Az utóbbi hetek lombik bébi program körül kialakult vitája kapcsán szeretnék elemezni néhány reakciót, kicsit mélyebbre nézve, megvilágítva, hogy az egyes nyilatkozatok mögött mi rejlik tulajdonképpen.
Az történet akkor kezdődött, amikor egyik jeles ünnepünkön Veres András püspök bűnnek nevezte a lombik bébi program valamennyi formáját. Mindezt annál az egyszerű oknál fogva tette, mert Egyházunk valóban ezt tanítja az adott kérdésben. A történet normál esetben itt véget is érhetett volna. De nem így történt. Egyházunk magyarországi képviselői sokáig és sok kérdés tekintetében hallgattak. Itt azokra az egyházi személyekre gondolok, akik valóban az Egyház tanítását képviselik, s nem azokra, akik ugyan katolikusnak mondják magukat, de a tanítás, melyet hirdetnek, nem katolikus. Az ő megnyilvánulásaikból nincs hiányunk, régóta harsog tőlük a média.
Mi történt most, mikor egy hivatalos egyházi személy végre valamely ügyben nyilvánosan ki merte mondani az igazságot? Óriási botrány, támadások és legkülönfélébb ellenvélemények össztüze követte szavait. Mind a kormány (kereszténydemokrata kormány!), mind a laikus tömeg, de még egyházi személyek közül is volt, aki érvekkel hozakodott elő, hogy elmagyarázza, hogy amit az Egyház bűnnek tart, mégiscsak jó, és követhető. Olyan személyek tettek Veres püspök véleményével ellentétes nyilatkozatot, akik keresztény (katolikus) körökben mozognak, s magukat többé-kevésbé kereszténynek (katolikusnak) is vallják. Csak kevesen merték felvállalni egyetértésüket a püspök szavaival.
Mi történik itt valójában? Keresztény kereszténnyel vitázik arról, hogy mi Isten igazsága. Ismerős szituáció, mert napjainkban ez nagyon is jellemzi a katolikus (és keresztény) kommunikációt. Ma az egyházi vitatér egy olyan parlamenthez hasonlít, ahová bebocsátást nyerhet bárki, aki be szeretne szállni a vitába, attól függetlenül, hogy van-e bármilyen biztos tudása arról, mi az Isten által hirdetett igazság. Mindez pedig sajnálatos módon nem egyébről szól, mint a túlságosan szigorúnak tartott katolikus tanítás elítéléséről, támadásáról és szétszedéséről. A katolikus Egyház úgy tűnik vásárra vitte a bőrét, s vagy ki jön a játékból ép bőrrel, vagy a felismerhetetlenségig megszaggatják őt. Kissé bátor kijelentés, de lehet mégis az a jobb, ha a nyilvános hallgatást választja az Egyház, mert akkor nem tépik nyilvánosan darabokra a tanítását. Jelen esetben ugyanis ez történik. Bár ezen állításomnak a legvégén majd mégis ellene mondok.
Azt látjuk, hogy a lombikbébi vita kapcsán mindenki állítgatja és lobogtatja az ő saját zászlaját.
