- február 2. (Turning Point Project) – Az iszlám világ harcot folytat és nyerésre áll a zsidó-keresztény civilizáció felett.
A világszerte 1,3 milliárd katolikust számláló katolikus Egyház potenciálisan az iszlámmal szembeni ellenállás egyik leghatalmasabb központja lehetne. Bizonyára a múltban az is volt. Sajnos ma nem ez a helyzet. Mi ez az 1,3 milliárd katolikus az iszlámmal való küzdelemben? Nos, lényegében nagyon kevés. Sokan pedig a küzdőtéren kívül állnak.
Miért van ez? A legfőbb ok az, hogy a katolikusok kevés útmutatást kapnak az iszlámról a vezetőiktől. És az a csekély információ, amit kapnak, megtévesztő. A hierarchia továbbra is ragaszkodik ahhoz az üzenethez, hogy az iszlám a béke vallása, amelynek a közelmúltban rossz nevet szerzett egy pár terrorista, akik félreértik hitük jótékony jellegét.
Miközben a katolikus vezetők ezt a rózsaszínű képet ismételgetik az iszlámról, 90 000 keresztényt gyilkoltak meg hitükért 2016-ban. 2005 és 2015 között pedig 900 000 keresztyén lett mártír. A legtöbb esetben a hóhéraik muzulmánok voltak.
Annak a maroknyi szélsőségesnek ezek alapján nagyon elfoglaltnak kell lennie. Vagy ez, vagy a szélsőséges ideológia terjedt el széles körben, és a püspökök alaposan tévednek az iszlámra vonatkozó feltevéseikben. Amíg az iszlám egyre többet felfal a földrajzi és kulturális térképből, az utóbbi lehetőség valószínűbbnek tűnik. A katolikus vezetés teljes tévedésben van az iszlámmal kapcsolatban, és ennek eredményeképpen sok keresztény ma már halott, akiket az egyházi megnyugtatások vezettek félre.
Mielőtt 900 000-ből 9 millió lesz, az egyház hierarchiájának el kellene köteleznie magát iszlámmal kapcsolatos politikájának gyökeres újraértékelésében. Amire szükség van, nem csupán egy elméleti változás, hanem szívbeli változás. A „Cor”, amely a szív latin szó megfelelője, a „courage” bátorság szó forrása is. Jelentős bátorságra van szükség ahhoz, hogy elhagyjuk az iszlámról szóló ismerős és kényelmes narratívát, és kijelöljünk egy új irányt.
A szükséges bátorság felélesztésének egyik módja az, hogy visszatekintünk a múltba. Az egyházi vezetőknek vissza kell idézniük emlékezetükbe a zsarnoksággal szembeni bátor ellenállásuk korábbi példáit. Korábban az Egyház nem nyilvánított szolidaritást az elnyomók irányába, hanem harcolt velük szemben. Ha az Egyház sikeresen akar ellenállni a világ iszlamizálásának, akkor vissza kell állítania harci szellemét.
Számos példa van, amelyből bátorságot lehet meríteni. A 732-es Tours-i csata során Martell Károly katolikus serege legyőzött egy nagyobb létszámú muzulmán hadsereget, és megmentette Európát egy iszlám betöréstől. 1571-ben az V. Pius pápa által szervezett katolikus flotta legyőzte a nagyobb létszámú muszlim flottát, és elhárított egy másik inváziót. 1683-ban a bécsi csatában Sobieski János katolikus lengyel király az utolsó pillanatban érkezett meg seregével, és mentette meg ismét Európát.
De haladjunk tovább a zsarnokság elleni katolikus ellenállás huszadik századi példájára – az Egyház kommunizmus elleni küzdelmére. Ez az ellenállás valójában a huszadik század előtt kezdődött. Mielőtt bárki más látta volna a problémát, a katolikus pápák, teológusok és értelmiségiek figyelmeztettek a kommunizmus veszélyeire. A hidegháború idején II. János Pál pápa vezetése alatt az Egyház fontos szerepet játszott a kommunizmus Kelet-Európában történő megszüntetésében.
1979-ben a szovjetek akarata ellenére a pápa kilencnapos látogatást tett Lengyelországban. Több tízezer ember szegélyezte útvonalát a repülőtértől Varsóig; 250 ezren vettek részt a Győzelem terén rendezett nyitó Szentmiséjén. Amikor a pápa elment a Czestochowa-i szentélybe, egy millió ember volt jelen. Amikor Krakkóban tartotta a Szentmisét, két- három millió ember jelent meg. Összesen 12 millió lengyel, vagyis a lakosság egyharmada látta János Pált utazása folyamán.
