Október 14-én a Római Palazzo Cesi-ben, néhány lépésre a Vatikántól, ahol a sok katolikus által aggodalommal figyelt amazóniai szinódus ülésezik, Athanasius Schneider „Chrisus vincit: Krisztus diadala korunk sötétsége felett” című új könyvének bemutatása zajlott. Ezt a részletes beszélgetést, amely az asztanai segédpüspök és Diana Montagna újságírónő közötti zajlott, az Angelico Press amerikai kiadó jelentette meg. Ebből az alkalomból tartott beszédet a kiemelkedő katolikus történész, professzor Roberto de Mattei.
Raymond Burke bíboros és Roberto de Mattei professzor, a Lepanto Alapítvány elnöke a szerzők jelenlétében mutatták be a könyvet. Az előadást Gerald E. Murray atya, a New York-i érsekség kánonjogásza moderálta. A teremben számos pap és kiváló személyiség volt jelen, mint például Francis Arinze bíboros és Gerhard Müller.
Az alábbiakban Roberto de Mattei beszédét olvashatják:
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Burke bíboros és Schneider püspök mellett részt vehetek az interjúkönyv bemutatóján.
A beszélgetés Schneider püspökkel nagyon szép, és nemcsak a püspöknek gratulálok, hanem az újságírónak is, aki a kérdéseivel megvilágította a jelenlegi vallási vita összes aspektusát. Nem akarom elvenni a könyv olvasásának örömét azáltal, hogy elmondom, mit tartalmaz. Úgy gondolom, hogy a legjobb módja a bemutatásának az, ha a könyvet abba a történelmi kontextusba helyezem, amelyben azt írták és közzétették, miközben egy szinódus zajlik, amely az egyház számára az elmúlt évszázadok egyik legdrámaibb eseményének mutatkozik.
Burke bíboros és Schneider püspök imára és böjtre szólítottak fel, hogy az amazóniai szinódus ne hagyja jóvá az Instrumentum Laboris tévedéseit és eretnekségeit. Ezt köszönjük nekik. Az egyház azon kevés pásztorai között voltak, akik megtörték a csendet, amelybe a világ püspökei belemerültek a jelenlegi válsággal szemben. Ezzel az apostolok utódaiként teljesítették küldetésüket. Szent Ágoston azt mondja, hogy azok, akik nyilvánosan nem vallják meg azt, amit hisznek, csak félig hűek:
„Non enim perfecte credunt, qui quod credunt loqui nolunt“.
Az igazságot nemcsak az árulja el, aki elhagyja azt azzal a szándékkal, hogy eretnekséget tegyen magáévá, hanem az is, aki, amikor szükséges, nyilvánosan nem vallja meg azt. A sötétség idején hallgató pásztoroknak Izajás próféta szavait (6,5) hívjuk emlékeztetőül:
„Vae mihi, quia tacui.“
„Jaj nekem, mert hallgattam.“
Schneider püspök atya az Athanasius nevet kapta az Isteni Gondviseléstől a szülein keresztül, és amely név bizonyosan példaképként szolgál neki.
Szent Atanáz a 4. század szörnyű vallási válsága alatt az ariánusok szembeni katolikus hit legyőzhetetlen védelmezője volt. Amikor 325. májusban az egyház első egyetemes zsinatát Konstantin császár összehívta Nicea városában, a 300 zsinati atya körében sok tévedés és eretnekség terjedt a Szentháromság személyeiről. A nagy zsinattörténész, Carl Joseph von Hefele kijelenti, hogy a Niceai ortodox püspökök Atanázzal és barátaival együtt kisebbségben voltak.
Ezen pozíciók között csak egy igaz, csak egy katolikus álláspont volt, Szent Atanázé. Atanáz, akinek Szent Hilarius Nicea szimbólumára a legnagyobb hatást tulajdoníja, abban az időben sem püspök, sem pap, sem híres teológus nem volt, csak egy alig 25 éves fiatal diakónus. Munkatársa volt Alexandria püspökének, Sándornak. Atanáz nem korlátozódott az imádságra, hanem a színfalak mögött megszervezte a püspökök ellenállását az arianizmussal szemben. Hála neki, a Niceai hitvallás megfogalmazódott, és egy átjárhatatlan bástyát képzett az arianizmus ellen. Ez a Szentlélek egyházban végzett munkájának a bizonyítéka.
