Dr Anca-Maria Cernea, Katolikus Orvosok Bukaresti Egyesületének elnöke beszéde- 2. rész
Az egyház, a család és az ártatlan emberi élet elleni háború
A pápák már a legkorábbi időktől fogva állandóan elítélték a kommunizmust. IX. Piusz, XIII. Leo, XI. Piusz és XII. Piusz pápák mind radikálisan utasították vissza a kommunizmust, és kifejezetten figyelmeztettek arra, hogy veszélyt jelent a családra.
A második világháború alatt és az 50-es években a pápa és az egyház által kifejezett antikommunista szemlélet az Európában élő katolikusok milliót ösztönözte a kommunizmussal szembeni ellenállásra.
Nyugat-Európában a keresztény demokrácia, amelyet közvetlenül a katolikus egyház inspirált, az amerikai katonai jelenléttel együtt megóvta a vasfüggönyön kívüli országokat attól, hogy a háború után kommunistává váljanak. A kereszténydemokraták lefektették a háború utáni európai közösség alapját a szubszidiaritás elve alapján.
Kelet-Európában a keresztények egész generációja állt ellen a kommunizmusnak szörnyű üldöztetést és vértanúságot szenvedve el. Az egyház hittel, erkölcsi útmutatással, bátorsággal és erővel látta el fiait és lányait. A hívők követték az egyházat, és a végsőkig bíztak benne.
Az egyik bátor hitvalló, édesapám, Ioan Bărbuș, a Romániában nagyon népszerű keresztény, nyugat-barát politikai párt egyetemi vezetője volt. Apámat a kommunista rezsim bebörtönözte. Abban az időben jegyezték el a szüleim egymást. Anyám 17 évet várt a vőlegényére, és imádkozott érte. Csodával határos módon túlélte, és miután kiengedték, összeházasodtak. Apám 2001. május 7-én, pontosan 15 évvel ezelőtt hunyt el.
A securitate (a kommunista titkos rendőrség) figyelte őt, nővérem és én az aktákban információt találtunk a börtönbeli viselkedéséről. Például Aiudban az 50-es években megfigyelték, hogy apám semmilyen módon nem változtatta meg meggyőződését. A rezsim „ellenséges elemnek” nyilvánította. A többi lelkiismereti okból fogva tartott is tudta, hogy ő görög-katolikus, tisztelték, és hallgatták őt. Azt mondta nekik, hogy a katolikus egyház a legerősebb szellemi erő a világban, amely a kommunizmus ellen küzd.
Ez azt mutatja, hogy az egyházba vetett hite bátorságot adott neki, és képes volt bátorítani társait is, akiknek többsége még katolikus sem volt.
A romániai görög katolikus egyházat a szovjet megszállás elnyomta. Úgy élte túl az egyház az üldöztetést, hogy a püspökök visszautasítottak bármilyen kompromisszumot a kommunistákkal. A püspökök a kommunista ideológia ellenes prédikációkban figyelmeztették a nyájat, és felkészítették a híveket vértanúságra. Példát mutattak a terrorizmus, a börtön és a kínzás árnyékában tanúsított ellenállásban. A tizenkettő közül egyik sem adta fel hűségét a Szentatyához. Hét közülük börtönben halt meg: XII. Pius pápát idézték, aki azt mondta, hogy ő szerencsésebb, mint a mi Urunk volt; a tizenkét apostol közül egy áruló lett, de a 12 román görög-katolikus püspök közül egyik sem árulta el a pápát.
De XII. Piuszt XXIII. János követte. És a II. Vatikáni Zsinat nem mondta ki a kommunizmus elítélését – annak ellenére, hogy sok zsinati atya ragaszkodott hozzá.
Az egyháztörténelem 2000 éves történelme folyamán az összes zsinat (a II.Vatikáni Zsinat kivételével) célja a tévedésekre való reagálás, és arra való figyelmeztetés volt. A zsinatok elítélték a tévedéseket. Így fogalmazódott meg a katolikus teológia.
