A magyarországi katolikus média több képviselője is meglepő hírekkel rukkolt elő nem olyan régen. Egy a Magyar Kurír oldalán megjelent cikk szerint Henri Boulad, az Egyiptomban élő jezsuita szerzetes egy telefonbeszélgetésben a minap azt nyilatkozta, hogy Ferenc pápa egyiptomi látogatása forradalmi változást indított el a keresztény muszlim kapcsolatokban, s mindez az ő, a pápa migráns politikájáról kialakított eddigi véleményét is gyökeresen megváltoztatta. Ez a hír azért is meglepő, mert bár Henri Bouladról köztudott, hogy ő a pápa elkötelezett hívének tartja magát, mégis Ferenc pápa migráns politikáját egészen idáig élesen bírálta. Mi sem bizonyítja ezt egyértelműbben, mint az, amit egy néhány héttel ezelőtti interjújában nyilatkozott: „Az iszlám, definíciójából eredően politikus és radikális. 14 évszázada ilyennek akarja magát, ilyennek választotta magát. Aki csak modernizálni akarta, az mind-mind falnak ment és üldöztetést szenvedett. Legutóbb a nagy szudáni gondolkodó, Mahmud Mohamed Taha kísérelte meg az iszlám reformját. Úgy gondolta, a Korán toleráns és nyitott mekkai verseit kell előtérbe helyezni az erőszakos és elavult medinai változattal szemben, amit a tizedik századi muszlim gondolkodók alakítottak ki, annak a kornak az igényei szerint. Ez a nagy szudáni muszlim teológus nem hátrált meg, és a vége az lett, hogy 1985-ben Kartúm főterén hittagadásért felakasztották. Tehát az iszlám, akárhányszor mérsékelt irányt szeretett volna venni, mindannyiszor falnak ütközött. Nekem az iszlámizmus – vagyis az, amit radikális, szélsőséges vagy politikai iszlámnak neveznek -, maga a kendőzetlen, vegytiszta iszlám. Úgyhogy ne beszéljenek nekem mérsékelt iszlámról! Persze, létezik olyan, de csak a nyugati értelmiségiek fejében, és azoknak a mérsékelt muszlim gondolkodóknak a vágy vezérelt gondolkodásában, akik egyáltalán nem illeszkednek bele az iszlám teológia referenciaintézményének, az Al-Azhar egyetemnek az irányvonalába. Az Al-Azhar intézet a mai napig imámok, hitszónokok tízezreit képzi az iszlám legmerevebb, legszigorúbb, legradikálisabb és legintoleránsabb irányvonalának szellemében. <<..>>Nyugaton a „wishful thinking”, a vágy vezérelt gondolkodás uralkodik. Az mondjuk, amire vágyunk – a valóság azonban teljesen más! Azután egyes nyugati mérsékelt muszlimoknál látszik az ellenfél megtévesztésének a szándéka is. Ez az úgynevezett „takijja”. Ha nem tudsz felülkerekedni az ellenfeleden, mert erősebb vagy hatalmasabb nálad, akkor kétszínűséggel mutasd magad békülékenynek. Ez történik napjainkban. Hisznek nekik, pedig hangfelvételek tanúsítják, hogy előfordul, hogy valaki franciául mond valamit, és utána ugyanaz az ember egy óra múlva a mecsetben az ellenkezőjét mondja arabul. Így hát a Nyugat és az Egyház is teljes tévedésben van, amikor azt hiszi, hogy az iszlám képes megújulni.”
„levelet írtam Ferenc pápának.<<…>> megírtam, hogy két témában komoly fenntartásom van az álláspontjával kapcsolatban: az egyik az iszlám, a másik az Európába irányuló tömeges migráció, amit nem szűnik meg bátorítani. Nem értem, miért! Egy olyan ember, akiről feltételezhető, hogy jól értesült, miért mondogatja folyton egy már amúgy is rendkívül törékeny állapotban lévő földrésznek, hogy „Tárjátok ki a kapuitokat”? Ez már-már felelőtlenség!”
