Az igazság szeretetben való átadása

Jézus Krisztus feltámadása után azt a parancsolatot hagyta tanítványaira, hogy az egész világot tegyék Krisztus követőiévé. A missziós parancsolat fontossága ma sem változott. Soha nem volt a világnak ennyire égetően szüksége arra, hogy evangelizálják, mint ma. Lelkek milliárdjainak üdvösségéről van szó, mely nagyrészt azon dől el, hogy az Egyház sikeresen evangelizálja-e őket.

E nagy felelősség mindenképpen önvizsgálatra hív minket: mindent megteszünk-e azért, hogy a lehető legtöbb lelket mentsük meg? Az Egyház ugyanis mi vagyunk.

A második vatikáni zsinat környékén a katolikus Egyház felismerte, hogy az evangelizációhoz más eszközök kellenek, mint ez idáig, a felgyorsult szekuláris világ ugyanis egyre süketebb az igaz evangélium meghallására. Egy nyitottabb Egyházat képzeltek el, mely nem rigid, és elzárkózó, hanem képes megtalálni a párbeszédet a világgal, és képes vonzóvá tenni önmagát a szekuláris világ számára is.

E feladat igen nagy kihívást jelentett és jelent ma is az Egyház számára, hiszen a világ mindig is gyökeresen ellene mondott annak, amit az Egyház tanított és tanít. A párbeszédben való nyitásban pedig benne rejlik annak a veszélye is, hogy a világgal folytatott párbeszédben az Egyház elveszíti eredeti identitását. Az elmúlt 50 évben ennek számos jelét láttuk. A ma katolikus Egyháza már nem ugyanaz, ami 50 évvel ezelőtt volt.

Mit sikerült tennie az Egyháznak az elmúlt 50 évben? Sikeres volt-e az evangelizációja? Biztos indikátora ennek nem az, hogy többen ülnek-e ma a templomok padjaiban, mint 50 éve, hanem az, hogy ez idő alatt hány lelket vezetett el az Egyház az üdvösségre. Ez sajnos emberi szemmel nehezen megítélhető, mondhatni a Mennyei Atya privilégiuma. 

Munkánk sikerességét lemérni tehát nem tudjuk, de a feladatunk továbbra is az, hogy a tévelygő lelkeket elsegítsük az üdvösségre. Jézus is azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett. Az Egyháznak ma ugyanez a feladata.

Az evangelizációhoz a párbeszéd elengedhetetlen, de ezen kívül két nagyon fontos pillére van még: az igazság sértetlen módon való továbbadása, és Isten megmentő szeretetének közvetítése, ha úgy tetszik átadása. E kettőt kell megismertetnünk a világgal.

Hány katolikus hívő teszi ma ezt? A katolikusok ma csak a tanításról vitáznak egymással, és a lelkek megmentése már nem szívügyük – mondhatják a kritikus nyelvek, és kritikájukban sajnos elég sok igazság rejlik. Tudnunk kell viszont azt is, hogy a hitvédelem nem azonos az evangelizációval. A hitvédelem csak az érem egyik oldalával foglalkozik, mégpedig az igaz tanítás megőrzésével, evangelizációra tehát nem alkalmas. Az Egyház tanításának monoton ismétlése ugyanis az Isteni szeretet közvetítése nélkül még valószínűleg senkit nem mentett meg a kárhozattól.

Mégis ha a mai Egyház egyes részeit nézzük, egy olyan kép tárulhat elénk, ahol a hívek az igaz tanítást csupán védik, de azt a nem viszik el az evangéliummal együtt azoknak, akik azt még nem ismerik. Ez kicsit arra a példázatbeli szolgára hasonlít, aki a kapott egy talentumot inkább elásta, mintsem, hogy kamatoztassa. Az Egyház egyik legfőbb talentuma az, hogy megmutassa az Isten világosságát a sötétség számára. Az Egyház tanításáról vitázni kicsit olybá tűnik, mintha a példázatbeli gyertyák arról vitatkoznának a véka alatt, hogy ki világít fényesebben, miközben a fényükből a világ semmit nem kap.

Nekünk valóban nyitni kell a világ felé, s nem is biztos, hogy elsősorban a párbeszéd útján, hanem úgy, hogy nem rejtjük el fényünket a világ előtt. Nem biztos, hogy első lépésként ki kell menni az Egyházból, s oda boldog boldogtalant behívni, hanem ki kell nyitni ajtóinkat úgy, hogy onnan láthatóan áradjon a fény. Ablakainknak ugyanígy a világ világosságát kell sugározniuk. Lehetetlen, hogy a sötétég ne ismerje fel, hogy honnan jön a fény, hacsak nem vakította el őt teljesen a Sátán. Annak, akit odavonz a világosság, már beszélhetünk arról, hogy milyen élet is folyik odabent. Persze ki kell menni az Egyházból és meg kell keresni azokat is, akik nagyon távol vannak, de ezt soha nem úgy, hogy csak őket hallgatjuk meg, elsősorban nekünk kell, hogy legyen mondanivalónk. Csak olyan megingathatatlan felnőtt katolikus identitással rendelkező hívek mehetnek viszont ilyen misszióba, akikről tudjuk, hogy soha nem hódolnának be a világ kívánalmai előtt. El kell vinni tehát az Egyháztól távolra is az Isten igazságát és az örömhírt. Aki ehhez vonzódik, velünk fog jönni egészen az Egyház szívéig, a tabernákulumban trónoló Krisztusig. S ha csak egy- két ilyet találunk, el kell-e keseredünk? Nem. Nem tagadhatjuk meg mindazt, amit vallunk, csak azért, hogy a világnak tetsszen a mi mondandónk, és többen jöjjenek el velünk az Egyház szívéig.

