Szakadjunk ki a szinodális egyház téves szelleméből, hulljék le a hályog a szemünkről, amíg nem késő!
Idén októbertől a Vatikánban ismét folytatódtak a több éve megkezdett szinódusi folyamat ülései egyháziak és világiak részvételével. Újdonság (Ferenc találmánya) az, hogy a szinóduson már nemcsak felszentelt egyházi személyek, hanem világiak is hallathatják hangjukat.
Jelen cikkünkben – még a kezdeteknél maradva – az első napokban elhangzott beszédekre, az október 1-ei bűnbánati szertartásban elhangzottakra szeretnénk reflektálni Krisztus és az Egyház tanításának fényében.
Amint azt a fősodrású média mindenütt lehozta, a szinódus kezdetének előestéjén a Vatikán nyilvános bűnbánati szertartást ült. Ferenc nyitóbeszédében a következőképpen fogalmazott: „Nem hívhatnánk segítségül Isten nevét, ha nem kérnénk bocsánatot fivéreinktől és nővéreinkről, a földtől és az összes teremtménytől.” Kollektív bűnbánati aktusról van itt szó, melyet az Egyház mint egy a régmúlt időkig visszanyúlva tesz meg saját maga és összes tagja nevében. Azoktól kér bocsánatot, akiket az Egyház megsértett, megbántott (lásd később részletesen) Az Egyház valóban követett el a múltban hibákat, ez kétségtelen. De emellett fő feladata mindig a lelkek üdvösségének szolgálta volt. A szinodiális atyák bűnbánati vallomásait hallgatva azonban az az érzése az embernek, mintha az Egyház idáig teljesen téves úton járt volna, az embereket csak megsebezte volna, de mostantól ez már nem így lesz. Úgy hangzik , mintha az Egyház egy megtérésen és szemlélet váltáson menne keresztül. A kérdés azonban az, hogy valóban az Egyháznak van-e szüksége a megtérésre? Ha az Egyház szent és apostoli, minden bizonnyal nem. Az Egyház tagjainak viszont mérhetetlen nagy szüksége van az egyéni bűnbánatra és megtérésre, hogy egykor majd számot tudjanak adni gondolataikról, szavaikról és cselekedeteikről az élő Isten előtt. Erre azonban az egyház ma oly ritkán szólítja fel híveit. Legtöbbször csak annyi hangzik el: hogy „bocsánatot nyert bűnösök vagyunk”. Ez viszont önmagában kevés, ha nem kíséri személyes bűnbánat és személyes kiengesztelődés Istennel.
A vatikáni bűnbánati aktus abból a szempontból is torz, mivel egyházi vezetőink nem Istentől kérnek bocsánatot, csak a fivérektől, nővérektől a teremtményektől, és a Földtől. Ez utóbbi megjelenése igen újszerű dolog a katolikus tanításban, hiszen sokkal inkább a pogány bálványimádó vallások ideológiájához hasonlít.
De lássuk részletesen miért is kért bocsánatot a szinodiális Egyház a szerintük megsebezett fivérektől, nővérektől és a Földtől „Bocsánatot kérek és szégyenkezem minden alkalomért, amikor nem hallgattunk a Szentlélekre, inkább magunkra figyeltünk, védve olyan véleményeket és ideológiákat, amelyek sértik mindannyiunk Krisztusban való közösségét, a közösséget, amelyet az idők végén az Atya vár. Bocsánatot kérek és szégyenkezem azért, amikor a tekintélyt hatalommá alakítottuk, elfojtva a sokszínűséget, és nem hallgattuk meg az embereket, megnehezítve sok testvérünk és nővérünk részvételét az Egyház küldetésében.”