„Színtiszta illúziókat kergetünk, amikor olyanokat akarunk tömegesen betelepíteni, akik nem akarnak beilleszkedni! Álláspontom szerint tehát reálisnak kell lennünk. Isten hozott mindenkit, aki Európába óhajt jönni és be akar illeszkedni, feltéve, hogy törekszik megtanulni a nyelvet, megismerni a kultúrát, elfogadja az értékrendet és betartja a törvényeket. Ha azonban a saját értékrendjét és a saját törvényeit akarja ránk erőltetni, akkor – már bocsánat a kifejezésért – jól hátsón kell billenteni, és menjen szépen haza! Ez ilyen egyszerű.”
„Ha én érveket hozok fel, és erre a maga egyetlen válasza, hogy elvágja a torkomat, akkor az azt jelenti, hogy nem egy platformon vagyunk.<<…>> Amíg az iszlám számára a párbeszéd egyetlen formája a fenyegetés és az erőszak: rendben, beszélgessünk, de játsszunk nyílt kártyákkal, és ne folytassuk tovább a jelenlegi, hazug párbeszédet! Az Egyház ma kerüli a konfrontációt, a béke ürügyén. De ez hamis béke!<<………>> Ötven év alatt, a második vatikáni zsinat óta a párbeszéd sehová sem vezetett, mert hazugságban vagyunk. A párbeszéd előmozdítói (csupa értelmiségi, oxfordi, chicagói, berlini vagy párizsi diplomával) nem akarják meghallani azok szavát, akik 14 évszázados iszlám együttélés tapasztalatának súlyával beszélnek.”
Vajon mi történhetett Egyiptomban, ami olyan forradalmian újat hozott a keresztény iszlám kapcsolatokba, s amitől e szilárd meggyőződéssel bíró szerzetes pap véleménye is ilyen hirtelen megváltozott volna? Talán mindaz, amit idáig vallott, tévedés volt? Vagy az iszlám vált időközben a keresztények barátjává? Nem. Tudjuk, hogy az iszlám nem kereszténybarát. Tudjuk, hogy az iszlámban a „hitetlenek” (azaz a nem muszlim vallásúak, beleértve a kereszténységet is) muszlim hitre való térítése alapvető vallási előírás és kötelezettség. Azt is tudjuk, hogy nagyon sok békés muszlim él köztünk, de attól, hogy ők nem agresszív terroristák, hitük alapján ugyanúgy a kereszténység felszámolására és az iszlám virágzására várnak, ugyanúgy vívják lelki csatájukat ellenünk. Háborúinkat sem a gyerekek, idősek és nők vívták meg soha, hanem azok, akik erre alkalmasak voltak, akik a harcra ki lettek jelölve. Lélekben azonban mindannyian együtt voltunk a csatákban.
Így, hacsak az Úr kegyelme meg nem segít minket oly módon, hogy az Európába bevándorló muszlimok keresztény hitre térjenek, sok toleranciára nem számíthatunk tőlük a jövőben sem.
Mégis mi változhatott meg, ami Boulad-ra hivatkozók szerint ilyen hirtelen új irányba terelte a keresztény-muszlim kapcsolatokat? A választ nem nehéz kitalálnunk. Ha az iszlám nem változott, akkor csakis a kereszténység iszlámhoz való viszonya változhatott meg. Pontosabban a Ferenc pápa vezetése alatt álló katolikus Egyház iszlámról vallott nézőpontja lett az eddigi józanul gondolkodó katolikus álláspont ellentéte. S a meghatározás még így sem pontos, hiszen tudjuk, hogy nem egyetlen eseményről – jelen esetben nem a pápa egyiptomi útjának hatásairó – beszélünk, hanem egy folyamatról, mely évtizedekkel ezelőtt kezdődött, s a jelen vatikáni vezetés tervei szerint folytatódni is fog. Egy folyamatról, mely a keresztény és az iszlám vallás közeledését szorgalmazza, főképpen úgy, hogy közös értékeket keresve próbál közös úton elindulni. Közös értéknek pedig az igazságosságot, békét és az erőszakmentességet jelöli meg. Bár mindezek a kereszténységben is fellelhető értékek, de nem ezek képezik keresztény hitünk alapjait, s így a más vallásokkal létrehozott testvériség alapját