A két családszinódus Rómában, az Egyház erős elköteleződése a klímaváltozási mozgalom támogatására, és az ehhez kapcsolódó vatikáni fény és hang show mind azt az érzést erősítették meg bennem, hogy felébredjek. Csak tegnap eszméltem rá, hogy miért olyan erős ez az érzés még mindig. Lementem a földszintre és elővettem az 1980-90-es évekből való írásaim jegyzékeit. Azután zavaró, de elfelejtett emlékek tértek vissza, mintegy megmagyarázva a jelenlegi nyugtalanságom mértékét.
Az 1980-as évek elején a feleségem és én igen csak nyugtalanok voltunk egy új program miatt, ami agresszíven rá lett erőltetve az észak-amerikai katolikus plébániaközösségekre, nevezetesen a megújulás. Egyik esemény követte a másikat, és megtudtuk, hogy ez valójában egy baloldali, politikai, társadalmi öntudatot növelő program, amely ötletesen volt megtervezve, hogy alapjában véve átmossa a jó katolikusok agyát arra, miszerint első számú hitbeli kötelességének azt tekintse, hogy létrehozzon a Földön egy fajta baloldali „szociális igazságosság”-on alapuló utópiát. A megújulás logóján szerepelt egy kopár New Age-es fa.
A Mórus Szent Tamás Oktatási Központ 1981-es kiadványában szó esett egy szekuláris humanizmusról, amellyel meg kell birkózni a programban és tovább magyarázta:
„Itt ismét észrevesszük a régi marxista jajveszékelést a képmutatásról, háborúról, szegénységről, társadalmi prioritásokról, ellenőrizetlen technológiáról, népek közösségéről, munkakörülményekről stb.”
Most, miután lefektették a szektás nézet alapjait, a megújulók újabb támadást intéznek az Egyház ellen és közszemlére helyezik a „pilléreket” igazi missziójukhoz:
„Az Egyház minden tagjára új feladat hárul döntéshozatal, missziók, és azok teljesítése terén. Kölcsönösen felelősek vagyunk egymásért : a Pápa, püspökök, papok és laikusok. A püspöki és papi kollégiumok, a szenátusok, plébániai testületek és papi tanácsok egy új decentralizációról tanúskodnak. Az Egyház elmozdult arról az álláspontról, hogy a tekintély az emberek feletti ellenőrzést jelenti.”
Most már van egy új, világos definíciója a megújulásnak, amely egyszerűen igényli a pápai tekintély lerombolását, a reformációt és a Katolikus Egyház demokratizálódását. Vegyük észre ezeknek az embereknek a kőszívűségét azon megállapításaikban, miszerint az Egyház alapelvei már nem járható utak.
Ezekből a hozzászólásokból az ember világosan látja a hasonlóságokat a jelenlegi helyzettel, azzal, ahogy jelenleg is szövik a terveket az Egyházban a szinódus útján illetve azon klerikusok által, akik szerepe drámaian megerősödött Ferenc pápasága alatt.
Az 1980-as években a helyi püspökségeken, plébániaközösségeken volt a nyomás a liberális katolikusok részéről. Szent II. János Pál pápa és a Vatikán általánosságban kritikus volt ezen irányzattal szemben a hitre gyakorolt veszélye miatt.
Most, 2015-ben épp az ellenkezője érvényesül, vagyis az agresszív nyomás a változtatásra a Vatikánból jön, magától a pápától és a vezető érsekektől. Ez egy drámaian új fejlemény és hirtelen feltámadása annak, amit korábban hithű katolikusok és a klérus, amely megütközött a radikális programon, jórészt megakadályozott.
Az új elem ma a klímaváltozás, a megújulás helyett, amely beleneveli és ijesztgeti a katolikusokat a radikális változtatásra való igény elfogadására. Obama állandóan támogatja a „változást”, ahogy azt a kanadai Justin Trudeau is teszi.
Néhány barátom és jómagam is részt vettünk abban, hogy tájékoztassuk a katolikusokat és az érsekünket a programban lévő komoly tévedésekről és megpróbáltuk meggyőzni őket, hogy utasítsák el a megújulási mozgalmat. Kimerítő és stresszes munka volt, mert nem akarták elhinni, amit mondunk nekik és azzal a kritikával illettek minket, hogy túl negatívak vagyunk és összeesküvést hangoztatunk (nem ismerős ez a helyzet?).
Végül az erőfeszítések kudarcba fulladtak, évek múlva ez a destruktív program befejeződött. Az érdeklődés meghalt. Mégis, sok kárt okozott azon katolikusoknak, akik részt vettek a programban.
Amit a megújulás tett, az az, hogy megnyitott sokakat a radikális változtatásokra, marxista vonatkozású aktivitásra, és olyan dolgokra, mint az extrém környezetbarát gondolkodás, és akár okkult, New Age-es praktikákra.
Egy megújulási aktivista nyilatkozta nemrég:
„Félek a dogmáktól. A dogma az emberi szabadság ellensége.”
Ennek a megújulásnak a hatása az Egyházra már látható.
A homoszexualitás, mint alternatív életmód van oktatva, a Szentírást bizonyos mértékig egy fajta mítoszként értelmezik, a mesterséges családtervezést tanítják, gyerekeknek és felnőtteknek magyarázzák, hogy Jézus nem volt tudatában isteni természetének, a paráznaság jegyesek között kicsit vagy egyáltalán nem bűnös dolog.
Anca Maria Cerne-t, a legutóbbi családszinódus résztvevőjét idézi a Chatolic Herald:
„Ha az Egyház nem figyelmeztet az ideológiai tévedésekre, csak az individualizmus, konzumizmus, szociális igazságtalanság ellen beszél, annak az egyik következménye az lehet, hogy a hívők arra a gondolatra jutnak, hogy a politikai baloldalra szavaznak, amely többé-kevésbé ugyanezt a nyelvet beszéli. És ha egyszer baloldal hatalomra kerül, kulturális forradalmat vezet be az abortusz, az eutanázia, az azonos neműek házassága és az óvodai szexuális nevelés legalizálásával.”
A Nyugat életmódjában valóban változásra van szükség, de nem annyira a külföldi szegények segítésében, mert az eléggé valószínűtlen, hogy a klímaváltozás szószólói által hangoztatott változások valóban segítenek bizonyos országok szegényeinek vagy akár a szegénység szintjének csökkenésében. A változás, amire igazán, mindenek fölött szükségünk van, az a megtérés – Istenhez és az imádságos élethez való visszatérés, erkölcsös, kevésbé érzékies élet, a házasság és családok megerősítése, és önmagunk odaajándékozása azoknak, akiknek tudunk segíteni, elsősorban a környezetünkben szükséget szenvedőknek.
/Forrás: lifesitenews.com Steve Jelsevac blogjából/