XXIII. János pápa azonban azt mondta, hogy az egyház az ő idején a kegyelmet részesíti előnyben, és nem fog ítéleteket kifejezni. Tehát a 20. század legnagyobb egyházi eseménye nem vette figyelembe az egész emberiség történelmének legszörnyűbb, leggyilkosabb tévedését, amely abban az időben bontakozott ki, és az emberiséget egyrészről rabszolgaságba taszította, másrészről alattomosan gyengítette meg morális gerincét.
Ettől a ponttól kezdve az egyház még mindig nem kedvezett a kommunizmusnak, de abbahagyta az ellene folytatott küzdelem prioritásként kezelését. Néhány katolikus püspök folytatta a kommunizmus elleni küzdelmet – a legkiemelkedőbb példa a lengyel egyház Wyszyński bíboros vezetése alatt. De a világ nem minden katolikus püspöke tette ugyanezt. Egyesek aktívan támogatták a kommunizmust az egyházon belül – például Latin-Amerikában a felszabadítási teológia formájában.
Nem csoda, hogy a kereszténydemokraták nemcsak nem voltak képesek ellenállni a kommunizmusnak Latin-Amerikában, hanem országaik kommunista hatalomátvételének eszközeivé is váltak – Salvador Allende Eduardo Frei támogatásának köszönhetően került hatalomra Chilében. Rafael Caldera pedig Hugo Chávez keresztapja volt, szó szerint és politikai értelemben egyaránt.
A 60-as évektől kezdve, amikor már több tízmillió ember meghalt a kommunizmus nevében, és másik tízmillió lélek és elme fertőződött meg a kulturális marxizmus vírusával, a kommunizmus problémája elhomályosult az egyház látóterében.
A kommunizmus elleni prédikáció már nem volt olyan szisztematikus, mint a II. Vatikáni Zsinat előtt, és sok katolikus arra a megfontolásra jutott, hogy a kommunizmus korábbi elítélése már nem kötelező érvényű. A II. Vatikáni Zsinat utáni enciklikák nyelve a kommunizmus szempontjából különbözik az előző pápák nyelvezetétől.
XI. Piusz egy teljes enciklikát, a Divini Redemptorist (1937) szentelte a kommunizmus elleni küzdelemnek. Nem habozott megnevezni a Szovjetuniót és beszélni a kommunisták által a Szovjetunióban és a spanyol polgárháborúban a keresztények ellen elkövetett atrocitásokról, és hangsúlyozta, hogy ezek nem csupán elszigetelt kivételek, hanem a kommunista rendszer természetes velejárói.
XII. Piusz azt mondta, hogy az egyház megvédi az egyént és a családot a kommunizmus ellen. „Az egyház a végsőkig folytatja ezt a küzdelmet, mert a legfőbb érték: az ember méltósága és a lelkek megváltása a tét.”
XXIII. János előtt a pápák a kapitalizmust sem idealizálták, ám világossá tették, hogy a kommunizmust teljesen el kell utasítani, míg a kapitalizmusnak vannak olyan dolgai, amelyek korrekcióra szorulnak.
XXIII. Jánostól kezdve a hivatalos egyházi dokumentumok az explicit antikommunizmustól elmozdultak a „két blokk” – a kommunista és a kapitalista – közötti semlegesség álláspontjára, és mindkettőt azzal vádolták, hogy materialisták, a békét veszélyeztetik a hidegháborús fegyverkezési versenyen keresztül, és a harmadik világért versengenek ugyanolyan imperialista terjeszkedési terv által.
Az egyház semlegessége, és szimmetrikus, mindkét blokkot a leszerelésre ösztönző felhívása természetesen nem gyakorolt valódi hatást a szovjet blokkra, de nyugaton ezek gyengítették az antikommunista politikusok helyzetét és erkölcsi tekintélyét.
Azzal, hogy az Egyház felkérte a kormányokat és a nemzetközi szervezeteket, hogy vállaljanak új szerepeket és új feladatokat, hozzájárult a mai jóléti állam kialakulásához. Ugyanakkor a nemzetek feletti hatalmi struktúrák, mint például az ENSZ és a mai EU felépítéséhez is, amelyek ma a legfőbb szervek, amelyek támadásokat követnek el az élet, a család és a keresztény jelenlét ellen a közéletben. Így az egyház hozzájárult XVI. Benedek pápa által hangoztatott szekularizációhoz.