Az Egyház „elfojtotta a sokszínűséget”, mivel mindig azt mondta, hogy tagjai közt csak olyanok legyenek, akik tiszta krisztusi életet élnek, nem házasságtörők, nem homoszexuálisak, akik nem imádnak bálványokat, s nem hallgatta meg azokat az embereket, akik a saját elképzeléseik szerint szerették volna alakítani az Egyház látásmódját. Bocsánatot kérnek az emberektől azért, amiért idáig az egyház szent volt, s most pedig meghirdetnek egy olyan új egyházat, mely egyszerre bűnös is és szent is. Ezt értsük jól: Az Egyházban valóban vannak bűnösök, de a bűnbánat és a feloldozás visszaállítja a szentséget, a megszentelő kegyelmet. A Ferenc szájából elhangzó szent és bűnös Egyház viszont egy olyan aklot sejtet, ahol a halálos bűnben és a megszentelő kegyelem állapotában lévő egymás mellett él. A „farkas és a bárány együtt legelészik” – ahogyan erről a cikk második felében még lesz szó. A szent Egyház azt kell jelentse: hogy szent tanítást hirdet hitben és erkölcsben, és gondoskodik ennek forrásairól és eszközeiről. A szent és bűnös egyház tanításában azonban már keveredik az Isten tanítása egy olyan teológiával, amely a bűnös ember kívánságából született meg.
Bűnvallásukban a bíborosok azt mondják: „Az Egyház nem hallgatta meg az embereket!” Az emberek kérdéseinek meghallgatása fontos, s az embernek alázattal el kell fogadnia az Egyház válaszait kérdéseire, még akkor is ha az számára nehéz. Az a fajta út viszont, melyen a mostani szinodiális atyák elindulni készülnek, amikor az emberi vélemény által már formálni is kívánják a teológiát, veszélyes út, mert eljuthat odáig, hogy az Isten helyett már csak az embereket hallgatja meg. Nem valószínű, hogy az ember, aki kérdésével idáig az Egyházhoz fordult, ne kapott volna választ, s ha az ember véleményét csak azért nem hallgatta meg az Egyház, mert az szemben állt Isten parancsaival, s Isten véleménye volt számára az elsődleges, akkor az emberek meg nem hallgatása ez esetben nem bűn. Az sem bűn ha ez a véleménykülönbség megnehezítette egyesek számára azt, hogy az Egyház tagjaivá váljanak, és „részt vegyenek az Egyház küldetésében” – ahogyan Ferenc mondja.
A következő szavak is igen súlyosak: „magunkra figyeltünk, védve olyan véleményeket és ideológiákat, amelyek sértik mindannyiunk Krisztusban való közösségét, a közösséget, amelyet az idők végén az Atya vár.” Tekintve mindazokra a megnyilvánulásokra, amelyekkel a szinodiális egyház integrálni kívánja az Egyházba a többi nem keresztény vallás híveit és a nyilvánvalóan halálos bűnben lévőket is, el kell utasítsuk a fenti sorokat. Az Atya nem vár az idők végén olyan közösséget, amelyben minden ember, kultúra, nép és vallás, hívő és hitetlen egyesül. És képmutatás azt állítani, hogy ez idáig azért nem jött létre, mert „magunkra figyeltünk, védve olyan véleményeket és ideológiákat, amelyek sértik mindannyiunk Krisztusban való közösségét” A magunkra való figyelés valójában itt az Istenre való figyelést jelentette, csak hamisan ez úgy van beállítva, mintha az egyház farizeusi módon olyan követelményeket állítana a hívek elé, ami megvalósíthatatlanul nehéz. Vegyük észre, hogy a fenti mondatokkal a „szinodiális bűnbánó egyház” kifejezi az emberekhez való hűség új útját, elfordulva az Istentől, és elfordulva mindattól, amit az Egyház két évezreden át tanított és vallott. Mindezekre pedig álságosan, mintegy a Szentlélek sugallatára hivatkozik.