A katolikus egyház titokzatos szervezet. Fontos, hogy törekedjünk az élettani megértésére. Manapság szinte az összes tömegtájékoztatási eszköz a szekuláris ideológiát vallja, és nem érti az egyház természetfeletti jellegét. A különféle teológiai álláspontok politikai pozíciókra, a politika pedig a gazdasági érdekek ütköztetésére redukálódik.
Az Egyház emberek által alkotott, látható és jogi felépítésű intézmény. Ez az intézmény egyesíti azokat, akik megkeresztelkedtek, a Jézus Krisztus által tanított hitet vallják, részesülnek a szentségekben, és engedelmeskednek a Jézus által létrehozott tekintélynek. Az egyház szerkezete nem hasonlítható sem a társadalmak, sem a politikai rendszerek felépítéséhez, legyen az demokratikus vagy diktatórikus. A katolikus egyház misztikus test, amelynek feje Krisztus, tagjai a hívek, és lelke a Szentlélek. XIII. Leó (Satis Cognitum) és XII. Piusz. (Mystici Corporis), de XVI. Benedek is (Angelus, 2009. május 31.) a Szentlelket „az Egyház lelkének” hívták. A Szentlélek jelen van minden lélekben, amely kegyelmi állapotban van, de az egyház egész testében is megingathatatlanul jelen van, mint az igazság és a bölcsesség lelke az idők végéig.
Az egyház emberi és látható elemének tagadása protestantizmust jelent, de az isteni és láthatatlan aspektusának tagadása is azt jelenti, hogy az egyházat minden emberi társadalommal azonosnak kell tekinteni. E két elem egyikének is eltávolítása az Egyház tönkretételét jelenti.
Azok, akik figyelmen kívül hagyják a Szentlélek egyházra gyakorolt hatását, soha nem lesznek képesek megérteni a valóságát. Például gyakran halljuk, hogy a pápákat a Szentlélek támogatja, és ez igaz. De a Szentlélek minden keresztényt különféle módon támogat. A kereszteléssel megkapják a Szentlélek ajándékát, amely a Krisztus lelke.
A Szentlélek nemcsak az egyház vezetőit támogatja, hanem minden megkereszteltet is. Az amazóniai indiánok közül a legutolsó, aki megkeresztelkedett, bekerül a Krisztus egyházába, és a Szentlélek támogatja. Ezért nem értjük azokat, akik – Erwin Kräutler, a brazíliai Xingu emeritus püspökéhez hasonlóan – azzal dicsekednek, hogy soha nem kereszteltek meg egy indiánt sem.
A Bérmálás szentsége beteljesíti a keresztelést, és a keresztényt valódi Miles Christi (Krisztus katonájává) teszi, aki bátran harcol a test, az ördög és a világ szelleme ellen. A keresztség és a bérmálás révén a keresztény ember természetfeletti fényt is kap, amelyet a teológusok Sensus communis vel catholicus-nak vagy Sensus fidei-nek hívnak, vagyis azt a képességét, amellyel a teológiai alátámasztás előtt ragaszkodni képes a hit igazságához. Szent Tamás azt tanítja, hogy az egyetemes egyházat a Szentlélek uralja, aki, ahogy Jézus Krisztus megígérte, „elvezet majd titeket a teljes igazságra” (Jn 16:13). Az a természetfeletti képesség, amely által a hívő eljut a feltárt igazságra és alkalmazza azt az életében, a Szentlélektől származik.