A szeretetszolgálatokat, a szegényeknek és a betegeknek nyújtott segítséget, kórházakat, iskolákat és egyetemeket, amelyek a keresztény egyház találmányai, és a világi missziójának részei voltak, fokozatosan átvették, és szekularizálták a kormányok és a nemzetközi intézmények a második világháború után.
A II. Vatikáni Zsinat utáni katolikus társadalmi tanításban a marxizmus elutasítása kevésbé lett radikális. Az enciklikák nyelve a normál keresztény nyelvezetről áttért az ideológiailag fertőzött médianyelvre.
XI.Piusz a Divini Redemptorisban továbbra is a keresztény jótékonyságot javasolta a szegénység fő gyógymódjaként.
XXIII. János pápa a Pacem in Terris -ben a szociális szolgáltatásokat az emberi jogok szempontjából határozza meg. Arra kéri a közigazgatást, hogy vigyázzon a társadalmi haladásra, és biztosítsa a jólét minden vonatkozását, még a „kikapcsolódást segítő eszközöket” is.
Míg 1963-ban, a Pacem in Terris évében, a bolygó fele már megadta magát a szovjet marxista diktatúráknak, a pápa örült, hogy „a világ minden táján az emberek vagy független állam polgárai, vagy hamarosan azzá válnak”. Ünnepelte a gyarmatosítás végét, de úgy tűnt, hogy nem veszi észre, hogy a legtöbb újonnan „függetlenné” vált ország valójában sokkal rosszabb gyarmati uralom, a szovjet alá esett, miközben nagyra értékelte az ENSZ tevékenységét.
A Populorum Progressio-ban (1967) VI. Pál a harmadik világ szegénységét kizárólag a nyugati, és nem a szovjet gyarmatosítás következményeként okolta meg. Nem említette meg azt a tényt, hogy az ezeket az országokat irányító rendszerek többsége mélyen sérült, inkompetens és kegyetlen diktatúrák voltak. A Populorum Progressio kritizálta a „féktelen liberalizmust”, a „szabad versenyt, mint a gazdaság irányadó normáját és a termelési eszközök magántulajdonát, mint abszolút jogot”, de nem terjesztette ki a marxista gazdaság okozta gazdasági és erkölcsi katasztrófákra. A pápa dicsérte az összehangolt tervezésnek a gazdasági és társadalmi haladás előmozdításában játszott szerepét, és neo-marxista elméletből származó érveket használt annak kijelentésére, hogy „a szabad kereskedelem elve önmagában már nem alkalmas a nemzetközi megállapodások szabályozására”, és egy „hatékony világhatalom” létrehozására szólított fel.
Ez volt többé-kevésbé a katolikus társadalmi tanítás kommunizmust érintő hozzáállásab addig, amíg II. János Pál pápa ki nem adta a Centesimus Annus-ot.
A Centesimus Annusban II. János Pál emlékeztetett arra, amit a II. Vatikáni Zsinat előtti pápák észrevettek – hogy ezek az ideológiák vallási természetű téveszmék. Felhívta a figyelmet a „politikai vallások”, az utópikus elméletek veszélyeire, amelyek úgy tettek, mintha egy tökéletes társadalmat hoznának létre a földön.
Másrészt a pápák, különösképp VI. Pál és II. János Pál, védték az életet és a családot. Megőrizték és magyarázták a házasságról és az utódnemzésről szóló katolikus tanítást olyan mérföldkőnek számító egyházi dokumentumokban, mint például a Humanae Vitae és a Familiaris Consortio, amelyek az élet és a család kultúrájának hatalmas erődítményét jelentették a forradalmi ideológiák támadásával – valójában a kulturális marxizmussal – szemben, bár ezekben a dokumentumokban nem szerepel kifejezetten ez a megnevezés.
II. János Pál pápának, a lengyel Solidarnostnak és Reagan elnöknek köszönhetően a legtöbb országban 1989-ben legyőzték a klasszikus kommunizmust. De a vereségről valójában kiderült, hogy inkább a kulturális marxizmus irányába forduló mutációnak bizonyult (ami szintén visszatérhet az erőszakos marxizmushoz, ami nem lehet meglepő azok számára, akik ismerik a marxista dialektikát).