Kormányunk egyik tagja, aki egyben református lelkész is, a népesedéspolitika mérlegére teszi fel a lombikbébi programot, mint egy jó útját annak, hogy hazánk lakossága ne fogyjon. „Nagyon fontosnak tartom, hogy az egyházak álláspontjai részei lehessenek a közéletnek, még akkor is, ha azokkal netán nem ért mindenki egyet. Van, amiben kormány és én magam is más állásponton vagyunk az egyházakéhoz képest. A lombikbébiprogram kérdésében azt tudom mondani, hogy a kormányzat részéről minden gyermeknek nagyon örülünk, akár természetes úton születik, akár így. Be kell látnunk, hogy megváltozott a világ, hiszen a számok azt mutatják, hogy napjainkban a fiatal párok csaknem húsz százaléka meddő. Őket nem zárhatjuk ki abból a lehetőségből, hogy gyermekük szülessen. Az a véleményem, hogy a lombikbébiprogramot ki kell bővíteni, és egyre több párnak kell megadni a lehetőséget, hogy gyermeke lehessen. Viszont azzal a felelősséggel kell alkalmazni a programot, hogy odafigyelünk az élet védelmére, szabályozni kell, hogy mi legyen a be nem ültetett embriókkal, mert elfogadhatatlan, hogy egy üzleti tevékenység alapjai legyenek. Riporter:- Orvosok nyilatkozatai szerint hívő párok sokasága vállalja a mesterséges megtermékenyítést, ha természetes úton nem születik gyermekük. Ez azt jelenti, hogy idejétmúlt az egyház tanítása? – Az egyház tanítása nem idejétmúlt, hiszen van örök eleme. Fontos kérdés azonban, hogyan kell ezt képviselni a 21. században, a válasz pedig az, hogy nem lehet úgy, mint századokkal korábban.” Persze azon valószínűleg nem gondolkoztak el, hogy a legjobb népesedéspolitikai lépés az lenne, ha az abortuszokat szüntetnék meg, így ugyanis anyagilag és erkölcsileg is sokkal olcsóbban megúszná az állam, s a népesség is jelentősebben növekedne, mint a sok tortúrával járó lombikbébi program alkalmazásával. Nekik viszont az Isteni törvényeknél úgy tűnik, hogy fontosabb az, hogy a lakosság döntését tartsák abszolút mértékben tiszteletben. Azaz, aki nem szeretné megtartani a gyermekét, annak segítenek elvenni, aki pedig nagyon szeretne gyermeket, annak segítenek a lombikbébi program igénybevételének lehetőségével. Bár mindkét esetben ártatlan embriók életébe kerül az eljárás, de így a lakosság teljes lelkiismereti szabadsága biztosítva van, semmilyen erkölcsi korlát nem létezik. Mindenki azt teszi, amit szeretne, béke van. Ebben az esetben azonban Isten törvényei teljesen le vannak söpörve az asztalról, vagy fogalmazhatjuk úgy is, hogy a fontossági sorrendben az utolsó helyen állnak, mert ahogyan fent, miniszterünk fogalmaz, be kell látni, hogy megváltozott a világ. De ezzel együtt Isten törvényei is megváltoztak volna?
Azután jött olyan zászlólobogtató is, aki az egyház képviseletében úgy nyilatkozott, hogy az Egyház tanítása mérvadó, de ő nem ítéli el azokat, akik katolikusként részt vettek a lombik bébi programban. Valójában Veres püspök sem ítélt el senkit, mert ő nem emberekről beszélt, bármennyire is össztűzben érezték magukat egyesek. Ő magát a lombikbébi eljárást ítélte el. A bűnt meg kell tanulnunk különválasztani az embertől. S még ha az embert védjük is, a bűnt mindenképpen bűnnek kell neveznünk. A hívő lelkiismerete ugyanis csak akkor képes felelősségteljes döntést hozni, ha a bűnt bűnnek nevezzük. Amikor valakinek azt mondjuk, hogy nem akarunk ítélkezni felette, az helyes, mert Krisztus is ezt tanítja, de azt tudnunk kell, minél többször irgalmat és szeretetet hirdetve a pártjára állunk azoknak, akik Isten tanítása ellen cselekedtek, s közben nem tudatjuk velük tisztán és érthetően, hogy Isten mit tart bűnnek, akkor ezzel az ő helyes lelkiismereti döntésüket gyengítjük. S ez itt most természetesen minden bűnre vonatkozik, nem a lombikbébi program lufiját felfújandó áll itt.