sem képezhetik. Építőkövet nem tehetünk le alapnak, mert az alap maga Jézus Krisztus, az örök kőszikla. A keresztény muszlim kapcsolatok mélyüléséről bővebben olvashatunk az alábbi cikk második felében is. A cikk címe: „Világegyházat épít a pápa” Már a cím önmagában is figyelemfelkeltő és elgondolkodtató, s e szép mondat ráadásul nem is kérdésként, hanem kijelentésként szerepel legfelül. A cikk szerint: „Ferenc megnyilatkozásai lépten-nyomon azt sugallják, hogy a Katolikus Egyház rugalmas keretet biztosít arra, hogy összefogjon minden istenhívő, spirituális embert a világon.” Ebben benne van az iszlám is. Ez ellen lehet tiltakozni, vagy lehet nem elhinni, de tény, hogy napjainkban iszlám területeken számtalan konferenciát rendeznek, melyeknek legfőbb célja az iszlám- keresztény kapcsolatok kiépítése. Talán ennek a kialakulófélben lévő kapcsolatnak adott nagyobb lendületet Ferenc pápa egyiptomi látogatása, s ezt nevezik a cikkben forradalmi változásnak a két vallás életében. A kérdés már csak az, hogy kell-e nekünk az ilyen barátság vagy testvériség? Talán megfogalmazhatjuk magunkban azt, hogyha mi keresztények, sőt katolikusok vagyunk, és ehhez hűek is kívánunk maradni, akkor egyféle viszonyulásunk lehet az iszlámhoz és az Európába özönlő migráns tömeghez, mégpedig az, amit Henri Boulad a vele készült interjúban fentebb nagyon szépen kifejtett.
Hogy idézzünk régi nagyjainktól is, íme, közel nyolc évszázaddal ezelőtt Aquinói Szent Tamás így írt az iszlámról: „[Mohamed] nem mutatott semmiféle természetfeletti jelet, amely pedig az egyedüli bizonyítéka az isteni eredetnek; egyedül egy olyan látható tett, amely csakis isteni eredetű lehet, tehet tanúságot az igazság láthatatlanul ihletett tanítója mellett. Mohamed, éppen ellenkezőleg, azt mondta, hogy őt a saját karjainak ereje küldte – ez olyan jel, amely a rablóknak és zsarnokoknak is sajátja. Sőt, mi több, az emberi és isteni dolgokban jártas, tanult emberek sohasem voltak a követői már a kezdetektől fogva sem. Azok, akik hittek benne, durva, sivatagi vándorok voltak, teljesen tudatlanok bármiféle isteni tanítás tekintetében, akiknek a számát Mohamed a karja erejével, vagyis erőszakkal növelte. Előző próféták sem tanúskodtak isteni küldetése mellett. Ellenkezőleg, az Ó és az Újtestamentum csaknem valamennyi tanítását kiforgatta, amit mindenki láthat, aki tanulmányozza a törvényeit. Ezért volt az a ravasz döntése, hogy megtiltotta követőinek az Ó és az Újszövetség olvasását, nehogy azok fényt derítsenek tanításainak hamisságára. Így világos, hogy azok, akik hisznek szavainak, ostobán hisznek.” ( Summa contra Gentiles, Book 1, Chapter 6, in fine (§ 4) )
Bosszantó, de talán nem meglepő hírként futott végig nemrégen az interneten egy amerikai imám (s hasonló vallási tanítóból manapság nagyon sokat képeznek ki) néhány gondolata a keresztényekről és az ellenünk megvívandó szent háborúról. Az amerikai imám egy videó felvételen azt nyilatkozta: „A keresztények és a zsidók mocskosak, tisztátalanok, és alapvetően nem mások, mint ürülék és a vizelet. S mivel a monoteizmus egy téves formájában hisznek –, ezért ha a keresztények és a zsidók nem térnek át az muszlim vallásra, akkor az iszlám hívei jogszerűen elvehetik tőlük az életüket és a vagyonukat egyaránt, a hamarosan elkövetkező dzsihád, azaz szent vallási háború során.” A teljes cikk itt érhető el a videó felvétellel együtt.
És most álljunk meg ennél képnél egy kicsit. Ferenc pápa barátilag összeölelkezik az egyiptomi iszlám vezetővel.
