- rész 1. fejezet: A három pápa titka
A II. Vatikáni zsinat alapgondolata ez volt: Vagy Krisztussal él az ember és befogadja magába a világosságot, vagy Krisztus és az Egyház nélkül él az ember, és akkor nagy zavar és káosz keletkezik.
Socci kifejezi meggyőződését, csatlakozva XVI. Benedek pápához, hogy a zsinat egy nagyon fontos esemény volt, de ezt a zsinat dokumentált szövegeire érti. Emellett létezett szerinte egy virtuális zsinat. Ezen azt érti, ahogyan azt a progresszívak értelmezték, és ahogyan a médiában bemutatták a zsinatot.
Sajnos hamar láthatóvá lettek a zsinat negatív hatásai.
A szerző idéz VI. Pál pápának tulajdonított írásokból, feljegyzésekből, amelyek közvetlenül a zsinat utáni években íródtak.
- A tékozló fiúk, (a protestánsok) úgy látszik fontosabbak, mint maguk a katolikusok
- Ahelyett, hogy ezen a zsinaton egységben és közösen léptek volna fel a katolikusok, a zsinatból egy nagy zavarodottsággal jöttek ki, azáltal, hogy párbeszédet kezdtek az egész modern világgal.
- Az Egyháznak az a tekintélye, amely a Trienti és az I. Vatikáni zsinat után még megvolt, a II. Vatikáni zsinat után egy progresszivista világkép és laicista tendenciák hatására összeomlott.
- A spirituális összezavarodottság korszakát nyitja meg a zsinat.
- Az Egyház az önpusztítás idejét éli. Ez olyan, amit senki nem várt a zsinattól. Az egyház vádolja önmagát, és harcol saját maga ellen (1968).
- Az ember azt gondolta, hogy a zsinat egy Nap lesz az egyház számára. Ehelyett ez a zsinat felhőket, viharokat, sötétséget, keresést és bizonytalanságot hozott. Meg kell állapítani, hogy a sátán füstje behatolt Isten templomába (1972).
- 1976-ban megöregedve, elszigetelődve VI. Pál pápa barátjával Jean Guittonnal a következő apokaliptikus kérdésekhez jutott. „Felteszem magamnak a kérdést, hogy nem az az idő jött-e el, amikor Jézus a Lukács evangéliumban felteszi a kérdést, hogy amikor az Emberfia visszatér a földre, vajon talál-e hitet. Ma olyan könyvek jelennek meg, amelyekben a hitet olyannak mutatják be, ami visszaszorulóban van. Vajon már elérkezett a vég? Ezt nem tudhatja az ember, de mindez lehetséges, és lehet, hogy ennek az előkészületeit látjuk. Engem az nyugtalanít, hogy az Egyházon belül, a Katolikus Egyházon belül egy nem-katolikus gondolat terjed, ami biztos, hogy soha nem lehet az Egyház gondolata.”
- A II. Vatikáni Zsinat negatív hatásainak az érzékeltetésére hoz néhány számadatot is.
Franzisco Péres de Antónt idézi, aki azt mondja, hogy 1965-től számítva körülbelül 100.000 pap hagyta ott hivatását, lépett ki az egyházból. 1965 és 1983 között 60.000, 1983 és 1988 között pedig körülbelül 47.600 szerzetesnő lépett ki.
Arányait tekintve hasonló elnéptelenedésről beszél Schönborn bíboros saját rendjében, a domonkos rendben.
„Hová tekinthetett volna a kis nyáj – teszi fel a kérdést Socci? Ma, utólag mondhatjuk, hogy az egyház éjszakájában kapott két nagy óriást, Carol Wojtylát és Josef Ratzingert, akik Isten számára nagyon kedvesek voltak, és akiket egymáshoz az igaz barátság kapcsolata fűzött, igazi keresztény barátságban voltak egymással. II. János Pál pápa utolsó könyvében nagy barátjának nevezte Ratzingert. Mindketten nagyon fiatalok voltak, mikor részt vettek a zsinaton, mindketten a zsinat gyermekei.” Ratzinger nagy tudós volt, a Hittani Kongregáció vezetőjeként nagy szolgálatokat tett az egyháznak. Wojtyla az emberségét vitte a zsinatra, és Kelet Európa népeinek a csendjét és szenvedését. A szabadság fontos harcosa volt. Ratzinger ősellenségévé lett mindazoknak, akik a II. Vatikáni zsinatot arra használták, hogy egy olyan ideológiát dolgozzanak ki, amely az egyház ideológiájával éppen ellentétes.