De folytassuk, miért kértek még bocsánatot a szinodiális atyák:
„Nem voltunk képesek megőrizni és hirdetni az evangéliumot mint az örök újdonság élő forrását, „indoktrinálva” azt, és kockáztattuk, hogy halott kövek halmazává redukáljuk, amelyeket másokra dobálunk. Bocsánatot kérek és szégyenkezem minden alkalomért, amikor doktrinális igazolást adtunk embertelen bánásmódokra.” Itt Víctor Manuel Fernández, aki a katolikus hit sérthetetlen megőrzéséért felelős az Egyházban (több pornográf könyvet is írt!) azt mondja, hogy bocsánatot kér mindazoktól, akiket az Egyház azzal sértett meg, hogy Isten parancsai által bűnösnek nevezte őket, és a Tízparancsolatot, melyet ő csak halott köveknek nevez, az emberekre dobálta. Mintha Isten megbocsátó irgalma és a szentségek megszentelő ereje nem is létezne az Egyházban, csak az ítélkezés! Víctor Manuel Fernández azt állítja hogy az Egyház indoktrinációval uralta a híveket. Érdemes ennek a szónak a pontos jelentését megkeresnünk:” Az „indoktrináció” szó jelentése a magyar nyelvben az, hogy valaki vagy valami – általában hatalmi vagy befolyási pozícióban lévő személy, intézmény vagy rendszer – erőszakosan, agresszíven vagy manipulatív módon próbál rávenni másokat arra, hogy elfogadjanak és elhiggyenek bizonyos politikai, vallási vagy ideológiai nézeteket, gondolkodásmódokat. Az indoktrináció során általában nincs helye kritikai gondolkodásnak vagy saját véleménynek, az embereknek szinte kötelező elfogadniuk a rájuk kényszerített nézeteket. Az indoktrináció fogalma tehát azt írja le, amikor megpróbálják befolyásolni mások gondolkodását és viselkedését úgy, hogy egy adott ideológiai rendszert elfogadjanak és betartsanak anélkül, hogy kritikusan megvizsgálnák azt. Az indoktrináció gyakran előfordul politikai diktatúrákban, vallási fundamentalista csoportokban vagy autoriter rendszerekben. Az indoktrináció célja általában a közösség homogénné tétele és a kritikus gondolkodás elnyomása.”
Tehát a Hittani Dikasztérium jelenlegi vezetője (melyet korábban Hittani Kongregációnak hívtak, s melynek élén sok éven át Ratzinger bíboros, és az ő pápasága idején Gerhard Müller bíboros állt) Víctor Manuel Fernández azt állítja, hogy a népnek idáig azért nem volt szava az egyházban mert diktatórikus eszközökkel az Egyház rájuk erőltette a saját eszméit anélkül, hogy azt a nép kritikusan megvizsgálhatta volna. De kinek a tanítása volt az, amihez az Egyház idáig ragaszkodott? A sajátja? Nem Isten tanítása? S értjük-e már, hogy most a bíborosokon és püspökökön kívül miért ül a szinódusban annyi civil, sokszor nem is gyakorló hívő ember? Azért, hogy Isten tanítását és parancsait kritikusan megvizsgálják.
Október elején a szinódiális egyház észrevétlenül két új „szentséget” is megnevezett:
„Mennyi szégyent és fájdalmat érzek, amikor különösen a kiskorúakkal és a kiszolgáltatott helyzetben lévő személyekkel szemben elkövetett szexuális visszaélésekre gondolok, amelyek ellopták az ártatlanságot és megszentségtelenítették a gyengék és védtelenek szentségét.”
és
„szégyenkezem azért, amikor elfordítottuk a fejünket a szegények szentsége elől, inkább magunkat és az oltárt díszítve bűnös értékekkel, amelyek elvették a kenyeret az éhezőktől.” Ez utóbbi azért nagyon fájdalmas, mert ismét az embert helyezi az Isten elé, a szegénységet az Eucharisztiában jelen lévő Fiú Isten elé. Az oltár ugyanis Jézus Krisztus szent és egyetlen áldozatának megjelenítési helye, és semmit nem vesz el a szegényektől az, ha az Oltáriszentségben jelen lévő Jézust azzal tiszteljük meg, hogy virágokkal díszítjük az oltárt. A szinodális egyháznak ez a bűnbánó mondata az áruló Júdás történetét juttathatja eszünkbe, aki sajnálta Jézustól a drága nárdus olajat: „1Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit feltámasztott a halálból. 2Ott vacsorát rendeztek neki. Márta felszolgált és Lázár is a vendégek közt volt. 3Mária vett egy font valódi nárduszból készült, drága olajat, megkente vele Jézus lábát és megtörölte a hajával, a ház betelt az olaj illatával. 4Az egyik tanítvány, az iskarióti Júdás, aki elárulta, méltatlankodott miatta: 5„Miért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények közt” (Jn, 12).
