Az Egyház Krisztus misztikus teste. Pál apostoltól származik e kifejezés („Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként tagjai” 1 Kor 12, 27), és szemléletesen tárja elénk Krisztus és az Egyház szoros egységét. Sem a test nem létezik a fej nélkül, sem a fej a test nélkül. E kifejezés továbbá azt az üzenetet is hordozza, hogy a test alá van vetve a Fejnek, azaz az Egyház mindenkor Krisztus irányítása alatt áll, az Ő rendeléseitől eltérően nem működhet, mert a Fej nélkül elpusztul. Krisztus és az Egyház egységének harmadik fontos jellemzője pedig az, hogy amint a Fej tiszta és szeplőtelen, úgy a testnek, azaz az Egyháznak is szeplőtelenül meg kell őriznie magát Krisztus számára. Ezt az Efezusiakhoz írt levél 5. fejezete így fogalmazza meg: „Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat! Önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjében az ige által megtisztítva megszentelje, és dicsővé tegye magának az egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtlen” (Ef 5,25-27).
Az Egyház egyik legfőbb feladata tehát az, hogy a Szentlélek segítségével folyamatosan megmaradjon a Krisztussal való egységben, Krisztus tanításában, így őrizve meg a sajátmaga szeplőtelenségét.
Vajon ilyen-e a ma Egyháza?
Mielőtt a választ megadnánk, térjünk vissza 2000 évvel korábbra, s vegyük szemügyre az ősegyház fegyelmét és bűnbánati gyakorlatát. Az ősegyházban, ha valaki a halálos bűn állapotába került (pl házasságot tört, vagy embert ölt), nem ünnepelhetett együtt a keresztény közösséggel, hanem a közösségtől elkülönülten, hátul kellett állnia, egészen addig, míg a feloldozást meg nem kapta. Bűneit sem a gyóntatófülkében kellett megvallania, hanem az egész keresztény közösség jelenlétében hangosan. Ilyen formában részesült a bűnbocsánat szentségében és így lehetett újra a közösség teljes jogú tagja. Mai szemmel nézve embertelennek és irgalmatlannak tűnhet ez az eljárásmód, mégis üzenet értékkel bír ez számunkra a XXI. században is. Mikor ugyanis egy hívő ember halálos bűnt követ el, akkor sérül nemcsak az Istennel való kapcsolata, hanem a keresztény közösséggel való kapcsolata is. A hívő ilyenkor elszakítja magát nemcsak Istentől, hanem az Egyháztól is. Így belátható az is, hogy nem olyan nagy könyörületlenség mindezt külsőleg is láthatóvá tenni. Nem a megalázás eszköze volt tehát a bűnösök elkülönítése az őskeresztény korban, bár az azt viselőnek nagyon magalázó érzés lehetett, hanem tanító és buzdító jelegű és üdvös cselekedet volt, hiszen folyamatosan érezhetővé tette a részlegesen kirekesztett egyén számára azt, hogy addig, míg bűneit nem bánja meg és nem hagyja el, nem tartozhat Krisztus misztikus testéhez, azaz az Egyházhoz. S azért nem vetendő el a nyilvános bűnvallás sem, mert aki megsérti bűneivel a közösséget, jogosan várható el tőle, hogy a közösséggel nyilvánosan is kiengesztelődjön.
Az őskeresztény gyakorlatot napjainkban valószínűleg már sehol nem fogják újra bevezetni. De vizsgáljuk, meg hogy onnan kiindulva hová jutott el mára Krisztus Egyháza.
Ma Róma engedélyével egyre több országban az Egyház legbelsőbb misztériumába, azaz a szentségi Krisztussal való egyesülés titkába engedik be azokat a híveket, akik Krisztus tanítása szerint folyamatosan a házasságtörés bűnében élnek. A teljes kirekesztettség állapotából tehát mára eljutottunk a másik végletig, a teljes integrációig.
Hogyan ment ez végbe?
A II. vatikáni zsinat óta folyamatosan hangsúlyozott és visszatérő téma az Egyház számára az elvált és polgárilag újraházasodott hívek befogadása, kísérése, segítése, mely önmagában véve dicsérendő. Az elmúlt 50 év nagy részében azonban sehol nem engedték szentáldozáshoz azokat, akik meglévő szentségi házasságuk ellenére polgárilag új házasságot kötöttek. Bár ők nem voltak hátulra állítva, mint ahogyan ezt az ősegyházban tették, de a közösség nagy része tudta róluk, hogy milyen állapotban vannak, és miért nem járulhatnak az Eucharisztia szentségéhez. A befogadás, kísérés és segítés folyamata viszont olyan nagy lendülettel tört be a katolikus Egyház gyakorlatába, hogy egyes teológusok és papok odáig jutottak, hogy azt a hívőt, aki objektíve a halálos bűn állapotában él, de vágyakozik az Eucharisztia szentségére, különböző indokokat és megkülönböztetési kritériumokat kreálva szentáldozáshoz engedik. Ha e progresszív folyamatot senki nem állítja meg, a végkifejlete az lesz, hogy a házasságtörés bűnének fogalma elvész, ismeretlenné válik az Egyház számára. Hiszen, ki fog akkor halálos bűnre gondolni, ha a VI. parancs ellen folyamatosan vétő hívő, ugyanúgy szentáldozáshoz járul, mint a közösség többi tagja? Rövid ideig talán még emlékezünk rá, azután törlődik a memóriánkból, körülbelül olyan módon, mint mikor egy régi épületet lebontanak, s a helyére újat építenek. Mikor kihal az a nemzedék, aki még látta a régit, már senki nem fog emlékezni rá, hogy mi is állt ott régen.
