Blase Cupich, chicagói bíboros érsek hazájában, az Amerikai Egyesült Államokban a Pew Research Center felmérése szerint a vallásilag el nem kötelezettek száma 2007. és 2014. között 16,1%-ról 22,8%-ra növekedett, mindeközben a magukat katolikusnak vallók számaránya ez alá: 23,9%-ról 20,8%-ra csökkent.
Egy tavaly megjelent elemzés szerint az USA-ban átlagosan kb. minden 13. másodpercben elválik egy házaspár. Különösen magas a válási arány a házasságok első 4-5 évében, eléri a 80%-os értéket (!)
A fentiek alapján nem csodálkozhatunk Chupich bíborosnak a Magyar Kurir által idézett helyzetértékelésén, mely szerint a családi élet „igen jelentősen megváltozott”. Ugyanebben a cikkben olvashatjuk azt is, hogy „Cupich magáévá tette Pietro Parolin bíboros államtitkár január elején használt szavait, aki egy interjúban azt mondta, hogy az Amoris laetitia buzdítás „egy új paradigmából született, amelyet Ferenc pápa bölcsen, okosan és türelemmel visz előre.” Ezeket a szavakat George Weigel egyesült államokbeli katolikus politikai elemző kifogásolta egy a „First thingsˮ-ben megjelent cikkében” (ld. részletesebben a Katolikus Válasz oldalán).
A Magyar Kurir cikkében továbbá ezt is olvashatjuk „Cupich bíboros mindenekelőtt azt fogalmazta meg, hogy a párok és a családok által ma megélt valóság összetettsége teljesen eltér a múltbeli valóság összetettségétől”, valamint, hogy az esküvő későbbre halasztása „arra készteti a fiatalokat, hogy együtt éljenek, olykor a házasság melletti szilárd elkötelezettség nélkül.”
Ha megpróbáljuk ezt az igencsak virágnyelven megfogalmazott kijelentést hívő katolikusként értelmezni, akkor az egyik első fogalom, ami eszünkbe juthat erről a helyzetről az a konkubinátus, azaz az ágyasság, mint házasságon kívüli együttélési forma, amiről ezt olvashatjuk a Katolikus Lexikonban: „ágyasság (lat. concubinatus): különböző nemű személyek közti tartós, házasságon kívüli nemi kapcsolat, mely együttéléssel jár. – A régi magyar törvények tiltották. Laikusok esetében 1279: a budai nemzeti zsinat: „A plébánosok szorgalmazzák, hogy laikusok se tartsanak ágyast. Aki figyelmeztetés ellenére sem küldi el ágyasát, mind a férfit, mind a nőt ki kell tiltani a templomból, s ha erre sem javulnak, a püspök szabjon ki büntetést.” Lényegében nem különbözik a paráznaságtól, de mint bűnös szokás, állandó bűnalkalom, rosszabb annál…”. A lexikon által bemutatott történelmi példából is látszik, hogy itt egyáltalán nincs olyan új helyzet, amely a bíboros szavai szerint „új hermeneutikát”, azaz teljesen új értelmezést igényelne. Valójában a paráznaság és az ágyasság, mint bűn egyidős a bűnös emberiséggel. Tehát, ha pontosan akarunk fogalmazni, akkor nem új helyzetről, hanem új pogányságról és annak terjedéséről kell beszélnünk.
Mi tehet ebben a helyzetben az Egyház? Mi lehet az érintettek lelki üdvét maximálisan figyelembe vevő megoldás? Vajon az a megoldás, ahogy az idézett cikk fogalmaz: »El kell fogadni, ahogyan az a dokumentumban olvasható: „nem mondhatjuk, hogy mindazok, akik valamilyen úgynevezett »rendezetlen« állapotban vannak, a halálos bűn állapotában, a megszentelő kegyelem nélkül élnének.” « A halálos bűnt ne nevezzük a nevén? Ne is beszéljünk róla? Valóban ez a megoldás? Kit csapunk be ezzel? Mivel Istent biztosan nem tudjuk, ezért elsősorban saját magunkat és a ránk bízottakat: a kicsinyeket, a tájékozatlanokat. Emlékezzünk Szent Pál apostol súlyos, figyelmeztető és örök érvényű szavaira: „Nem tudjátok, hogy a gonoszok nem öröklik Isten országát? Ne ámítsátok magatokat! Sem tisztátalan, sem bálványimádó, sem házasságtörő, sem kéjenc, sem kicsapongó, sem tolvaj, sem kapzsi, sem részeges, sem átkozódó, sem rabló nem örökli Isten országát.” (1Kor 6, 9-10)
Mit tegyünk tehát? Térjünk vissza a mi Urunk Jézus Krisztus Egyházunk által közvetített évezredes (tökéletes, ezért változatlan és változtathatatlan) tanításához: vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, bánjuk meg bűneinket, hagyjunk fel a bűnös cselekedetekkel, éljünk a bűnbánat szentségével, hogy méltóképpen vehessünk rész a szentáldozásban. Ha így teszünk, akkor nyugodt szívvel és teljes bizalommal imádkozhatjuk: „Ne váljék Uram ítéletemre vagy kárhozatomra a te szent titkaidban való részesülés, hanem lelkem és testem oltalmára és gyógyulására.”
János