A fentieket végiggondolva újabb kérdések sora merül fel. Ha az iszlám az ő nézetit kívánja ráerőltetni a kereszténységre, s őket leigázandó hitetlennek tartja, akkor egyiptomi vezetőjük miért ölelkezik össze a nyilvánosság előtt a katolikus Egyház vezetőjével? Erre talán Henri Boulad adta meg fentebb legkimerítőbben a választ: „Azután egyes nyugati mérsékelt muszlimoknál látszik az ellenfél megtévesztésének a szándéka is. Ez az úgynevezett „takijja”. Ha nem tudsz felülkerekedni az ellenfeleden, mert erősebb vagy hatalmasabb nálad, akkor kétszínűséggel mutasd magad békülékenynek. Ez történik napjainkban.„ De a kérdés a másik fél irányából is feltehető. Miért ölelkezik össze a katolikus Egyház vezetője egy olyan emberrel, aki egy olyan vallást képvisel, ami úgy akarja letörölni a történelem színpadáról a kereszténységet, ahogyan az ürülék eltűnik a szennyvízcsatornában? Összeölelkezem azzal, aki engem megsemmisíteni kíván? Mit jelentsen ez? Vagy nem is én vagyok az, akit megsemmisíteni kíván? Én már a barátja vagyok? Ha a valós iszlám-keresztény kapcsolat tükrén keresztül szemléljük ezt a különös találkozást és gesztust, azt kell, hogy mondjuk, hogy színjáték van benne. Vagy az ölelés nem őszinte, vagy már nem azok ölelkeznek össze, akiknek mi gondoljuk őket. A tények alapján sajnos úgy tűnik, hogy megint a katolikus egyháznak, egy a saját kereteit meghaladó baráti kéz kinyújtásáról van szó, ez esetben a muszlimok felé. A probléma az Egyház baráti kéznyújtásaival viszont az, hogy akivel barátkozik, az befolyásolni fogja őt, s idővel meg fogja változtatni a nézőpontját is. Amikor ugyanis a katolikus Egyház a szorosabb értelemben vett határain kívülre nyújtja a kezét anélkül (s beszélhetünk itt akár az elvált polgárilag újraházasodottakról, a protestánsokról, vagy az utóbbi időben a balliberálisok által oly sokat emlegetett nemi másságról) , hogy tisztázná velük, hogy az ő házában mik a szabályok, éppen a saját identitását, hitét és erejét fogja elveszíteni.
Érdemes ezen a ponton Ferenc pápa egyiptomi látogatását párhuzamba vonni Assisi Szent Ferenc egykori egyiptomi látogatásával, amit maga Ferenc pápa is megtett a kairói békekonferencián:” Látva a civilizációépítésnek ezt az oly sürgető és magával ragadó kihívását, mindannyiunknak, keresztényeknek és muszlimoknak – minden hívőnek – ki kell vennünk belőle a részünket: „az egyetlen, irgalmas Isten napja alatt élünk. […] Ebben az összefüggésben hívhatjuk hát egymást fivérnek és nővérnek […], mert Isten nélkül az ember élete olyan lenne, mint az ég nap nélkül”. [2] Jöjjön fel az Isten nevében megújult testvériség napja, és köszöntsön ránk erről a nap csókolta földről a béke és a találkozás civilizációjának hajnala! Járjon közben ezért Assisi Szent Ferenc, aki nyolc évszázaddal ezelőtt eljött Egyiptomba, és találkozott Melek El-Kamel szultánnal.” Az ember csak ámul és kérdezi: Drága Assisi Szent Ferenc! Neked valóban ezért kellene közbenjárnod? Hogy a katolikus Egyház és az iszlám egymás testvéreivé váljon? Te is ezért mentél Egyiptomba? Ezért akartak már a határon megölni téged, mert Te a szultán barátja voltál?
Nézzük, hogy Assisi Szent Ferenc miért ment Egyiptomba:
„Szent Ferenc Egyiptomba megy, és megtéríti a szultánt
Szent Ferenc Krisztus hitétől indítva és a vértanúság vágyától ösztökélve, egy ízben tizenkét legjámborabb társával Keletre ment, hogy fölkeresse Babilónia szultánját.[29] Amint a szaracénok földjére értek, nagy veszedelembe kerültek, mert vérszomjas őrök vigyáztak arra, hogy keresztény ember ne juthasson át élve azon a területen. Istennek azonban úgy tetszett, hogy elkerüljék a halált. Ám azért fogságba ejtették, megverték, és megkötözve a szultán elé hurcolták őket.