Jött a legelszántabb zászlólobogtató is, aki laikus hívőként a nyilvánosság előtt szembe mert szállni egy püspökkel. Saját elmondása szerint ő az életet, az Egyházat, az evangelizációt, és a tudomány vívmányainak védelmét tűzte ki zászlajára. Gondolatai viszont több ponton ellene mondanak önmaguknak. Mikor ő a lombikbébi programban megszületett élet mellett, s ezáltal a lombik bébi program elfogadhatósága mellett áll ki, akkor (bár ő embrióvédő módon kérte mindezt), buzdítja mindazokat a párokat annak a megtételére, amely eljárás az esetek többségében abszolút nem életvédő, és embrió veszteséggel jár. Tudjuk, hogy a lombik program során sok embrió pusztul el, pl a hormonálisan kívülről irányított, s így nem természetes, ezért elégtelen beágyazódás miatt, de számtalan embrió kerül lehűtésre, esetleg végleges selejtezésére is. Ugyanakkor a legtöbb esetben, a három beültetett embrió esetén, fel szokták ajánlani a párnak az embrió redukció lehetőségét is, vagyis azt, hogy ők maguk dönthetnek arról, hogy a megfogant életek közül hányat szeretnének megtartani. Reklámozható-e egy olyan eljárás katolikus ember által, amely általános formájában embriók halálát okozza, mindeközben pedig a megfogant életeket emberi kísérletezés tárgyaként kezelik? Méltó-e ez az emberi élethez? Nem az lenne-e az emberi élet mellett való kiállás legtisztább formája, ha azt hirdetnénk, hogy az élet létrehozása egyedül Istent illeti meg, s minden megfogant életnek joga van megszületni és élni? S nem kellene-e elhatárolódnunk azoktól az eljárásoktól, ahol egy ember, mintegy az Istent helyettesítve bármilyen módon hatalmat gyakorol az emberi élet létrejötte, útja és végső sorsa fölött? Egy katolikus ember valóban csak a tudomány csodálatos vívmányát kell-e, hogy lássa a lombikbébi programot szemlélve, vagy meg kell-e hogy lássa azt is, hogy emögött illegális manipuláció történik emberi életekkel?
Álljon itt még néhány statisztikai adat, mintegy fellebentve a függönyt a lombik programról, melyen az „élet zászlaja alatt” felirat van, de valójában ezt is magában rejti: „1991-től 2011-ig több mint hárommillió embriót hoztak létre mesterséges megtermékenyítéssel, melyekből kevesebb mint százezer született meg (a Brit Egészségügyi Minisztérium adatai). Az eljárások során mintegy másfél millió embriót pusztítottak el, és több mint százezret bocsátottak rendelkezésre kísérleti kutatásokhoz.” A lombik bébi programot leginkább egy olyan mentőautóhoz lehetne hasonlítani, mely hosszú időn keresztül kitartóan küzd egyetlen élet megmentéséért, de figyelmen kívül hagyja azt, hogy miközben szirénázva száguld, számtalan más életet gázol el. A lombikbébi program hagyományos formáját alkalmazva, miközben a szülőpár küzd egyetlen élő gyermek létrejöttéért, ugyanígy számtalan másik gyermekük életét áldozza fel közben. Etikus-e ez katolikus szemmel?