Oroszország tévedései, amelyeket Fatima próféciái említenek, tovább terjedtek.
Az a tény, hogy évtizedek óta a klasszikus marxizmus elleni küzdelmet a katolikus társadalmi oktatás már nem prioritásként kezelte, gyengítette a hívők, elsősorban a katolikus politikusok képességét a kulturális marxizmus felismerésére és leküzdésére.
A test és vér elleni prédikáció egyik következménye, hogy csak a kapitalista individualizmust és a fogyasztást hibáztatja a kulturális forradalomért, nem pedig az ideológiát -, hogy az emberek azt gondolják, hogy a gyógymód az, ha kormányok és a nemzetközi hatóságok további rendeletekkel korlátozzák a kapitalizmust. Tehát a baloldal a katolikusok szavazatainak köszönhetően nyeri a választásokat, és több forradalmi változást végrehajt, miután az egyházi vezetők ismét a fogyasztói szemlélettel vádolják őket, majd a katolikusok ismét a baloldalra szavaznak, akik megígérik, hogy korlátozzák a kapitalista individualizmust és a fogyasztást, és a spirál folytatódik. Így a katolikusok szavazata szerte a világon a kulturális marxizmus támogatását eredményezi.
A katolikus politikusok határozottan és sikeresen ellenezték az erőszakos marxizmust az 50-es évek Európájában.
De néhány évtizeddel később más katolikus politikusok végül segítették a kulturális marxizmus bevezetését országaikban. Giulio Andreotti kereszténydemokrata miniszterelnök 1978-ban ratifikálta az abortusz törvényét. Wilfried Martens hasonló törvényt írt alá Belgiumban 1990-ben. Német kereszténydemokrata vezetők büszkén vesznek részt meleg felvonulásokon. Jean-Marc Ayrault, aki politikai karrierjét a Mouvement rural de jeunesse chrétienne-ben kezdte, a francia szocialista kormány vezetője lett, amely bevezette a homoszexuális házasságot, és erőszakosan elnyomta a családbarát mozgalom tiltakozásait.
Az Európai Unió elutasította keresztény gyökereit, és azokat az alapokat, amelyeket olyan keresztény politikusok raktak le, mint Robert Schuman, Alcide de Gasperi és Konrad Adenauer. Ideológiai ihletésű szuperállammá vált, amelyet a 60-as évek korábbi radikálisai vezetnek (akik időközben liberális-szociáldemokratákká váltak), és folyamatosan vezették be jogalkotás útján a kulturális marxista napirendet tagállamaikban -, más országokban pedig politikai és gazdasági nyomásgyakorlással.
Latin-Amerikában a 60-as évek erőszakos kommunista terrormozgalmai nem nyerték meg maguknak az embereket. De az évtizedek során elmozdultak a kulturális marxizmus felé, pártokat hoztak létre, amelyeket már nem neveztek „kommunistának”, demokratikus választásokon vettek részt és szinte az egész kontinensen nyertek. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy a baloldali pártok nyelve és programja egybeesett a katolikus egyház nyelvével és prioritásaival – társadalmi igazságossággal, az egyenlőtlenség az imperializmus és környezetszennyezés elleni küzdelemmel, és az éghajlatváltozással. Miután hatalomra jutottak a 60-as évek marxista terroristái, mint például Mujica Uruguay-ban, Dilma Brazíliában, legalizálni kezdték az abortuszokat és a meleg házasságot.
A gazdasági szabadsággal szembeni ellenségeskedés és a kormányzati ellenőrzésre való felhívás a katolikus egyház dokumentumaiban most még hangsúlyosabb nyelven térnek vissza Ferenc pápa Evangelii Gaudium és Laudato Si kezdetű buzdításaiban. Gyakran előfordulnak olyan kifejezések, mint a „befogadás”, a „kirekesztés”, a „marginalizáció”, az „egyenlőtlenség” és a „fenntartható fejlődés”. A gazdasági szabadság kritikája, amelyet Ferenc pápánál találunk, példátlan szilárdsággal bír: „Egy ilyen gazdaság megöl”.
