A következő sorokban a szentségi házasságok érvénytelenítésével kapcsolatban szeretnék megosztani néhány gondolatot. Mindezt a Szentírásba és a Katolikus Egyház Katekizmusába (továbbiakban KEK) lefektetett Krisztusi tanítás figyelembevételével tenném meg, megvilágítva korunk modernista szemléletű Egyházának azon egyre jobban elterjedő gyakorlatát, mely híveinek egyre nagyobb számban teszi lehetővé a szentségi házasság jogi úton való semmissé tételét.
Talán kényelmes abba belekapaszkodnia a mai kor katolikus emberének, hogy ha a házassága zátonyra futott, akkor a korábbi gyakorlathoz képest, ma már kínál az egyház könnyebb utakat is, hogy az ember akkor is a hívő közösség teljes értékű (rendszeresen áldozó) tagja maradhasson, ha korábbi, szentségileg megáldott házasságát felbontotta, s új kapcsolatban él. Erre a katolikus Egyház az utóbbi években, évtizedekben két új, egyre több ember számára elérhető utat is megnyitott. Az egyik a házasságok érvénytelenítése (pontosabban annak bírói úton való kimondása, hogy nem is volt érvényes házasság), és az új „szentségi” házasság megkötésének lehetősége. A második pedig nemrég a Vatikánból hivatalosan is jóváhagyott út, mely a világ néhány országában azok számára is engedélyezi a szentáldozást, akiknek az egyház sem tudta érvénytelennek kimondani a korábbi szentségi házasságát, ezért új élettársukkal csupán csak polgári kötelékben élnek együtt.
Jó-e ez az Egyháznak? Jó-e ez a híveknek? De legfőbb kérdésünk az, hogy vajon ezzel Isten is egyet ért-e?
Két idézettel szeretném kezdeni a választ.
Az első, Jézus a farizeusokhoz intézett válasza, amikor ők arról faggatták az Urat, hogy szabad-e a férfinek elbocsátani feleségét: „Nem olvastátok, hogy a Teremtő kezdetben férfinak és nőnek teremtette őket, 5és azt mondta: Ezért a férfi elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy test lesz a kettő? 6Most már többé nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét.” (Máté 19). Két gondolatnál érdemes itt megállnunk. Az első az, hogy a férj és feleség egy testté lesznek. Sokan e mondat hallatán csak a férfi és a nő testi egyesülésére gondolnak, pedig ettől sokkal többről van itt szó. A szentírás így örökíti meg az első asszony teremtését: „ 18Azt mondta továbbá az Úr Isten: »Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is!« 21Ezért az Úr Isten mély álmot bocsátott az emberre, s amikor elaludt, kivette egyik bordáját, és hússal töltötte ki a helyét. 22Azután az Úr Isten asszonnyá formálta a bordát, amelyet az emberből kivett, és odavezette az emberhez. 23Az ember ekkor azt mondta: »Ez végre csont az én csontomból, és hús az én húsomból! Legyen a neve feleség, mert a férfiből vétetett!« 24Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek.” (Ter. 2). Láthatjuk, hogy az egy testté létel a házasságban lévő felek tökéletes, állandó és örök eggyé tartozását is kifejezi olyan módon, ahogyan a hús nem szakítható el a hústól és a csont a csonttól. S éppen az első testi egyesülés az a momentum, ami az addig idegen férfit és nőt örökre egybe köti. Az ő összetartozásuk pedig innentől kezdve olyan erős, mint amilyet a Teremtés Könyve az első asszony teremtésekor leír férfi és nő között. A második gondolat Urunk azon biztos és félreérthetetlen tanítása, hogy az Isten által egybeszerkesztett házassági köteléket ember nem választhatja szét. Ezért is tanítja Katolikus Egyházunk katekizmusa ezt a házasság felbonthatatlanságáról: „Urunk Jézus hangsúlyozta a Teremtő eredeti szándékát, aki a házasságot fölbonthatatlannak akarta. [134] Hatálytalanította azokat az engedményeket, amelyeket lassanként bevezettek a régi Törvénybe. [135] Megkereszteltek között a megkötött és elhált házasság nem bontható föl semmilyen emberi hatalom által és semmilyen okból, a halált kivéve”. KEK 2382