2014-ben a Nemzetközi Teológiai Bizottság, amelynek elnöke Gerhard Ludwig Müller bíboros, a Hittani Kongregáció akkori prefektusa volt, közzétette a „Sensus fidei az egyház életében” című tanulmányát, amely elmagyarázza, hogy a sensus fidei nem úgy tükrözi vissza a hit titkait, mint a teológia, hanem egy spontán intuíció, amellyel a hívő megerősíti az igaz hitet, vagy visszautasítja azt, amely ellentmond annak.
Minden megkeresztelt hívő rendelkezik a sensus fideivel, és ennek az sensus fideinek racionális alapja van, mivel a hitvallás eredendően az ész cselekedete. Manapság elveszett a hit valódi fogalma, mert az érzések megtapasztalására redukálódott, és elfelejtették, hogy ez az ész cselekedete, amely az igazsággal foglalkozik. Az egyház elítélte a fideizmust, az első Vatikáni Zsinaton dogmának (Denz-H, 3017) határozta meg a hit és az ész közötti harmóniát.
Minden, ami irracionálisnak és ellentmondásosnak tűnik, ellentmond az igaz hitnek. Ezért ha a sensus fidei ellentétet talál az egyházi hatóságok kijelentései és az egyház hagyománya között, akkor a hívőnek alkalmaznia kell a kegyelem által megvilágított logika helyes használatát. Ezekben az esetekben a hívőnek el kell utasítania az igazság minden félreérthetőségét és hamisítását, támaszkodva az egyház változatlan hagyományára, amely nem mond ellen a Tanítóhivatalnak.
A Vatikán Teológiai Bizottsága kijelentette, hogy „az egyes hívő megtagadhatja törvényes pásztora tanításának elfogadását, ha ebben a tanításban nem ismerik fel a Jó Pásztor, Krisztus hangját”. Ezért a sensus fidei bizonyos esetekben arra buzdíthatja a hívőket, hogy megtagadják egyes egyházi dokumentumokhoz való beleegyezésüket. Az engedetlenség csak látszólagos, mert ezekben a legitim ellenállás eseteiben az evangélium elve érvényes, amely szerint Istennek kell engedelmeskedni, nem pedig az embernek (ApCsel 5:29).
A hittel vagy az erkölccsel ellentmondó javaslatok tekintetében erkölcsi kötelességünk a lelkiismeretünket követni, mert – ahogyan szent Newman bíboros mondja: „a lelkiismeret Krisztus eredeti képviselője”.
Manapság azokat, akik lelkiismeretük szerint ellenzik az egyházi hagyománytól eltérő tekintély szavait vagy tetteit, néha azzal vádolják, hogy „a pápa ellenségei” vagy akár „szakadárok”. Katolikusok számára a legsúlyosabb bűn Krisztus tanításának elutasítása vagy a Krisztus egyházától való elszakadás. Az első esetben az ember eretnek, a második esetben skizmatikus.
Nem vagyunk eretnekek, mert az eretnekség taszít minket: hiszünk Krisztus tanításában, amint mindig és mindenhol tanítottak.
Nem vagyunk skizmatikusok, mert a szakadás taszít minket: szilárdan hiszünk a pápaságban, amelyet ma Ferenc pápa képvisel, és akinek legmagasabb tekintélyét elismerjük. De ha Ferenc pápa vagy más pápa olyan szavakat mond vagy cselekszik, amelyek látszólag eltérnek az egyház tanításaitól és szokásaitól, akkor jogunk van, hogy elhatároljuk magunkat e szavaktól és tettektől. Ez nem jogi értelemben vett elválás, hanem erkölcsi elhatárolódás, és nem a péteri hivataltól, amely az egyházat szolgálja, hanem azoknak a gonosz szolgálatától, akik Péter ezen hivatalát gyakorolják.
Elismerjük a pápai joghatóság elsőbbségét a világ összes püspökével szemben, de szenvedünk, amikor látjuk, hogy a pápa a szinodalitás nevében támogatja a püspöki konferenciákat, amelyek követelik, hogy eretnek utat mutassanak neki.
