Milyennek látjuk Istent? Milyen Isten valójában? Milyennek láttatják ma velünk Istent? Ezekre a kérdésekre próbálunk az alábbiakban választ találni.
Isten legfőbb tulajdonsága a szeretet, „Isten maga a szeretet”- írja János apostol. Jézus szerint a legnagyobb szeretet az, mikor valaki életét adja barátaiért. Önmagáról beszél, mint áldozatról és rólunk, mint barátairól. Egy hitetlennek ez botrány, vagy őrültség. Hogyan áldozhatja oda valaki magát ártatlanul, mások helyett? Ezt a szeretetet csak az érti meg, aki a kiengesztelődés által már új életet nyert. Tudja honnan jött, tudja hová értekezett, s tudja, hogy üdvösségének mi volt az ára.
Jézus önkéntes áldozatában kell tehát elsősorban keresnünk a szeretetet, illetve az Atya áldozatában, aki az egyetlen Fiát nem sajnálta odaadni értünk, emberekért.
De Isten szeretetét az Ószövetségben is megtaláljuk. Az első emberpárt, egy gyönyörű kertbe, a Paradicsomba helyezte, ahol az áteredő bűn elkövetéséig minden adott volt ahhoz, hogy háborítatlanul boldog legyen. De a bűnbe esett embert sem hagyta magára, csodálatosan vezette ki a zsidóságot az Egyiptomi szolgaságából. És számtalanszor eltévelyedő népének mindig irgalmasan megbocsátott.
Mindemellett az Ószövetségben több helyen igen hangsúlyos formában tárul elénk Isten haragja, nemegyszer haragvó kezének lesújtása. Megfigyelhetjük, hogy ezzel a haragvó és büntető Isten képével nem nagyon tud mit kezdeni a mai liberális teológia. Persze mindez nagyon szorosan összefügg azzal, ahogyan a bűnt jelen korunkban relativizálni próbálják. Hiszen ha a bűnnek egyre kisebb jelentősége van, miért is kellene Istennek haragudnia?
Az haragvó Isten képet többféleképpen próbálja ma a liberális teológia elfelejtetni velünk:
- Egyre gyakrabban hallhatjuk papok és vezető teológusaink szájából azt, hogy az Ószövetség egyes történeteit nem szó szerint, hanem szimbolikusan kell csak értenünk. Azaz szerintük pl. a vízözön, vagy Szodoma és Gomorra pusztulása valójában meg sem történt, csak szimbolikusan szemlélteti, hogy a bűn nem jó dolog. Ezzel az elmélettel az a legnagyobb probléma, hogy maga Jézus cáfolja meg, hiszen mikor az Ő második eljöveteléről beszél, a vízözönre, és Szodoma és Gomorra pusztulásra is konkrétan, mint megtörtént eseményre utal.” 6Ahogy Noé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfiának napjaiban is. 27Ettek, ittak, házasodtak s férjhez mentek addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába. Azután jött a vízözön, és mindenkit elpusztított. 28És ugyanúgy, ahogy Lót napjaiban történt: Ettek, ittak, adtak, vettek, ültettek, építettek. 29Azon a napon pedig, amikor Lót kiment Szodomából, tűz és kénkő esett az égből és elpusztított mindenkit” (Lk 17,26-29).
- Azt is próbálják elhitetni velünk, hogy Jézus az újszövetségben feloldotta azt az Istenről alkotott képet, miszerint Isten kitölti a haragját a megrögzött, megátalkodott bűnösre. Ez viszont azt feltételezné, hogy Isten időközben megváltozott, az Ószövetségben még haragudott a bűnre, Jézus születése után viszont békét köt a bűnnel. Ha viszont Isten tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, akkor ez nem lehetséges. Isten nem változik, mi vagyunk azok, akiknek változnunk kell. Jézus nem azért jött, hogy egy új tant hirdessen, pontosan ugyanazt hirdette, amit Atyja az Ószövetségben. Jézus azért jött, hogy megváltsa, megtisztítsa és megszentelje, Atyjának tetszővé tegye a világot.