Ez az út történelmi fordulópontot jelentett. Egy évvel később Lech Walesa a munkások tömeges sztrájkját szorgalmazta a gdanski hajógyárban. Ez volt a katolikus szolidaritási mozgalom kezdete Lengyelországban, és ez volt egyben a kommunizmus vége Európában.
Ronald Reagan volt a másik személy, akit a pápa lengyel utazása megihletett. Az első találkozásuk idejétől a pápa és az elnök megfontolt erőfeszítéseket tettek a szovjet birodalom lebontására. Reagan nem volt katolikus, de néhány legközelebbi tanácsadója az volt, és a Reagannal folytatott magán beszélgetésekben gyakran esett szó „az isteni tervről”, hogy hogyan győzzék le a kommunizmust.
A pápa által nyújtott inspiráció nélkül az „isteni terv” nem lett volna sikeres. Természetesen nagyon súlyos árat fizetett az általa játszott szerepért. Két évvel a lengyel látogatás után János Pál egy gyilkossági kísérlet áldozata lett – egy kísérleté, amelyet a szovjet hadsereg hírszerzése rendelt meg. Nem mindenki, de a szovjetek biztosan megértették azt a kulcsfontosságú szerepet, amelyet János Pál játszott abban, hogy a világot a kommunizmus útjáról letérítse.
A zsarnokság elleni bátor ellenállás másik példája XII. Pius pápa. Sokan ma XII. Piust „Hitler pápának” nevezik, mivel a szovjetek a hatvanas években elindítottak egy dezinformációs kampányt, hogy lejárassák az Egyházat, és hogy Pius pápát antiszemitának tüntessék fel. De a vádak távol állnak az igazságtól. Róma náci megszállása idején Pius megkérte az olaszországi templomokat, szemináriumokat, kolostorokat, hogy menedéket nyújtsanak a zsidóknak. A római kolostorok és monostorok mintegy 5000 zsidót védelmeztek. Majdnem 500-an voltak a Vatikánban, és további 3 ezren találtak menedéket Castel Gandolfoban, a pápa nyári rezidenciáján. Mindent összevetve, Olaszország 40 000 zsidó származású lakosának 85 százaléka menekült meg. A zsidó történész, Sir Martin Gilbert elmondta, hogy Pius pápa közvetlen szerepet játszott több százezer európai zsidó életének megmentésében. Pinchas Lapide, egy másik zsidó történész, 700 000-re emeli ezt a számot. És nem hogy „Hitler pápa” lett volna, XII. Pius, inkább aktívan részt vett egy veszélyes cselekményben, hogy megöljék Hitlert. Valójában ő volt a cselekmény egyik kulcsszereplője.
Ha az Egyház azt reméli, hogy ellenáll az iszlám katonai és kulturális támadásának, meg kell találnia azt a harci szellemet, amely a múltban a nehéz idők alatt gyakorolt. Megkockáztatva, hogy ezt politikailag inkorrektnek bélyegzik, akár férfias szellemről is beszélhetünk. Bár a bátorság úgy tűnik, hogy egyenlően oszlik el a nemek között, és bár a harci szellem nem hiányzik a nőkből sem, a szellem mindig is túlnyomóan férfias jellegűnek tekinthető. Mi lehet az egyik oka annak, hogy Krisztus kizárólag férfiakat hívott meg a papságra. Tudatában volt annak, hogy minden korszakban az egyháznak harcolnia kell a létezéséért.
Úgy tűnik, hogy az Egyház most ilyen harcban van. A feminizált kereszténységnek nem fog jól menni a harc. Idevágó eset Antje Jackelen, Uppsala érseke. A svédországi egyház érsekének hivatalos mottója: „Isten a leghatalmasabb” amely nem más, mint „Allahu Akbar” arabul. Ez nem véletlen, hanem része egy olyan szándékos politikának, hogy kibékítsék azt a hitet, amely úgy tűnik, hogy egy évtized alatt kétszer veszi át Svédország felett az uralmat. Két évvel ezelőtt egy másik svéd püspök, Eva Brunne tiszteletes (Svédország első leszbikus püspöke) címoldalon javasolta a keresztes szimbólumoknak a Freeportban lévő tengerészek templomáról való eltávolítását annak érdekében, hogy a látogatóknak vonzóbbá tegye. A Vikingek földjét meghódítják, és Svédország feminizálásának köszönhetően úgy tűnik, nem maradt olyan viking, aki ellenállna.