Az élet zászlaja mellett fent említett harcosnőnk az evangelizáció és az Egyház zászlaját is lobogtatta: „Lobogtattam még az egyház és az evangélizáció zászlaját is, mert szerintem ma rengetegen vágynak hitre, Istenre és közösségre.” De érdekes módon mindeközben az Egyházat el is ítélte: „Épp ezért nagy a papok felelőssége, hogy megszólalásaikkal meghívják az embereket az egyházba és ne elijesszék vagy kirekesszék azt a pár elkötelezett hívet, aki még van<<…>> mert ha hamarabb elkezdem, akkor most 3-4 gyerekem lenne, akik azért nem születtek meg, mert megfogadtam az egyház tanácsait. Szeretném, ha más nem esne ebbe a hibába és a lelkiismeretére és nem az egyház szabályaira hallgatva, megszülné azt a 3-4 gyereket, akikre annyira vágyik, mint én vágytam.” Furcsa párosítás. Miközben vádol valakit azért, hogy elrontotta miatta az életét, egy másik helyen ide hívogat másokat is. Hogy értsük ezt? Leginkább úgy lehet érteni, hogy e zászlóhordozónak kell az egyház és szerinte sokan mások is szívesen lennének a tagjai, ha az egyház nem mindig szorítaná őket az Isten által szabott keretek közé, és néha megengedné nekik, hogy saját maguk döntsék el, mi a bűn és mi a nem bűn. De ilyen Egyház valójában nem létezik, mert az Egyház soha nem a hívek kívánságaihoz és meglátásaihoz igazította az ő tanítását, mindig is Jézus tanítása volt az alap. S hová vezet vajon az e fajta lelkiismereti szabadság? Isten igazságának útjáról letérve a saját igazságának útjára lépett, s a jó és rossz közti különbség megítélésében egyes helyeken átvette a hatalmat Istentől
Ugyanez a hölgy néhány nappal korábban még belátta, hogy Veres püspök az Egyház véleményét képviselte, mikor a lombik program kapcsán megnyilatkozott. Igazából már itt letehette volna a fegyvert. De mintegy mentőövként, hirtelen azzal az ötlettel állt elő, hogy levelet kellene írni a pápának, mert hiszi, hogy az Egyház jelenlegi álláspontja megváltoztatható. Tehát, reméli, hogy az, mely az ő jelenlegi tévedését a fű alól felszínre hozta, újra lefedhetővé válna azáltal, ha az Egyház megváltoztatná az eddigi álláspontját. Ez a mai katolikus Egyház legveszedelmesebb tendenciája, melybe jelenleg a hívek milliói szeretnének belekapaszkodni. Mikor megszólal a lelkiismeretem, nem a gyóntatófülkébe megyek, hanem reménykedem abban, hogy az Egyház megváltoztatja az eddigi álláspontját, vagy keresek olyan papot, aki úgy vélekedik, hogy nem követtem el bűnt, s akkor a lelkiismeretem ismét meg fog nyugodni, Csalfa remény és mentőöv ez, mely nem is számol azzal a lehetőséggel, hogy mi van, ha mégis a konzervatív Egyháznak vagy papnak van igaza.
Láthatjuk, hogy a jól működő emberi lelkiismeret képes önmagát is elhallgattatni és megnyugtatni, mikor az igazság ellen fordul. Ez viszont nem a lelkiismeret igazi békéje. Mert, mikor valaki valamely igazsággal háborúban áll- s főleg ha ez az Isten igazsága- akkor abban a lélekben nincs igazi békesség.
Az ügy tekintetében szomorú tény, hogy az egyházi személyek sorában is létezik olyan vélemény, mely ugyanúgy a hívők lelkiismeretére bízná, hogy beszállnak-e a lombik programba, vagy sem: „A mesterséges megtermékenyítés kérdésében teljes körű és minden szempontból véglegesnek tekinthető, kötelező érvényű egyházi dokumentum nem létezik. – A téma rendkívül fontos, így bízunk abban, hogy ez a magyarországi eszmecsere rövid és hosszú távon is az élet növekedéséhez járul majd hozzá, segíti az érintett párokat a felelős egyéni lelkiismereti döntéseikben.” Itt azonban már egy olyan szférában járunk, ahol az Isteni törvények nem fontosak, csupán az emberi lélek szabad döntése. Egyházi személy, abszolút igazságot fel nem tüntetve azt mondja, nem muszáj azzal törődnünk, hogy van, aki tiltja mindazt, amit mi teszünk, mi válasszuk ki a saját lelkiismeretünknek legmegfelelőbb véleményt, s aztán tegyük is meg szabadon. Ez a lelkiismereti szabadság legveszedelmesebb formája, ment híjával van minden isteni igazságnak.