- Énekeinkből is igyekszenek kivenni minden olyan szót, mely Isten haragjára utalhat. Egyik kedvelt áldozási énekünk „ Boruljunk le és rettegve imádjuk e fölséget, az Oltáriszentséget” sorait újabban a következő formában hallhatjuk: Boruljunk le s megrendülve imádjuk e fölséget, az Oltáriszentséget.” Sok mindenen meg lehet rendülni, pl. egy ember halálán, és az Úr valóságos jelenlétén is, de a megrendültség érzése, ahogyan jön, úgy megy is. Rettegni viszont attól szoktunk, akitől a sorsunk nagymértékben függ, akivel szemben nem mindegy, hogy hogyan viselkedünk. Az énekben szereplő rettegés szó nem azt fejezi ki, hogy azon nyomban el kell hagynunk a templomot, mert a rettenetes Istennel állunk szemben, hanem kifejezi kicsinységünket, kifejezi Jézus mindenhatóságát, illetve azt is, hogy az Oltáriszentségben leendő bírámat is látom, aki előtt egykor számot kell majd adnom minden cselekedetemről. Ez a „rettegés”, a lelki életben szükségszerűen jelen lévő Istenfélelem, ami nem zárja ki azt, hogy én Jézust az Oltáriszentségben teljes szívemből imádjam.
- A modernista hitszónokok egyik jól bevett szokása az, hogy a mindenkori teológiát egy felnagyított, eltorzított formában tárja elénk. Így többek között azt is állítják, hogy az Egyház az Isten haragjával és a pokollal ijesztgeti és tartja sakkban a híveit, majd rögtön ezután elő hozakodnak a mindent elfogadó, haragot nem ismerő Isten képével. A hívő így csupán az extrém végleteket ismerheti meg, nem találkozhat azzal a valódi, kiegyensúlyozott Isten képpel, melyben az irgalmas és szerető Isten képe mellé befér az is, hogy Isten haragszik a bűnre. Dávid így írja: „Ám te irgalmas és kegyes Isten vagy, megfontolt a haragban, de gazdag a jóságban és hűségben.”(Zsolt 86,15) . Megfontolt a haragban azt jelenti, nem gerjed azonnal haragra, azaz hosszan tűrő. A hosszan tűrés általánosságban pedig azt jelenti, hogy elviselünk csendben valamit, amire egyébként nagyon haragszunk.
Nincs tehát Ószövetség Istene, aki haragos, és Újszövetség Istene, aki mindent elnéz, és a végtelenségig eltűr. Egyetlen szerető irgalmas Isten van, aki ahogyan az Ószövetségben, úgy ma is haragszik a bűnre.
Nem feltételezhetjük Istenről ugyanis azt, hogy ő ölbe tett kézzel nyugodtan nézi, ahogy magzatok millióit ölik meg évente az anyaméhben, és azt sem, hogy ölbe tett kézzel nyugodtan nézi, hogy családok milliói bomlanak fel azért, mert az egyik fél egy új társsal házasságtörő módon él tovább. Nem feltételezhetjük róla, hogy ölbe tett kézzel, nyugodtan nézi, hogy miközben egyesek milliárdokat halmoznak fel tisztességtelen úton, aközben másoknak napi betevőre sem jut, és azt sem, hogy ölbe tett kézzel, nyugodtan nézi, hogy emberek milliárdjai idegen Istenek előtt hódolnak, s nem őt a teremtő és Fiát feltámasztó Istent tisztelik.
Isten ma még eltűri ezeket, mert hosszantűrő. De mit is jelent ez valójában? Isten hosszan tűr, de nem tűr a végtelenségig. A türelem egyszer elfogy, s azután a harag megnyilvánulása következik.