Más helyen ezt a KEK így fogalmazza meg:
1639: „ A beleegyezést, mely által a házastársak ajándékozzák és elfogadják egymást, maga Isten pecsételi meg. [157] E szövetségből „Isten rendeléséből szilárd intézmény keletkezik a társadalom színe előtt is”. [158] A házastársak közötti szövetség beépül az Isten és az emberek közötti szövetségbe: „Az igazi házastársi szerelem fölvétetik az isteni szeretetbe”. [159]
1640 A házasság kötelékét tehát maga Isten köti össze, így a megkeresztelt felek között megkötött és bevégzett házasság soha nem bontható föl. E kötelék, mely a házastársak szabad emberi cselekedetéből és a házasság elhálásából származik, visszavonhatatlan valóság és olyan szövetség, amelyért Isten hűsége kezeskedik. Az Egyháznak nem áll hatalmában az isteni bölcsesség e rendelkezése ellen állást foglalni. [160]
Egyházunk tanítása szerint létezik mégis két kivétel a házasságok felbontásával kapcsolatban, a páli és a péteri privilégium. Mindez a KEK 2382-es (lásd fentebb) pontjához szervesen kapcsolódik. Ez ugyanis kimondja, hogy a minden olyan házasság, mely megkeresztelt felek közt jött létre és el lett hálva, a felek haláláig érvényes és felbonthatatlan. A szent páli privilégium esetében arról van szó, hogy ha megkereszteletlen fél köt egyházi házasságot, s később megkeresztelkedés után válásra kerülne sor, eleve érvénytelen az első házassága, mivel az elvileg megkereszteletlenül létre sem jöhetett volna. A szent péteri privilégium esetén pedig arról van szó, hogy a házasságot elhálták-e vagy sem. Abban az esetben, ha nem hálták el, a házasság nem tekinthető érvényes házasságnak. A házasság kánonjogilag ugyanis nem akkor valósul meg, amikor a két személy kimondja az igent vagy megcsókolják egymást, hanem az első testi egyesülés alkalmával. A katolikus egyház tanítása szerint tehát az el nem hált házasságok is felbonthatók, mivel eleve meg sem valósultak az egyik fontos kritérium hiánya miatt.
Ezeket most túllépve a továbbiakban beszéljünk a megkereszteltek közt megkötött és elhált házasságokról. Ezek egyházunk tanítása szerint felbonthatatlanok, azaz az egyik fél halála képes csak felbontani. Ezt megerősíti Pál apostol a rómaiakhoz írt levelének 2. fejezete is: „2A férjes asszonyt törvény köti életben levő férjéhez, de ha a férj meghal, felszabadul a férfi törvénye alól. 3Házasságtörőnek mondják, ha más férfié lesz, amíg a férj él; ha azonban a férj meghalt, szabad lesz férje törvényétől, és már nem válik házasságtörővé, ha más férfié lesz.”
Mégis ma az Egyház egyes esetekben, az élő házastárs estén is semmisé teszi a korábban megkötött házasságot, s engedélyezi új „házasság” megkötését. Ha a különböző internetes fórumokon körülnézünk ez ügyben, egy nagyon variábilis és egységességet vagy teológiai alapokat nélkülöző kritériumrendszert vélünk felfedezni, mely az egyházi házasságok érvénytelenítésének különböző okait igyekszik megnevezni. Ahány válaszoló, annyi vélemény. Olyan internetes fórumokról van szó, ahol katolikus teológiai végzettségű egyének igyekeznek válaszolni a laikusok által feltett kérdésekre. Számtalan esetben tapasztalható az, hogy a házasságukat érvényteleníteni kívánó laikusnak egyházi személyek még ötleteket is adnak arra, hogy milyen indokkal indíthatják el a házassági semmisségi eljárást. És itt az ember egy kicsit megdöbben.