Miután kommunista rezsimben éltem, tanúsíthatom, hogy a gazdaság feletti kormányzati ellenőrzés nemcsak nem ad életet, hanem változatlanul tönkreteszi a korábban virágzó országokat is, óriási igazságtalanságot, szenvedést és megalázást okozva. A szocialista országokban a rablás és az erőszak az állami politika része; a korrupció az egyetlen esély az alapvető javak megszerzésére. És egy hatalmas, a korábbinál sokkal mélyebb szakadék tátong az új kiváltságos osztály és annak rabszolgává tett alanyai között.
Valójában a mai világban a probléma inkább a szabályozás túlsúlya, mint annak hiánya. Nagyon nehéz olyan helyet találni, ahol a kormányzat nem szabályozza részletesen a gazdaságot. De ahol kevesebb állami beavatkozás van, ott kevesebb a szegénység. A legnagyobb szegénység, és a legnagyobb egyenlőtlenség a privilegizált és szegény polgárok között manapság a latin-amerikai Kubában és Venezuelában található, ahol a gazdaság a legszabályozottabb.
Aggódunk amiatt, hogy az egyház lealacsonyodik egy evilági, ideológiailag szennyezett aktivizmussá, amely néhány „progresszív” csoportot bátorít, amelyek tökéletes tervvel rendelkeznek a tökéletes világ felépítéséről (miután ezzel már készen állnak) – mint például a környezetvédők, pacifisták, „diszkriminációellenes” aktivisták és „népesség-szakértők”. Sajnos a Vatikán ma ezeknek a csoportoknak a képviselőit, mint a Castro testvéreket és Evo Moralest, tisztességes partnereknek tartja.
Ahogyan az idős spanyol kommunista vezető, Santiago Carrillo mondta, a katolikusok és a kommunisták közötti párbeszéd eredményeként egyetlen kommunista sem vált katolikussá, de az összes érintett katolikus kommunistává vált. A kommunistákkal való gyakorlati együttműködés – a marxizmus gonosz ideológiájának megkérdőjelezése nélkül – a katolikusokat a forradalom utazótársává alakítja. Ahelyett, hogy az igaz Istent hirdetnék a pogányoknak, a pogányok használják őket az igaz Isten ellen.
Jézus nagyon határozottan gondolkodott a prioritásokról, amikor azt mondta Péternek: „Távozz előlem, Sátán! Botrány vagy nekem, mert nem Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével! ” (Mt 16:23). A tízparancsolatban a bálványimádás tilalma megelőzi a gyilkosság, lopás és házasságtörés tilalmát.
Sok lélek vész el a szexuális vágy vagy tulajdonhoz való ragaszkodás miatt. De még rosszabb, ha ezeket a bűnöket egy sátáni hatalomvágy ihleti, amely arra készteti az embereket, hogy megpróbálják helyettesíteni Istent. Egy hatalmas világméretű rendszer elemeivé válnak, amelyekben a harag és a gyűlölet terjed a közösségekben, az egész társadalom erkölcsi perverziója, a tömeggyilkosság, a rablás és az anyagi korrupció olyan méreteket ölt, amelyeket még soha nem láttunk.
Tehát a lelkek millióinak örök megmentése érdekében az egyháznak vezetnie kell az ideológiák, és különösen a kulturális marxizmus elleni küzdelmet mind a közösségi oktatásában, mind nyilvános megvallásban.
Jézus azt mondta az apostoloknak: „ti adjatok nekik enni”. Így fogalmazzák meg a szubszidiaritás elvét az evangéliumban. Jézus soha nem mondta: „menjetek, kérjétek meg a császárt, hogy szervezzen meg egy birodalmi jóléti rendszert és biztosítsa a társadalmi igazságosságot”.
A család a szegénység és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem első és legjobb intézménye. Ha szeretnénk kisegíteni az embereket a szegénységből, akkor a család és a keresztény erkölcs megvédésével kell kezdenünk, mert a katolikus szeretet nem választható el az evangelizációtól. Nem tudjuk megvédeni az életet és a családot, amikor egyidejűleg egyre növekvő kormányzati szerepet kérünk a társadalomban, vagy pedig egy világkormány létrehozását. A keresztények soha nem támogathatják, és nem fogadhatják el a hatalom koncentrálását néhány ember kezébe, nem számít, milyen csodálatos világot is ígérnek.
