Isten irgalmát ma nagyon sokféleképpen értelmezik az Egyházban.
A hamis értelmezésforma legfőbb alapja az, hogy az objektív bűn fogalmát napjainkban egyre inkább a szubjektív bűn fogalma váltja fel. Ez nagyjából annyit jelent, hogy alig kapnak tanítást a hívek arról, hogy Isten parancsai alapján, mi az, ami mindenki számára bűn, emellett viszont a lelkiismeretnek egy olyan szabadságát hirdetik, mely önmaga döntheti el, hogy mi bűn és mi nem. Ez tulajdonképpen a valóság kifordítása, mert már nem az Isten adja meg az erkölcsi normák alapját, hanem az ember mondja meg Istennek, hogy mit tart bűnnek és mit nem. Holott a bűn valójában objektív, s az Egyháznak ezt tisztán kellene továbbadnia Isten tanítása alapján, a lelkiismeret pedig szabadon dönthetne arról, hogy Isten tanításait vagy a világi normákat kívánja-e követni. Emellett az ember lelkiismereti szabadsága sértetlen marad. Az Egyház ugyanis az emberi lelkiismeretet semmire nem kényszeríti, senkit nem kötelez az Isten tanítása szerinti életre. A megtérést mindig csak, mint egy lehetőséget ajánlja fel az emberek számára.
Ma azt tartják, hogyha egy pap arról érdeklődik, hogy valaki milyen párkapcsolati viszonyban él, szentségi házasságban-e, vagy elváltként, polgárilag újra házasodva, akkor az a pap tapintatlan. De lehet-e mindet a hívek lelkiismeretére bízni úgy, hogy a hívek egy jelentős része híjával van a leg alapvetőbb hittani ismereteknek? Ez nagyjából olyan, mintha egy orvos egy halálos kórt kutatva nem kérdezne rá semmi többre, mint amit a beteg magától elmond. Ha a beteg ezek után meghal, nem az orvos felelőssége-e? S ha a hívő elkárhozik nem a pap felelőssége-e?
Ma az egyházi liberalizmus egy olyan új irányvonalat igyekszik bevezetni, ahol a Tízparancsolat többé már nem az Egyház erkölcsi alapköve. Láthatjuk mennyire nem csinálnak ügyet gyakorló vallásos emberek abból, hogy elválnak és új házasságot kötnek, hogy vasárnap dolgoznak. Sok helyen a lelkiatyák a Szentírást félremagyarázva hivatkoznak arra, hogy Jézus elítélte a törvényhez ragaszkodó farizeusokat. Azonban bármennyire is keresünk, az evangéliumban nem fogunk olyan részt találni, ahol Jézus azért korholja az írástudókat, mert megtartják a Tízparancsolatot. Az Egyház modernista része épp úgy toleránssá vált a bűnök iránt, mint a világi kormányok a Pride fesztiválok és az abortuszok iránt. De a hithű fél sem mindig mer szólni, mert akkor ő a tapintatlan, esetleg diszkriminatív.
A kérdés viszont az, hogyha a bűnt toleráljuk, miért áldoztatott fel Krisztus?
A tékozló fiú régi életével teljesen szakított, amikor visszatért az atyai házhoz, és onnantól kezdve alávetette magát az Atya háza törvényeinek. Ma nagyon könnyű visszatérni egy olyan (Egy)házba, ahol nincsenek törvények, mert akkor nem kell változtatni az életünkön, és úgymond tékozló fiakként élhetünk tovább az Atya házában is. Az irgalmas szamaritánus történetének pedig egy olyan új epizódja íródhat meg napjainkban, mikor valaki lehajol a megsebzetthez, de úgy viszi őt tovább magával, hogy nem törődik annak testi gyógyulásával. Felveszi, de ugyanakkor hagyja, hogy sebei elgennyedjenek, vagy elvérezzenek. A példázat ezen új epizódjában pedig még azt sem mondhatjuk: Te majdnem elvéreztél az xy bűn által rajtad ejtett lelki sebektől, mert akkor mi vagyunk a tapintatlanok és diszkriminatívak. Az irgalomnak az a formája, mely a bűn által megsebzett ember számára nem hoz gyógyulást, ál irgalom.
Ki kell mondani nyíltan, a modernista egyház az Isten nevét és az Isten irgalmának fogalmát alattomos módon felhasználja arra, hogy tolerálja a bűnt. Az ugyanis nem irgalom, ha a bűnösnek azt mondod: bármilyen vagy, és bárhogyan folytatod, Isten megbocsát, mert irgalmas. „Íme az Isten báránya, íme aki elveszi a világ bűneit” – mondjuk Keresztelő János szavaival minden szentmisében. Jézus azonban csak azokat a bűnöket tudja elvenni, amelyeket odaadunk neki. Azokat, amelyekhez ragaszkodunk, amelyeket megtartunk nem tudja elvenni, s ezen a területen az irgalom nem hatékony. Az irgalom valójában tehát nem tolerancia, mert az igazi irgalmas szeretet átalakít minket. Aki ezt megtapasztalja, azt nem lasszóval kell becserkészni az Egyház hajójába. Ő maga fogja meglátni, hogy az Istentől elszakadt bűnös élet milyen nyomorba döntötte, s ő maga fog vágyni arra, hogy a régi életmódját elhagyja. Ilyenkor az ember rábízza magát Isten irgalmas szeretetére, mely átalakítja őt új és Isten törvényei szerinti tiszta emberré. Ez a megtérés, ezért áldozta fel magát Jézus! Itt nyer értelmet Isten valódi irgalma!
Ma az lenne az egyik legfontosabb dolog az Egyházban, hogy a híveket megfelelő módon tanítsák, s papként és hívőként is merjük átlépni azt a kellemetlennek és kínosnak megélt határt, ami után már esetleg tolakodónak és tapintatlannak tartanak minket, s ott merjük elmondani az Isten irgalma után éhezőnek, hogy Isten az életünk megváltoztatását várja tőlük!