A szultán előtt Szent Ferenc a Szentlélek ihletésére olyan odaadással hirdette Krisztus tanítását, hogy kész volt érte akár a tűzpróbát is kiállni. A szultán kezdettől fogva figyelmet és tiszteletet tanúsított iránta. Sokra becsülte hitének rendíthetetlen szilárdságát, a vértanúság után megnyilvánuló vágyát, valamint mindenről lemondó világmegvetését, nevezetesen azt, hogy koldusszegény létére semmiféle ajándékot sem fogadott el tőle. Napról napra szívesebben hallgatta Szent Ferencet és kérte, minél gyakrabban látogassa meg őt. Megengedte továbbá, hogy birodalmában társaival együtt bárhol szabadon prédikálhasson, sőt menlevelet is adott, hogy senki se háborgassa őket.” (Fioretti)
Testvériség csak akkor lehet, ha mindkét fél ugyanazt vallja. Assisi Szent Ferenc ezt úgy igyekezett vakmerő bátorságával megvalósítani, hogy még az iszlám előtt is bátran megvallotta, miben hisz, s ezzel csaknem a szultánt is keresztény hitre térítette. Ferenc pápa ezzel ellentétben úgy megy Egyiptomba, hogy semmit nem mutat fel az iszlámnak a kereszténységből, csupán valami mellékes közös szálat keresve a jövő testvériségéről beszél. De hogyan? Hogyan lesz az iszlám a kereszténység testvére? Krisztus hittel vagy az nélkül? Ez itt a nagy kérdés. Ha nem az iszlámot közelítjük a kereszténység felé, akkor kereszténység fog az iszlámhoz közeledni, mert testvériség csak így jöhet létre. S talán éppen ez a tendencia mutatkozik meg Ferenc pápa következő szavaiban is: „Helytelen az iszlámot a terrorizmussal azonosítani – jelentette ki Ferenc pápa újságíróknak: az iszlámot nem lehet az erőszakkal azonosítani. Ez nem helyes és nem igaz – mondta. A pápa akkor beszélt erről, amikor egy újságíró a Franciaországban július 26-án meggyilkolt 84 éves római katolikus papról kérdezte. A támadás elkövetését az Iszlám Állam dzsihadista szervezet vállalta. Ferenc pápa szerint minden vallásban van egy kisebb fundamentalista csoport. Így van ez a katolikusoknál is – közölte. „Nem szeretek az iszlám erőszakról beszélni, mert az újságokból naponta értesülök az erőszakról Olaszországban, valaki megöli a barátnőjét, más az anyósát. Ezek mind megkeresztelt katolikusok” – mondta. Ha szóvá teszem az iszlám erőszakot, akkor szóvá kell tenni a katolikus erőszakot is. Nem minden muzulmán erőszakos.”
Egészen nyíltan az iszlámot védi, miközben a katolikusokat illeti kritikával. Akkor ő most kinek a barátja? Így talán jobban érthető a képen látható testvéri ölelés is.
Persze az, hogy eljutunk a dolgok megértéséhez, még nem biztos, hogy meg is nyugtat minket.
Végül, ha válaszolni szeretnénk a címben feltett kérdésünkre: létezhet-e a keresztény iszlám testvériség, a válaszunk az, hogy egy megalázkodó, csendben maradó, és a másikhoz idomuló formában nem, mert ez nem keresztény iszlám testvériség, hanem a keresztény hit elvesztése. Ha tudni szeretnénk, mi szükséges az igazi keresztény iszlám testvériséghez, tekintsünk vissza Assisi Szent Ferenc bátor hitvalló hitére. Ha mi az iszlám testvéreivé szeretnénk válni, akkor Krisztust kell hirdetnünk neki, s Krisztus hitre kell térítenünk őket. Mi persze nem vagyunk dzsihadisták, de mi nem is a karjaink erejével kívánunk győzni, hanem a szelíd és alázatos Jézus hatalmas erejével. Assisi Szent Ferenc közbenjárását pedig azért kell kérnünk, hogy Isten nekünk is adjon olyan erőt, hitet és elszántságot Krisztus evangéliumának hirdetésére, amellyel egykor ő ment Egyiptomba. Krisztus erejéből és bátor hitvallók segítségével valósulhat csak meg az igaz testvériség és egység.
Johanna