Emellett a szinodiális püspökök még bocsánatot kértek a muzulmán migránsoktól (ez főleg Magyarország „bűne” volt), amiért nem engedtük be őket közénk, hogy keresztény kultúránkat végleg megsemmisítsék.
Sajnos azok a bűnök, amelyeket a modern Egyház valóban elkövetett a papság és a hívek ellen nem szerepelnek a bűnbánati szertartásukban. Nem szerepelt benne az, hogy Krisztus tanítását háttérbe szorítva egyre inkább a világ kívánalmainak megfelelő tanítást igyekeztek az Egyházban meggyökereztetni. Nem szerepelt benne az, hogy az utóbbi évtizedekben bevezetett intézkedések miként távolították el a híveket a szentségek, s főleg a legszentebb Eucharisztia tiszteletétől. Nem szerepel benne az, hogy az igaz hit gyökerei és az imádság helyett hogyan fordult az Egyház a keleti okkult praktikák felé. Nem szerepelt benne az, hogy igaz hitű papokat tiltottak el a papi szolgálattól csupán azért, mert ők ragaszkodtak Krisztus tanításához és a hagyományhoz. Nem szerepelt benne az, hogy a hagyományos (tridenti) mise rítust milyen alattomos eszközökkel igyekeztek teljesen megölni.
S nem szerepelt benne az sem hogy az Egyház évtizedek óta nem meri nevén nevezni a bűnöket, s nem mer az embereknek az ítéletről beszélni, holott ez elengedhetetlen lenne annak érdekében, hogy a híveket üdvösségre vezesse!
A „bűnbánati szertartáson” túl még több egyéb katolikus fülnek furcsa mondat is elhangzott a szinódus nyitóbeszédeiben. Például Ferenc ezt mondja: „De hogyan is lehetnénk szinodális Egyház kiengesztelődés nélkül? Hogyan állíthatnánk, hogy együtt akarunk járni, ha nem bocsátunk meg és nem kérünk bocsánatot, ami helyreállítja a Krisztusban való közösséget? A kért és megadott bocsánat új egyetértést hoz létre, melyben a különbözőségek nem állnak szemben egymással, a farkas és a bárány együtt tudnak élni (vö. Iz 11,6) – micsoda bátor kép ez Izajástól!” Nem bátor, hanem inkább félelmetes. A farkasokat összeereszteni a bárányokkal? Inkább antievangéliumként hangzik, hiszen Jézus evangéliumbeli példázata arról szól, hogy a bárányokat a jó pásztor megvédi a farkasoktól. Ki lehet tehát az, aki a farkasokat össze akarja ereszteni a bárányokkal? Jó szándékkal teszi-e ezt? Érdemes ezeken a mondatokon elgondolkodnunk, mielőtt átsiklunk felette. Ha ismerjük a Szentírást akkor tudhatjuk, hogy Izajás próféta fent említett képe a messiási időkre vonatkozik, amikor a gonosznak már nincs hatalma a Földön, nem pedig a jelenlegi földi életünkre.