Nem meglepő, de magyar progresszív csillagunk sem maradt ki a témában megnyilatkozók köréből. Ő statisztikai adatokkal próbálta igazolni, hogy az Egyház tanítása, többek közt a lombik bébi programról alkotott álláspontja is, valóban idejét múlt: „És persze nem ártana ilyen kérdésekben a saját híveivel is konzultálnia, hogy vajon ők miként élik ezt meg, mennyire tartják élhetőnek azokat az etikai szempontokat, amelyek kb. 80-as években alakultak ki, amikor a lombikbébi kutatás és annak módszerei még egészen más szinten voltak. Nemzetközi kutatások egyébként azt mutatják, hogy a közép-kelet-európai katolikusok 8 %-át érdekli egyáltalán, hogy az egyház mit tanít szexuáletikai kérdésekben. A többiek olyan túlzó tehernek élik meg, hogy igazából tudomást sem vesznek róla. Ez az arány egészen biztos vagyok benne, hogy a lombikbébi témára is vonatkozik.” Erre már csak Morus Tamás szavaival lehet válaszolni: „Az igazság akkor is igazság, ha csak egyetlen ember képviseli, sőt akkor is, ha senki sem képviseli.” Vértanúságával, aminek szintén egy vitás szexuáletikai kérdés volt az oka, igazolta, hogy akkor is ki lehet állni az Isten igazsága mellett, ha az ember már csak egyedül áll az egész világgal szemben. Isten igazságát ugyanis sem számok, sem emberi vélemények nem befolyásolják, mert az örök érvényű és megmásíthatatlan.
E hosszas fejtegetés azt kívánta szolgálni, hogy megértsük, lelkiismeretünk szabad, de ez nem azt jelenti, hogy mi döntjük el, hogy mi a bűn, és mi nem, hanem azt, hogy miután az igaz Egyház megismertette velünk Isten igazságait, emellett közölve annak minden az üdvösségünket befolyásoló következményét, a lelkiismeretünkre bízza, hogy a továbbiakban mi mit cselekszünk. Lelkiismereti szabadságunk ezután is megmarad, mert az Egyház senkit semmire nem kényszerít. Az igazságot elmondania viszont kötelessége. Veres püspök úr ezt a kötelességét teljesítette. Reméljük, hogy az ő megszólalása egy kezdet, és sok hasonló más kérdést is érintő igaz egyházi megnyilatkozást hallhatunk majd a jövőben. Isten igazságát ugyanis nem fű alatt kell kezelni, nyíltan és érthetően minden hívő tudomására kell hozni.
Végezetül pedig összefoglalva, a jelen események alapos megvizsgálásával a lelkiismereti szabadságnak két formájával találkozhattunk. Az első az, melyet a Krisztus tanítását megértve, s így az Egyház útmutatását elfogadva, a bűntől megtisztult lélekkel nyerhetünk el. A lélek ugyanis a bűnbocsánat (pontosabban a bűnbocsánat szentsége) által válik szabaddá arra, hogy ismét képes legyen a jót cselekedni, mivel itt oldódtak fel láncai, melyek rabságban tartották, és addig nem engedték neki a jót megtenni. Arról tehát, akiről progresszív testvéreink azt mondják, hogy nem szabad, mert túlságosan szűk keretek közé szorítja őt az Egyház, valójában a legszabadabb mindenki közt.
A lelkiismereti szabadság másik formája az, mikor a lélek kitör az egyházi keretek közül, mert azt nehéznek, esetleg kínzónak találja. Bár kívülről nézve valóban ez tűnik a nagyobb szabadságnak, mikor viszont egy lélek önkényesen elutasítja az Egyház tanítását, akkor ő van valójában a legnagyobb rabságban, mert ha a szabadságára hivatkozva a bűnt választotta – s miért is választana mást, hiszen Isten igazságát nem fogadta el – akkor a jó megtételére már képtelen lesz, mert a helytelen meggyőződésből rabtartója nem fogja kiengedni. Lelkiismeretileg szabadnak tehát nem az tekinthető, aki a korlátok hiányában bármikor bármit megtehet, hanem az, aki a bűntől megszabadulva, tiszta lélekkel képes eleve, vagy újra a jót cselekedni.
Lehet tehát az Egyház tanítását megfogadva, szabad lélekkel a jót választani, de lehet a szabadság hamis tudatában a bűn fogságába is esni. Mi döntjük el, hogy a lelkiismereti szabadság melyik formáját választjuk.
Johanna