Az első veszély, hogy az Egyház jelenkori alternatívája egy tanítás nélküli, lelkipásztori, szociálisan munkálkodó egyház, az idő szellemének rabszolgája: „az elv nélküli gyakorlat, tévút” – mondta a középkori ember. Ez a veszély komoly, és ha nem győzik le, még több kárt okoz. Ez legalább két okból is igaz. Az első ok az, hogy a „Szent Tanítás” nem más, mint az emberiségnek szóló isteni kinyilatkoztatás, s ha az egyház küldetése nem ebben gyökerezik, akkor egyáltalán mit mondhat az ember az embernek? A második ok az, hogy amikor az Egyház nem foglalkozik ezzel a veszéllyel, a relativizmus már létében hordozza a fenyegető kockázatot: az „igazság” másodlagos kérdéssé válik.
A második veszély az, hogy elfelejtjük, hogy a valóság egészére és különösen az emberi történelemre vonatkozó értelmező kulcs nem található meg magában a történelemben. Hitvalló Szent Maximus úgy véli, hogy Jézus igazi tanítványa mindent Jézus Krisztusért és Jézus Krisztus által szemlél. Nagyon jó példa erre, hogy a nyugati gondolkodásmódban a homoszexualitás kérdéskörét már nem szabad értelmezni és megítélni azzal, hogy társadalmaink közvéleményét vagy az erkölcsi értéket tekintjük kritériumnak. Másfajta logikát alkalmaznak, hogy az értékek megkérdőjelezhetők legyenek. Pedig a kritérium csak egyetlen lehet: a „Szent Hagyomány” amely a szexualitásról, a házasságról és a szexuális dimorfizmusról logikusan igaz tanítást ad. Az idők jeleit látva nem lehet más a megoldás, mint a teológia igazsága és a teológia cselekvése.
A harmadik veszély a praxis elsőbbsége. A protestantizmus alapítóinak nagy zsákutcája, hogy az ember üdvösségének alapja az ő hite, és nem az ő cselekedete. Az egyháznak nem az az elsődleges feladta, hogy a világgal együttműködjön a földi célok elérése érdekében. Az Egyház állandó aggodalma, hogy a világ hisz-e abban, akit az Atya küldött a világ megmentésére. A „gyakorlatiasság” elsődlegessége viszont oda vezet, hogy az Isteni Személyek helycseréjét vizionálja: a második személy már nem az Ige, hanem a Szentlélek.
A negyedik veszély, amely nagyon szorosan kapcsolódik az előzőhöz, a keresztény erkölcsnek a mindennapi életre való behatása minimálisra csökkenjen, vagy onnan teljesen ki legyen iktatva. Ez az a pelagianus veszély, amelyet Szent Ágoston a kereszténység szörnyű mérgének nevezett. A keresztény tanítás unalmas és ismétlődő a ma világának, ezért kellett kiűzni az élet minden területéről. Az „Isten útjai kifürkészhetetlenek” – szól a mondás, és ez nem illik bele a nyugati gondolkodásba. Holott nem az Isten terve az érthetetlen, hanem annak az embernek cselekvése, akinek/amelynek a kereszténységben kellene gyökereznie.
Az ötödik veszély az Isten igazságos ítélete körüli hallgatás, az isteni irgalomról szóló tanítások révén, oly módon, hogy veszélybe sodorja azt az emberi lelkiismeretet, aki meghallgatná az igazságot: Isten megítéli az embert.
A nemrég elhunyt Bíboros: La Predighe Corte című művének ismertetőjéből
a rövid összefoglalót Pater Anonymus készítette
Forrás:
(a Szent X. Pius Papi Testvérület francia districtjének honlapja)