Elismerjük a legnagyobb karizmát, amelyet az egyház a pápának tulajdonít, a tévedhetetlenségét, és azt szeretnénk, hogy a pápa teljességében gyakorolja azt az igazságok meghatározása és a hibák elítélése érdekében. De szenvedünk, amikor a pápa lemond erről a karizmáról, hogy interjúkban, levelekben és akár telefonbeszélgetésekben extravagáns módon fejezze ki magát.
Térdet hajtunk a pápa előtt, mert felismerjük benne Krisztus helytartóját, de szenvedünk, amikor ő nem térdel le az Oltáriszentség előtt, amely maga Krisztus testével, vérével, lelkével és istenségével.
Nemcsak szenvedünk, hanem fel is háborodunk, amikor látjuk, hogy pogány szertartások zajlanak a Vatikán kertjében a Szentatya jelenlétében. Ugyanezt a felháborodást éreztem 2015. december 8-án a Szent Péter-bazilika homlokzatára vetített képek láttán.
Azzal vádolnak minket, hogy Ferenc pápa ellenségei vagyunk, de ez a vád értelmetlen. Nem vagyunk Ferenc pápa ellenségei vagy barátai, de szeretnénk az igazság és a jóság barátai lenni, a tévedés és a gonoszság ellenségei.
Azzal vádolnak, hogy szét akarjuk szakítani az egyház egységét, de igazság nélkül nem lehet egység. Az egyház azért egy, mert egyedülálló Krisztus képében, aki ugyanaz tegnap, ma és örökké. Hasonlóképp az egyház természetének ugyanolyannak kell maradnia a világ végéig, mert Szent Pál azt mondja: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség.” (Ef, 4, 5-6)
Sok laikus nevében beszélek laikusként. A laikusok nem jogosultak senkinek megtanítani az egyház tantételeit, mert nem tartoznak a tanító egyházhoz. A kánon törvénye szerint azonban joguk és kötelességük megtartani, átadni és megvédeni azt a hitet, amelyet keresztségük révén kaptak.
Mint egyszerű laikus, aki spirituálisan kötődik az itt jelen lévő apostolok utódaihoz, azt hiszem, elmondhatom: Ma a hagyomány hangja vagyunk, és a pápa meghallgatását kérjük. Egy olyan hang a mi hangunk, amely egy messzire vissza vezetető doktrínát közvetít, amely a pápától nem kevesebb figyelmet kér, mint amennyit az őslakos népek úgynevezett „ősi bölcsességének” ajándékoz. Mi is az őseink bölcsességének visszhangjai vagyunk, egy ősi bölcsességé, amely Jézus Krisztushoz, a Megtestesült Bölcsességhez vezethető vissza.
A bölcsesség, amelyet Montforti Grignon Szent Alajos könyvében, a L’amour de la sagesse eternelle-ben (Az örök bölcsesség szeretete) a következő szavakkal foglal össze: Verbum caro factum est:
„Az Ige testté lett, az örök bölcsesség megtestesült, Isten emberré lett anélkül, hogy megszűnt volna Isten lenni. Ez az Istenember a Jézus Krisztus, aki a Megváltó.”
Mennyire aktuálisak a nagy francia szent szavai!
Nagy hálával tekintünk az egyház azon embereire, például Burke bíborosra és Schneider püspökre, akiknek a hangja tanúsítja ezt a megtestesült bölcsességet. Ha megtörik a csendet, növekszik hálánk irányukba és a természetfeletti reményünk, hogy más bíborosok és más püspökök hamarosan csatlakoznak hozzájuk. Az interjú könyv Schneider püspökkel értékes segítséget nyújt a remény, valamint az egyensúly megőrzésében ezekben a nehéz időkben.
Schneider püspök könyvében egy gyönyörű mondatot idéz Szent Hilariustól
„Az egyház sajátossága az, hogy akkor győzedelmeskedik, amikor vereséget tapasztal, hogy akkor értik meg jobban, amikor támadják, és hogy újra feltámad, amikor hűtlen tagjai elhagyják.“
És mi hozzátehetnénk, hogy akkor győz, ha hűséges tagjai érte harcolnak.
A cikk eredetije itt olvasható