irányvonalát illetően?
E kérdésekre azért fontos választ adnunk, mert amelyik úton hamarosan elindulunk, arról a jövőben valószínűleg nagyon nehéz lesz letérni.
Jelenleg ugyanis úgy tűnik, hogy két választható út létezik. Az egyik, a Schneider püspökék által képviselt, s az Egyház 2000 éves tanítására alapozott út, melyet ma nyíltan és tisztán nagyon kevés egyházi elöljáró vállal fel. A másik út egy ismeretlen alapokon nyugvó, az Egyház eddigi tanításától idegen új irányzat, mely jelenleg az Egyház legfőbb vezetőségének támogatását is élvezi. Tudjuk, hogy minden hívőnek egységben kell lenni a római pápával, de azt is tudjuk, hogy a hűség mindenek előtt Istennek és az Ő változhatatlan tanításának jár. Ezért úgy tűnik, hogy mindannyian egy nagy horderejű döntés előtt állunk. Abban az esetben ugyanis, ha a jelenlegi Vatikáni vezetés tanításának, napjainkban kibontakozó kifejezett progresszivitása ( szekularizált protestantizálódása) tovább folytatódik, hamarosan döntenünk kell, hogy Péter széke iránti hűségkötelezettségéből kifolyólag vele tartunk-e ezen az úton, vagy választjuk a számunkra valószínűleg nehezebb, de nagyobb lelkiismereti megnyugvást adó, a jövőben talán szakadárnak nevezett utat.
Talán hasonló a mai helyzetünk ahhoz a szituációhoz, melyet 500 éve is átélt az Egyház. Akkor sok katolikus hívő áttért a számára kényelmesebbnek és engedékenyebbnek tűnő protestáns hitre, s hűtlen lett a Krisztus által alapított Egyházhoz. Akkor egy Luther Mártonunk volt, aki sok katolikust áttérített a saját hitvallására, ma viszont egy Ferenc pápánk van, aki a teljes katolikus Egyházat szeretné lutheri módon belülről megreformálni. Ha viszont mindannyian vele tartunk, félő, hogy a katolikus hit megszűnik létezni. Akkor Luther Mártont eretnekként közösítette ki a katolikus Egyház, ma pedig félő, hogy azok lesznek kiközösítve, akik a katolikus hitet meg szeretnék őrizni, mivel nincsenek egységben a pápával. A történelem tehát ilyen furcsa inverz módon megismételni látszik önmagát. De bármi történjék is, Krisztus tanítását a hozzá hű papoknak és híveknek őriznie kell. Nekünk is ez a dolgunk! Soha ne lankadjon el hűségünk!
Johanna