A katolikus hirearchiában sincsenek vikingek. De férfiak lévén több esélyük van arra, hogy visszanyerjék a harci szellemet, mint a svéd matriarcháknak. Ez nem azt jelenti, hogy a papoknak és püspököknek fel kell fegyverkezniük. Bár János Pál a kommunizmus elleni küzdelemben golyót kapott, lelki fegyverekkel harcolt. És XII. Pius sem állított hadsereget Hitler ellen. Vannak más módszerek, hogy legyőzzük a zsarnokságot.
Mielőtt ellenállhatnánk a zsarnokságnak, meg kell értenünk, hogy ez zsarnokság. A katolikus vezetők még nem jutottak el a felismerés ezen szakaszához az iszlám tekintetében. A legtöbb esetben még mindig ragaszkodnak a „kötelező szolidaritást mutatni az arab hit iránt” korszakhoz. Hacsak nem követnek valami rendkívül ügyes titkos stratégiát, úgy tűnik, hogy bedőltek az iszlámnak.
Ez is rámutat arra, hogy nem tapasztalható a korábbi vezetők által képviselt férfias éberség. Habár vitathatjuk, hogy XII. Pius tudott-e volna jobban ellenállni a náciknak, nem mondhatjuk, hogy a nácik valaha is megtévesztették őt. Körülbelül egy évvel azelőtt, hogy Chamberlain Csehszlovákiát Hitlernek adta, a későbbi XII. Pius pápa segített XI. Piusnak megírni a „Mit Brennender Sorge” című antifasiszta, antirasszista enciklikát. Pius pápának nem volt illúziója a nácikról. Ugyanez nem mondható el Ferenc pápáról az iszlámmal kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy valóban bízik benne, hogy az iszlámnak az a fehérre meszelt verziója hiteles, amelyet az imámok mutattak be neki.
Ennek megfelelően nem lát problémát Európa megnyitásában a muzulmán migránsok hulláma előtt. És ezt az álláspontot nagyon érzelmes felhívással indokolja: „Krisztus maga kér arra, hogy tárt karokkal fogadjuk be a migráns és menekült nővéreinket és fivéreinket”.
A hit alapú felhívásokkal nincs semmi baj mindaddig, amíg az aktuális helyzetre nem alkalmazzák. De nem világos, hogy amit Krisztus mondott az idegen befogadásáról, egy millió olyan idegenre vonatkozik-e, akik közül sokan hódító ideológiával rendelkeznek. Mindenesetre a katolicizmusnak a hitre és az értelemre kellene épülnie, és nem emlékszem a Vatikánból származó, jól megalapozott érvre, ami miatt a mohamedánok milliói Európába kerülnek. Ha lelki atya vagy, úgy felelősséged is van, hogy a tényeket nyíltan ismertesd ezzel a példátlan migrációval kapcsolatban, mielőtt a szellemi gyermekeidet kiteszed az áradatnak.
De Ferenc nem vette a fáradságot, hogy ezt megtegye, és az eredmény az, hogy több millió európai polgár súlyos veszélyben van – és különösen is egy csoport.
XII. Piust hamis módon „Hitler pápájának” és antiszemitának nevezték el. De bizonyos értelemben Ferenc az igazi antiszemita pápa. Azt mondom „bizonyos értelemben”, mert nem hiszem, hogy Ferenc személyesen antiszemita volna. Viszont az általa támogatott bevándorlási politika rendkívül veszélyes helyzetet teremtett az európai zsidók számára. Közel öt éve mondja az európaiaknak, hogy Krisztus arra kéri őket, hogy fogadjanak be olyan ember tömegeket, akik a kutatások szerint a világon a leginkább antiszemita népnek számítanak. A Ferenc pápa és az európai kormányok által felajánlott szívélyes fogadtatás eredményeképpen a zsidók elhagyják Európát. Talán kevesebb illúziójuk van a bevándorló „testvére és nővérek” iránt.