A forradalmárok ezt a hatalmat mindig a kereszténység ellen fogják használni. Azután nem szabad majd meglepődnünk, ha a társadalom szekularizálódik, a jótékonyságot felváltja a jólét, az oktatást az ideológiai indoktrináció és a nyílt erkölcsi perverzió, a betegek gondozását az eutanázia, a lelkiismereti és a szólásszabadság helyébe a politikai korrektség lép, a polgárok életét a társadalommérnökök részletesen beszabályozzák, az élet és a család kultúrája folyamatosan teret veszít. Nem szabad meglepődnünk, amikor a kormányoknak sikerül megrontani a keresztény jótékonysági szervezeteket azáltal, hogy arra kényszerítik őket, hogy az anyagi támogatásért cserébe adják fel keresztény elveiket, vagy olyan gyakorlatokat vezessenek be, amelyek ellentétesek az egyházi tanítással, és így sok katolikus nem kormányzati szervezet végül elveszíti keresztény szellemiségét, feladja az evangelizációt, és csak a társadalmi aktivitást nyújt.
Ha meg akarjuk védeni a családot, vissza kell vennünk a világot a forradalmároktól. Először szellemi, majd kulturális és politikai szempontból is vissza kell hódítani. Annak érdekében, hogy a család biztonságban legyen, egy nagyobb, a civilizációnkért folytatott háborút kell megnyerni.
Élet- és családvédő céljaink létfontosságúak. Ha azonban csak rájuk összpontosítunk, és nem törődünk a többivel, akkor meg sem tudjuk tartani őket.
Ha hagyjuk, hogy a másik fél minden mást ellenőrzése alá vonjon – a nyelvet, a kultúrát, a médiaoktatást, a jogalkotást, a gazdaságot, a közéletet, a kormányzást, az egészségügyet -, akkor nem szabad meglepődnünk, hogy esetleg minden, a család számára elért győzelem a legjobb esetben is rövid élettartamú lesz.
A világos beszéd fontos feltétele a szellemi és kulturális csatákban való győzelemnek: „Legyen a ti beszédetek igen, igen, nem, nem; ami ezeknél több, a gonosztól van” (Mt 5:37).
A keresztény szókincs elég a valóság leírására. Nem kell kölcsön vennünk nyelvi eszközöket az ideológiáktól, amelyekkel szembesülünk; ez lehetővé teszi számukra, hogy elfoglalják az erkölcsi magaslatot, és védelmi pozícióba helyezzenek minket, még mielőtt bármilyen vita megkezdődött volna. Még azokat a kifejezéseket is, mint a „béke”, az „igazságosság”, a „szabadság”, amelyeket a keresztény nyelv ismer, ideológiailag használnak, így eredeti jelentése torzul vagy megfordul. A pásztorok kötelessége megkülönböztetést tenni.
Isten Királyságát és igazságosságát kell prédikálniuk, nem pedig a szocialista „igazságosságot”, amely alatt a gazdaság feletti kormányzati ellenőrzést vagy a jövedelem újraelosztását kell érteni. A krisztusi, és nem az ENSZ kijelentései szerinti békét kell prédikálniuk.
Az egyház pásztorainak valódi szabadságot kell hirdetniük, amely a bűntől, a Sátán rabszolgaságából való szabadulást jelenti. A valódi szabadság megváltást jelent, így soha nem lehet rossz vagy túlzott.
Az egyházi vezetők által Isten Igéje helyett használt politikailag korrekt, ideológiai szempontból vezérelt nyelvezet sok katolikus társadalmat morális és politikai zűrzavarhoz vezet, és vereséget eredményez a kulturális háborúban. A hívők nem képesek beazonosítani az élet és a család elleni támadások forrását, és sikeresen harcolni velük.