Az Egyház olyan ideológiák útjára lépett, amelyek, oly távol vannak az egyház gondolatától, amelyek még Péter primátusát is kétségbe vonják. VI. Pál pápa talán éppen ezért támogatta mindkettőjüket azáltal, hogy Ratzingerre rábízta München egyházmegyéjét, és hogy Wojtylát Rómába rendelte, valószínűleg, hogy bizonyos tanácsokkal lássa el.”
II. János Pál megválasztása után kimondja a legfontosabb problémákat. „Le kell szögezni, hogy a keresztények ma nagyrészt zavarodottak, elveszettek és reménytelenek, ki vannak téve a relativizmusnak, az agnoszticizmusnak és a morális jellegű illuminizmusnak és egy olyan szociológiai kereszténységnek, amely nélkülözi a dogmákat és a világos erkölcsöt.”
Mi volt a kettejük közti szereposztás?
lI. János Pál Ratzingert Rómába rendeli, hogy teológiai választ adjon ezekre a kérdésekre. Mint a zsinat fiatal főszereplői mindketten azok ellen a törekvések ellen küzdöttek, amelyek a zsinat valódi ideáljait elárulták és visszaéltek vele.
Wojtyla a karizmatikus lelkivezető szerepét vállalta, Ratzinger bíboros pedig a Hittani Kongregáció vezetőjekét rögtön elkezdte harcát a szabadkőművesség és a felszabadítás teológiája ellen.
Ratzinger erre így emlékezik: „A nagy feladat az volt, hogy fellépjünk II. János Pál pápával együtt a felszabadítás teológiájával szemben, amely Dél Amerikában terjedt. Ez a kereszténységet ugyan motorként használta, de egyáltalán nem volt keresztény.
A felszabadítás teológia egyik alapítója Clodoveo Boff harminc évvel később igazat adott Ratzingernek. Ezt írja: „Én magam észrevettem, hogy ebben a felszabadítás teológiában hogyan szorult háttérbe idővel a kereszténység, és az előtérben tulajdonképpen a marxizmus állt.”
Ratzingernek és Wojtylának abban az időben nagyon sok ellensége volt. Fennállt a pápával való szembefordulás, egyházszakadás veszélye.
Don Divo Barsotti egy 1985-ös interjúban ezt a következőképpen magyarázta Soccinak. „Fennáll egy nagy egyházszakadás veszélye, mert az egyházon belül egyre több olyan püspök van, akik a pápa ellenségei, és ellenállást akarnak tanúsítani vele szemben.”
Mindez 1985-ben volt. De II. János Pál műve folytatódott. Tudta lelkesíteni az embereket, meg tudta szólítani a fiatalokat, és el tudta érni, hogy a kommunizmus bukásával Kelet Európában, a keresztény hit újra lábra tudott kapni. A 2000. év a hit újjászületését jelentette, és meg tudta mutatni a világnak, hogy az Egyház milyen hitet tudott még a zsinat után felépíteni.
II. János Pál pápa Ratzingert akarta udódjának.
Ugyanakkor az elkeresztényietlenedés folyamata sem állt meg, épp ellenkezőleg. A modernista és progresszív vélekedések képviselői fontos posztokat foglaltak el. II. János Pál pápa utolsó napjaiban érezte a félelmet, hogy halála után Péter hajóját veszélyes vizekre irányíthatják.
Látták mindketten az Egyház drámai helyzetét. Ezért Wojtyla megpróbált még egy szinódust összehívni, amelyben rá szeretett volna mutatni a II. Vatikáni zsinat hamisan interpretált pontjaira. Azonban tudta, hogy nincs több ideje és energiája ehhez, és hogy ezt csak Ratzinger teheti meg.
Socci Marco Di Milanot idézi, aki tudósít arról, hogy a halálán lévő II. János Pál 2005 január 8-án Ratzingert jelölte meg utódjául. Egy vacsorára hívta meg Ratzinget és azokat, akiknek a konklávén fontos szerepük volt. Neveket is említ: az opusdeis spanyol Herranz, a kolumbiai Castelloón Hyos és López Trujillo. És a vatikáni legfontosabb személyeket is feleskette Ratzingerre.
Mindenesetre nem lehet a szó szoros értelmében vett utódkijelölésről beszélni, mert II. János Pál pápa jól tudta, hogy milyen dinamikák uralkodnak egy konklávén. A következő időkben Ratzinger három interjúban is kifejezte, hogy az idős pápának mi volt az utódlás kérdésében a szíve vágya. Ezek az interjúk közül az első 2005 március 25-én, nagypénteken hangozott el, a második április 1-jén, a harmadik április 18-án azon a misén, amely megnyitotta a Konklávét.