Míg Ferenc arra kéri az európaiakat, hogy fogadják be a muzulmánokat, úgy tűnik, hogy ő az „új zsidóság” téves eszméjét támogatja. Az „új zsidók” természetesen a muszlimok. Ahhoz, hogy csillapítsák a holokauszt miatti bűntudatukat, az európaiak úgy döntöttek, hogy száműzik az életükből az előítéleteik minden nyomát. De mivel viszonylag kevés zsidó maradt a nyitottságuk gyakorlásához, a muzulmánok – az „új zsidók” – az újonnan megtalált tolerancia kedvezményezettjei. Senki nem vette észre – vagy csak óvatosan –, hogy a muzulmánok mélyen antiszemiták. Röviden, az „új zsidók” olyanok, mint a régi nácik. Visszatekintve arra, hogy „új zsidókkal” helyettesítik a régi zsidókat a holokauszt kárpótlása gyanánt, a legostobább projektek közé lehet sorolni, amelyet valaha is megfogalmaztak.
Mégis, ezt az önellentmondásos elképzelést nem kérdőjelezik meg Rómában. Ez nem feltétlenül jelenti az intelligencia hiányát, de valami másnak – nevezetesen a lelki bátorságnak – a hiányát sugallja. A lelki erőfeszítés azonban hozzátartozik a belső erősséghez. Gyakran követel bátorságot, hogy kimondjuk az igazságot. Más szóval, a harci szellem is hozzátartozik az értelemhez. Ez egy szenvedélyes vágy, hogy az ember megértse a dolgok igazságtartalmát, nem számít, mennyibe kerül vagy mekkora a veszély. Sajnálatos módon nem látszik erre sok bizonyíték a püspökök világhoz való viszonyában. Ehelyett elégedettnek tűnnek olyan világi klisék ismételgetésével, mint az „iszlamofóbia”, „idegengyűlölet” és „a kultúrák közötti találkozás”, amely a pápa egyik kedvence. A hierarchiában sokaknak csak ezeknek a varázsigéknek a puszta ismételgetésére van szükségük. Ráadásul, amennyiben a kérdést egy kifejezetten keresztény álláspontból közelítik meg, nem veszik figyelembe az Egyház gazdag eszmei hagyományát, hanem inkább az érzelmi vonzására támaszkodnak, amelyet akkor érez az ember, amikor azt mondják neki, hogy Krisztus akarja azt, hogy fogadjuk be „tárt karokkal” a migránsokat.
Akár fizikai, akár ideológiai viszonylatban, a világban állandó háború van. Azonban amíg a békében reménykedünk, a nemzetek és az intézmények nem engedhetik meg maguknak, hogy elveszítsék készségüket a harcra. Viszont nehéz kérni a harci szellemet, ha nem ismerjük el, hogy támadás alatt állunk. Sokan az Egyházban engedtek a kétértelmű dezinformációs kampánynak, amelynek célja, hogy eltántorítsa őket a védekezéstől. Ez egyrészt az iszlamistáktól, másrészt a kulturális marxistáktól származik, ami eddig elég hatékonyan működik.
Valójában az ideológiai hadviselés fő célja az, hogy zavart keltsen az ellenség tudatában. Ennek a homálynak a következtében az Egyház vezetése idáig nem tette meg azt a fontos lépést, hogy pontosan felmérje azt a veszélyes helyzetet, amellyel – nekünk – és nekik is szembe kell nézni.
Az iszlám a kereszténység örök ellensége. Nyilvánvaló, hogy nagyobb veszélyt jelent a keresztényekre, mint a nácizmus vagy a kommunizmus. Az iszlám a kommunizmus kulturális marxista örököseivel szövetkezve félelmetes ellenség, és úgy is kell tekinteni rájuk. Az Egyház egykor az iszlám elleni bástya volt. És ma is az lehet. Az Egyház többé nem rendelkezik hadsereggel, azonban a mostani harcok nagy részét szellemi, információs és spirituális szinten kell megvívni. A kultúrháború sikeres leküzdéséhez az Egyház vezetőinek vissza kell szerezniük az előző pápák, püspökök, szentek és harcosok által képviselt harci szellemet. Meg kell szerezniük azt a tisztánlátást, amellyel a korábbi generációk katolikusai rendelkeztek, amikor ideológiai ellenséggel néztek szembe.
A cikk a lifesitenews katolikus honlapon olvasható.