Az egyházi vezetők által használt ilyen nyelvezet azt jelzi a politikában részt vevő laikusoknak, hogy „csak balra forduljanak”. Gyakorlatilag lehetetlenné teszi a katolikus politikusok számára, hogy támogassák a szabad piacot, ellenezzék a muszlim bevándorlást, szkeptikusak legyenek az éghajlatváltozással és az ENSZ szerepével kapcsolatban. Mert ha megteszik, akkor olyan dolgokat kell mondaniuk, amelyek különböznek vagy ellentétesek azzal, amit a világ hall az egyháztól. Tehát vagy hiteltelenné válnak katolikus politikusként, vagy arra kényszerülnek, hogy támogassák a baloldali ügyeket.
Ez az egyik oka annak, hogy a legtöbb katolikus országban a katolikusok nem képesek politikai képviselettel rendelkezni. Ez az oka annak, hogy ma már sok katolikus országot kulturális-marxisták irányítanak.
Még mindig létezik a normál emberek néma többsége, akiknek létezéséről nem hallani a TV-hírekben. Ezek azok a milliók, akik az újságírók és elemzők „meglepetésére” II. János Pál temetésére elmentek. Ezek azok a milliók, akik a közelmúltban a nemi ideológia ellen utcára mentek Rómában, és azok a milliók, akik Brazíliában most a kommunizmus ellen gyülekeznek. Ezeket az embereket csupán a pásztoraiknak kellene vezetni a szellemi csatában. Többet kellene imádkoznunk a pásztorokért. Többet kellene imádkoznunk az egyházért.
Ilyen győzelmeket láthattunk nemrég Lengyelországban, ahol a pásztorok megtérést hirdettek, és az embereket hatalmas „imahadjáratra” hívták; és képesek megtörni a kortárs ideológiák ártalmát azzal, hogy egyszerűen leleplezik azokat, ahogyan Szent Iréneusz tette a gnoszticizmus idején.
A siker titka nem az volt, hogy az egyház egy bizonyos pártot támogatott, hanem egy élő univerzumot inspirált és épített maga körül számtalan jótékonysági szervezetből, kulturális egyesületekből, klubokból, médialehetőségekből és a polgárok kezdeményezéseiből. Egy ilyen környezet olyan politikai pártot hozhat létre, amely hatékonyan védi a kereszténységet, a családot és az emberi életet. Szóval, hogyan javíthatjuk meg a világot?
„Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá.” (Mt 6:33)
A keresztény civilizáció földi normalitása minden előnyével együtt csak az evangelizáció másodlagos terméke; ez „azokhoz a dolgokhoz tartozik, amelyeket megkapunk hozzá”, ha „először Isten országát és igazságát keressük”. Az egyház valódi prioritása a lelki csatában való vezetés, és a lelkek megmentése, és elmondani az egész világnak:
” Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa” (Mt 3,2)
Isten országa nem ebből a világból való. A paradicsomot nem lehet elérni a földön, a jó és a rossz továbbra is fennmarad a földi valóságban, amíg maga az Úr dicsőségben újra el nem jön, hogy megítélje a világot, és mindent elrendezzen. De legalább egy bizonyos fokú normalitást elérhetünk a személyek és társadalmak evangelizálásával és megtérésével. Ez a legjobb, amit tehetünk a világ megjavításáért.
Ha elegendő szentség és erény van közösségeinkben, és elegendő ember osztozik ugyanazon objektív erkölcsi kritériumokon (a Tízparancsolaton), akkor nem kell mindenható kormányzati hivatalnokokra támaszkodnunk, hogy a társadalom ne váljon törvénytelen dzsungellé.
Akkor az emberek bízhatnak egymásban, és a polgárok, valamint a társadalom egésze élvezheti a szabadságot. Akkor az intézmények ragaszkodnak a munkájukhoz, és tisztességes módon végzik el, a család biztonságban van, és az élet kultúrája legyőzi a halál ideológiáit. Akkor az a civilizáció erkölcsileg erős és alkalmas lesz arra, hogy sikeresen megvédje magát a barbárságtól – és emellett hirdesse az evangéliumot a hitetleneknek, és megtérítse őket a kereszténységre.
Az egyház így hozta létre a keresztény kultúrát és a civilizációt, és ezen az úton kell továbbra is haladnia.
Forrás: https://voiceofthefamily.com/dr-anca-maria-cernea-cultural-marxism-a-threat-to-the-family/