Az egyháznak nem az lenne a dolga, hogy a házasságokat védje és erősítse? Ehelyett asszisztál a híveknek abban, hogy a megromlott házasságukat érvényteleníteni tudják? Nincs itt valami elromolva? Nincsen itt véletlenül elvétve az irány?
Szomorúan meg kell állapítanunk, de igen. A házasságok felbontása esetén ugyanis a probléma nem csak a sokat emlegetett házasságtörés kérdésével van, hanem azzal, hogy azok a házasságok (már ha lehet őket így nevezni) melyek nem szentségileg köttettek, nem birtokolják az isteni segítő kegyelmet. Márpedig, az a házasság, mely egy már meglévő másik szentségi kötelék után köttetik, még ha láthatólag az Egyház szolgái közreműködésével történik is, nem nevezhető szentségi házasságnak. Isten ugyanis nem adja áldását házasságra egy ember életében kétszer, kivéve akkor, ha a házastársa meghalt. Amikor a Szentírás és a KEK is egyértelműen kimondja, hogy amit Isten összekötött, azt ember nem választhatja szét, akkor hogyan bátorkodik az ember, hogy az Egyház nevében felbontsa a szentégi házasságot élő felek közt? Nagy kérdés ez. Konkrét és világos választ erre valószínűleg soha nem fogunk kapni, de azt ma nagyon sokan érzik, hogy a házasságok érvénytelenítésével kapcsolatban valami nagyon nincs rendben.
Szemléletesen elképzelhetjük a házasságot úgy, hogy van egy férfi és egy nő, s őket egy láthatatlan erős kötélék fogja körül minden oldalról, megakadályozva azt, hogy abból bármelyik fél is kilépjen. Ez a kötelék az Isteni kegyelem, a szentség ereje, mely egész életre elegendő arra, hogy a házasfeleket együtt tartsa. Persze ez a kötelék idővel meggyengülhet, foszlóvá válhat, s félő, hogy ilyenkor valamelyik fél kiesik e szoros kötelékből. Nos, ha a házasságok érvénytelenítésének gyakorlatára tekintünk, azt kell, hogy mondjuk, hogy az Egyház az ilyen esetekben azt teszi, hogy a meggyengült, utolsó összetartó szálakat vágja el, ami még a házaspárt egyben tartotta. Elszakítja a házaspárt Isten segítő kegyelmétől. Olyan ez, mintha a haldokló embernek beadnánk a halálához hozzásegítő injekciót. Nem más ez, mint a haldokló házasságok megölése, eutanáziája. Az pedig, aki az Isten által szentesített házasságát érvénytelenítteti vagy semmisé teteti, az Isten kegyelme alól vonja ki magát. Egyszerűen lemond arról, hogy a továbbiakban is bízzon az Isten összetartó és gyógyító kegyelmében, s engedi, hogy a hús a hústól és a csont a csonttól természetellenesen és erőszakosan elváljon. Még ha a házasfelek egymástól való korábbi elhidegülése miatt nem is fáj ez ennyire, minden szentségi házasság felbomlásakor ez megy végbe, az szakad el egymástól, ami nagyon szorosan összetartozik. A válás viszont a világ megoldása. Mi, katolikusok nem cselekedhetünk így.
Mi lenne tehát az Egyház feladata?
Ma a XXI. században, mikor minden korábbihoz képest sokkal több a zátonyra futott házasság, az egyház erejének egy nagyon jelentős részét a házasságra való megfelelő felkészítésre és a válságba jutott házasságok Isteni kegyelemi segítségével való gyógyítására, helyrehozatalára kellene fordítania. Hol találunk ma ilyet az Egyházban? Egyáltalán hol találunk ilyen gondolkodást? A katolikus papok ma több helyen, sajnálatos módon inkább a házasságok semmissé tételéhez való könnyebb hozzáférést reklámozzák, mintsem hogy a válságba jutott házasságok gondozását hirdetnék meg a plébániáikon.