Ferenc a szinódust megnyitó beszédében finom utalásokkal hallhattunk az „egység és szinodialitás ellen elkövetett bűnökről” is: „Hogy ez ( az egység) megvalósuljon, annak van egy feltétele: meg kell szabadulnunk attól, ami bennünk és közöttünk megakadályozhatja, hogy a „Lélek szeretete” harmóniát teremtsen a sokféleségben. Nem képes meghallani az Úr hangját, aki önhitten azt hiszi és azt állítja, hogy kizárólagosan ő birtokolja.” Másnap ezt mondja: „Csak egyvalaki nem tud megbocsátani, az, akinek nem bocsátottak meg. Tegnap, a bűnbánati virrasztás során ezt tapasztalhattuk meg. Bocsánatot kértünk, elismertük, hogy bűnösök vagyunk. Félretettük büszkeségünket, elszakadtunk attól a beképzeltségtől, hogy jobbak vagyunk másoknál.” Tévesen büszkeségnek nevezi azt, hogy a katolikus ember ragaszkodik mindahhoz, amit 2000 éve Jézus az Egyház alapítója rábízott. S lássuk meg itt a párhuzamot a színódus előtt néhány héttel Szingapurban elhangzott szavaival: „minden vallás út Istenhez” Legyünk tehát hozzá hasonlóan álságosan alázatosak, s mondjuk azt, nem a Krisztus által alapított katolikus egyház üdvözít, hanem minden egyház üdvözít? Pál apostol a Galatáknak „nagybetűkkel”, saját kezűleg írta: „Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével. Nagyböjtben pedig ezt énekeljük: „Mi pedig dicsekedjünk, Urunk, Jézus Krisztus keresztjében; benne van a mi üdvünk, életünk és feltámadásunk.” Ha valamivel, akkor Krisztus keresztjével dicsekedhetünk! Mert melyik vallásnak van még olyan Istene, aki szeretetből odaadja életét övéiért?
Jézus Krisztus azt mondta: „Én vagyok az út az igazság és az élet”, éppen ezért egyetlen nem keresztény vallásról sem állítható, hogy út lenne az Istenhez.
Itt állunk tehát egy több éves szinódusi folyamat végén és azt látjuk, hogy az Egyház halad a világ felé vezető úton, miközben egyre távolabb kerül Istentől, a valódi üdvözítő és megmentő szentségektől, s egy új megtérésre és közös egyesülésre hívja az egész emberiséget. Semmit sem kíván visszahozni azokból az értékekből, melyeket kidobott, s halad az önmegsemmisítés útján. A fősodrású katolikus média pedig úgy nyilatkozik minderről, mint a jövő nagy vívmányáról, és a helyes útról, melyet az Isten kijelölt a jövő Egyházának.
Újból és újból feltehetjük magunknak a kérdést: mi melyik úton akarunk tovább menni?
Ahhoz, hogy Krisztus Egyháza megmaradjon, vissza kell térnünk az élet forrásához, aki maga Krisztus! Újra az Oltáriszentség és a tabernákulum kell, hogy a középpontba kerüljön, még akkor is, ha ez akadályozza a világban éppen kibontakozófélben lévő vallások és népek közti nagy egyesülést. Nem büszkeség ez, hanem az élet és az üdvösség utáni vágy kifejeződése. Isten tanításához pedig ragaszkodnunk kell, még akkor is, ha ezért megbélyegzettek leszünk. Isten parancsait egyetlen embernek sem áll jogában kritikusan megvizsgálni és kedve szerint átalakítani! Az Egyház pedig végképp nem asszisztálhat ebben a világnak! Fontos megértenünk, hogy nem az Egyház sebez meg bennünket azzal, hogy Isten törvényeihez ragaszkodik , hanem a bűn az, ami a legfőbb sebeket ejti életünkön, s éppen ezért először az egyénnek kell bocsánatot kérnie Istentől. Minden más bocsánatkérés az Egyház részéről, a valóban elkövetett hibái miatt csak ezután következhet. Az Egyháznak nem megtérnie kell, és új utakat keresnie, s nem az emberek egyházat átalakítani kívánó hangját, hanem Isten hangját kell újra meghallania, s kigyógyulva betegségeiből vissza kell térnie a hagyományaihoz és gyökereihez!
Szakadjunk ki ezért a szinódusi egyház ezen téves szelleméből, hulljék le a hályog a szemünkről, amíg nem késő!
https://petersziklaja.hu/makulatlanul-orizzetek-meg-a-szamotokra-athagyomanyozott-hitet/