Mi most Isten hosszantűrésének idejét éljük, mindabból a kegyelemből merítve, melyet Jézus Krisztus hozott el nekünk a húsvéti misztérium által. Isten az Ő szent Fiának áldozatára néz, s a végsőkig eltűr minden istentelenséget, azért, hogy senki számára ne vesszen kárba e drága áron meghozott áldozat. Isten hosszantűrő, de a Jelenések könyvéből tudjuk, hogy az utolsó időkben haragjának csészéit ki fogja önteni a Földre (Jel. 16). Az ítélet napjának haragjáról Pál apostol is ír a rómaiakhoz írt levélben: „Konoksággal és megrögzött szíveddel csak büntetést halmozol magadra, Isten haragjának és igazságos ítélete megnyilvánulásának napjára (Róm 2,5).
Csodálatos karácsony ünnepén megtapasztalni, ahogyan Isten egy védtelen kis újszülött formájában hajol le hozzánk. Lehetetlen, hogy ez a kis gyermek bárkire is haragudjon, gondolhatjuk. De ne felejtsük el, hogy ez a kisgyermek egyszer dicsőségben vissza fog jönni, ítélni élőket és holtakat. Vajon akkor is meg tudunk-e állni előtte félelem nélkül? Ádám és Éva is félt az Isten színe elé állni, miután evett a tiltott fa gyümölcséből. Amikor a modernista Egyház tagadja, hogy Isten haragszik, azzal egyben azt is mondja az embernek, nem kell félned attól, hogy a bűneidnek bármilyen következménye lesz. Pedig a bűnnek mindig az a következménye, hogy az ember elszakad Istentől. Az áteredő bűn miatt Isten kiűzte az első emberpárt a Paradicsomból, az ember elszakadt az Istentől. A meg nem bánt halálos bűnök ugyanígy elszakítanak minket Istentől már ezen a földön is, de halálunk után immáron egy egész örökkévalóságon át, a kárhozat kínjai közt. Ezek létező hitigazságok, de hitbeli döntéseinket és cselekedeteinket soha sem a kárhozattól, vagy Isten haragjától való félelem kell, hogy mozgassa. Isten szeretete és irgalma ugyanis sokkal nagyobb az ő haragjától, s ezek azok, amelyek minket Istenhez vonzanak és kötnek.
Maga Jézus is bemutatta Isten arcának két oldalát, mikor az utolsó ítéletről prófétált (Mt 25,31-46).
Ebből két mondat elég ahhoz, hogy megértsük, miről van szó:
- 4Akkor a király így szól a jobbja felől állóknak: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!
- 1Ezután a balján levőknek ezt fogja mondani: Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült.
Az első a szerető, a második a haragvó Isten arcát mutatja be.
Isten büntető arcának megismerése közben ismét megfogalmazódhat bennünk a kérdés: kell-e akkor félni az Isten haragjától? A konok és megrögzött bűnösöknek igen. A megváltott fiaknak viszont nem. Akik életükben elmulasztottak irgalmasok lenni másokkal, s így halnak meg, igen, akik viszont másokkal nem szűntek meg jót cselekedni, azoknak nem. „Isten ugyanis, a mi irgalmas Atyánk, aki szent Fiának kereszthalála és föltámadása által kiengesztelte önmagával a világot, és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az Egyház szolgálata által – a kiengesztelődés szentségében feloldoz minket bűneinktől, mellyel egy időben megszabadulunk Isten haragjától.
A szerető és egyben haragvó Isten tehát a világ teremtésétől az utolsó ítéletig semmit sem változik. Tegnap és ma és mindörökké ugyanaz.
Az Isten haragjától azonban nem kell félni mindazoknak, akik Krisztus által kiengesztelődtek az Atyával és új életet nyertek. A harag azokat sújtja, akik elutasították Isten irgalmát.
Az írás legelején azt a kérdést tettük fel: belefér-e Isten szeretetébe a harag?
Az írás rövid konklúziójaként erre így felelhetünk: ha belefér Isten szeretetébe a harag – már pedig belefér – akkor ez azt kell feltételezze, hogy mi bűnösök vagyunk, s meg kell változnunk, hogy Isten haragja megenyhüljön.
Johanna