Miközben a házasság szentségét védjük, természetesen fel kell, hogy merüljön az a kérdés is, hogy mi van abban az esetben, ha egy házasság a tűrhetetlenségig megromlott, s a házasfelek csak igen nagy testi és/vagy lelki fájdalmak árán tudnának együtt maradni. Ebben az esetben egyházunk engedi a különélést a házasfelek számára: „A házastársak különélése a házastársi kötelék fönnmaradása mellett, a kánonjog által meghatározott esetekben törvényes lehet. [137] „ KEK 2383.
A különéléssel egy időben viszont sehol se biztatja a különélő feleket, hogy új kapcsolatba, esetleg új polgári kötelékbe lépjenek. Pál apostol így ír erről a Korintusiaknak írt első levelében: „10Azoknak pedig, akik házasságban élnek, nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy a feleség a férjétől el ne váljon 11– ha pedig elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön ki férjével –, és a férfi se bocsássa el a feleségét” (1 Kor. 7). Két lehetőséget vet fel tehát: aki válásra kényszerült, maradjon egyedül, vagy béküljön meg a férjével, azaz a házastársával. Harmadik lehetőség sehol nem szerepel engedményként sem a Szentírásban, sem a KEK-ben. A harmadik lehetőségről így beszélt az Úr Jézus: „Aki elbocsátja feleségét, és mást vesz el feleségül, házasságtörést követ el ellene; és ha az asszony bocsátja el férjét, és máshoz megy férjhez, szintén házasságtörést követ el” (Márk. 10, 11-12). A harmadik lehetőség tehát a halálos bűn állapota. Ettől mindig féltve óvta az Egyház híveit az elmúlt évszázadok nagy részében.
Mit lehet tehát tenni ebben az áldatlan helyzetben? Fel kell keresni a válságban lévő házasságokat és fel kell nekik ajánlani az Egyház segítségét, célul kitűzve azt, hogy a házasság visszaálljon eredeti egészséges, Isten kegyelméből működő állapotába. Ennél lejjebb nem adhatjuk!! Ehhez a gyógyító munkához viszont ma már nagyon kevés az a néhány elfoglalt, időhiánnyal küzdő, esetleg több hitközséget is ellátó plébános. Egységes összefogásra, laikus hívek bevonására lenne szükség, a házasság szentségének megvédése céljából. Erős meggyőződéssel most talpra kellene állnunk és elhatározni, hogy mi megvédjük azt, amit a másik irányból ma már nem csak a világ, hanem az Egyház is rombol. Hirdetni kell a fiataljainknak a házasság szentségének értékét, szépségét, a házasság örök érvényűségét. Nem veszhet a régmúlt idők elfelejtett emlékei közé az élethosszig tartó hűség, mert ez Isten meghazudtolása. Nem nézhetjük tétlenül, és nem hagyhatjuk tovább, hogy a házasságokat elsodorja a hitehagyás árja! Gátakat kell építenünk, védett övezeteket kell kialakítanunk azoknak, akik valóban szeretnék a házasságukat rendbe hozni.
Fontos még szót ejteni a házasságra való felkészítésről, ennek ugyanis már a gyermekkorban, a családban el kell kezdődnie. Napjaink társadalmában viszont a házasságok és a családok vannak a legnagyobb válságban. A ma felnövekvő nemzedék egy jelentős része szinte már jó példát sem lát, mert elvált szülők gyermekeként, sérülten nő fel. Hogyan várhatjuk el, hogy egy ilyen gyermek felnőttkorában majd jó, és élethosszig tartó házasságot kössön? A rossz hajtás a rossz gyökérből indul ki. Ha az alapok rosszak, összedől az épület is. Mindazoknak tehát, akik a házasság szentségét készülnek felvenni- sőt már annál korábban is- sokkal komolyabb, mélyrehatóbb és hosszabb felkészítést kellene biztosítani, mint ami jelenleg működik, többek között azért is, mert nem tudhatjuk, hogy ezek a fiatalok mit hoztak magukkal otthonról.
Nem lehet tehát magukra hagynunk sem a házasságra készülőket, sem a válságba jutott házasságokat. Nekünk kell segíteni rajtuk, mert ha semmit nem teszünk, akkor a házasság, mint Isteni intézmény, rövidesen meg fog szűnni.
Johanna