Miért is probléma ez és milyen hatással van az Egyházra?
Azért probléma, mert bár ma már nem egészen úgy van beállítva, mint 2000 évvel ezelőtt, de a halálos bűn ma is ugyanúgy sérti Krisztus misztikus testét, azaz az Egyházat, mint azelőtt. Ha a házasságtörés bűnében élőket az Egyház legbelsőbb misztériumába engedjük, akkor az Egyházat ezzel folyamatosan sebezzük és véreztetjük, mert mindaz, aki Krisztus testének tagja, és paráználkodik, Krisztus testét sérti meg. Épp olyan ez, mint mikor Krisztust keresztre feszítése előtt megkorbácsolták. Ma Krisztus misztikus testét az Egyházat korbácsolják.
Sőt többről van itt szó, mint ütésektől és megsebzésről, a megszentségtelenítés állapota ez. „Nem tudjátok, hogy a testetek Krisztus tagja? Elszakítsam tehát Krisztus tagját, és parázna nő tagjává tegyem? Semmi esetre sem! Vagy nem tudjátok, hogy aki parázna nővel egyesül, egy testté lesz vele? Mert – amint az Írás mondja –»ketten egy testté lesznek«..(1 Kor 6. 15-16). A Szentírás azt tanítja, hogy az, aki Krisztus egyházából való, és paráznával egyesül, olyan, mintha a Krisztus teljes misztikus teste paráználkodott volna. A legnagyobb probléma mégsem ez, hiszen valószínű, hogy minden történelmi korban előfordult a házasságtörés még a keresztények körében is. A legfőbb probléma az, hogy Róma ezt a változtatás szándéka nélküli ebben az állapotban elfogadja. Nem törekszik a kiengesztelődésre, nem törekszik a bűn által okozott sebek bekötésére, nem igyekszik a bűnöst meginteni, hanem hagyja az Egyházát ebben a megszentségtelenített állapotában. Talán durvának tűnik ez a megfogalmazás, de Róma ma szó nélkül hagyja, hogy Krisztus misztikus teste parázna testekkel egyesüljön.
Érdemes még felfigyelni arra, amit Pál apostol a fent idézett rész folytatásában ír: „Kerüljétek a paráznaságot! Minden bűn, amelyet az ember elkövet, a testen kívül van; aki azonban paráználkodik, az a saját teste ellen vétkezik. Vagy nem tudjátok, hogy testetek a Szentlélek temploma, aki bennetek van, s akit Istentől kaptatok, tehát nem vagytok a magatokéi?” (1Kor 6,18-19). A test elleni vétek mintha súlyosabb kategóriába esne, mint a testen kívüli vétkek. S Egyházunk éppen ezzel van a legsúlyosabban megsebezve!
Mikor Krisztus misztikus testének egy része halálos bűnt követ el, akkor az – egészen addig, míg bűneit megbánva azokat el nem hagyja – lelkiképpen halott tagja az Egyháznak. Mivel Krisztus Egyháza élő, ezért aki halott, az tulajdonképpen nem is tartozik Krisztus Egyházához. XII. Piusz pápa Krisztus misztikus teste című enciklikájában ezt így fogalmazza meg: „Az Egyház tagjai közé azonban valójában csak azokat kell számítanunk, akik az újjászületés fürdőjében részesültek és az igaz hitet vallják, és sem önként ki nem vonták magukat szánalmas bukással a test szervezetéből, sem a törvényes tekintély nem zárta ki őket valami súlyos vétek miatt.”
Az Egyház feladata ma az, hogy megkeresse ezeket az elszakadt halott testrészeket, s a bűnbocsánat fürdőjében – amikor ezt ők maguk is akarják – Isten irgalmából ismét élővé tegye.
Az egyháznak el kell magyaráznia, hogy nem az a szeretet és az irgalom, amikor halálos bűn állapotában a szentségekhez engedjük a híveket, hanem az, ha segítünk nekik eljutni arra a belátásra, hogy szakítsanak a halálos bűnnel.
Az egyháznak és a híveknek is meg kell érteniük, hogy aki a halálos bűn állapotában megmarad, még ha részesülhet is a szentáldozás kegyelmeiben, soha nem tapasztalhatja meg az Istennel való valódi közösséget, és szeretetet. Bár emberi értelemben irgalmat és szeretetet kap, de az Isten valódi irgalmától és szeretetétől bűnei miatt el van szakítva. Külső körülményei által érezheti azt, hogy az Egyház teljes jogú tagja, de valójában ugyanaz a kirekesztett egyén, mint aki az ősegyházban szégyenkezve leghátul állt. A bűn ugyanis nem változott, csupán az Egyház eljárási rendje lett más.
Nagy kihívás áll előttünk! Miközben ugyanis azt látjuk, hogy az Egyház egyik fele a világ kívánalmaihoz kezdi igazítani tanítását, nekünk az a feladatunk, hogy az idők végezetéig megőrizzük Krisztus Egyházának tisztaságát! Az Egyház minden papjának és hívő tagjának azon kell fáradoznia, hogy a modern idők modern felfogása ne szennyezze be Krisztus misztikus testét, s mint Menyasszony tisztán és szeplőtelenül állhasson Vőlegénye, Krisztus elé.
Isten segítse ebben magyar Egyházunkat! Isten segítsen ebben minket!
Johanna