Az igazságon kívül a világosság legfőbb közvetítője pedig maga a szeretet, mert Isten maga a szeretet. Talán ez hiányzik ma legjobban az Egyház evangelizációjából. Az igazság szeretet nélkül való szajkózása nem más, mint képmutatás. Talán érdemes kicsit magunkba nézni, mikor rigidnek, bezárkózottnak, farizeusnak neveznek minket azok, akik bár a szeretet imitálásával mennek evangelizálni, de a valódi Krisztusi igazság folyamatosan folyik ki a kezük közül. Nem birtokolnak végül már mást, csak a világ megértését és befogadását, s nem is veszik észre, hogy nem a világ tért meg az Egyházhoz, hanem az Egyház világiasodott el.

Úgy tűnik, hogy a mai világban sokkal több az olyan evangelizátor, aki figyelmes, kedves, befogadó, de nem a tiszta Krisztusi igazságot hirdeti a világnak. Bár egy szeretetnek tűnő érzést visz el a szomjas embernek, de az élő vizek forrásával mégsem mindig tudja őt megitatni. Azok pedig, akik az igazságot teljes egészében birtokolják, sokszor elfelejtkeznek Isten valódi szeretetének továbbadásáról, helyette zárt körökben az Isten dolgait vitatják meg végeláthatatlan ideig. Nagy probléma ez, mert ha a szeretet elvész, nem marad semmi, ami az embereket Krisztushoz vonzza. S így nem marad olyan sem, aki az éhező embert az Isten szeretetével és igazságával valóban megelégítené. Nem maradnak valódi evangelizátorok, mert az igazság ismerőinek ereje kimerül abban, hogy védik azt, ami Krisztusi, és ami támadva van a gonoszság által. A gonosz ezalatt kihasználva az időt hamis szeretettel és tévtanításokkal próbálja megnyerni a megváltásra várókat.  Áldatlan helyzet ez.

Mi marad tehát Krisztus szeretetéből?

A igazságot nem szabad zárt körökben őrizgetnünk , szeretetben tovább kell adnunk. A megtérésre váró bűnösnek nem az Isten Tízparancsolatát kell először felmutatnunk, hanem a Krisztus keresztjét. A megváltásra váró embernek el kell mondanunk, hogy annak ellenére, hogy ebből ő semmit nem érez, Isten élete minden nehéz pillanatában mellette volt. Arra várt, hogy kinyújtsa felé a kezét, hogy segíthessen rajra, hogy kihozza őt a sötétségből és a rabságból. El kell mondani nekik, Isten annyira szereti őket, hogy az egyetlen ártatlan Bárányt, Fiát hagyta feláldozni azért, hogy nekik életük legyen, és el ne vesszenek.

Féligazság az, hogy az Isten irgalmas és elfogad mindenkit. Mert a teljes igazság az, hogy valamennyien bűnösök vagyunk, és Krisztus szabadítására várunk. Nem engedhetjük, hogy a tudatlan tömegeket féligazságokkal nyerje meg magának a Gonosz!

Isten azt várja ma minden igazságot ismerő gyermekétől, hogy az ő igazságát és szeretetét minden emberhez tisztán elvigye. Nem az a szeretet, ha a másikat minden bűnös nyomorúságával együtt bevonszolom az Egyházba. Szeretni lehet a bűnös embert is igazán, de az ő régi életével és bűneivel szemben nem lehetünk befogadók. Ahhoz, hogy valaki az Egyház szívéhez méltón eljusson, meg kell tisztulnia. Az Egyháznak segítenie kell a hívőt e tisztulási folyamatában. Konkrétan 180 fokos fordulatra van szükség. A régi élettel való felhagyással és új élet kezdésével. Amíg az Egyház nevében bárki azt mondja a tévelygőnek, hogy jöjj, nem kell megváltoznod, Istennek nincsenek elvárásai veled szemben, Isten irgalmas hozzád, az nem evangelizál, hanem becsapja a reményvesztett szívet. Megmenteni valakit azt jelenti, Isten szeret, nem akarja, hogy elvessz, ha meg akarsz menekülni, bűneidet el kell hagynod, régi életeddel fel kell hagynod, s ezután Isten fog megerősíteni abban, hogy az új életben járhass.

Mikor evangelizálunk, eszünkbe kell jusson Szalézi Szent Ferenc gondolata: „Egy csepp mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó ecettel.” Természetesen mi nem legyeket, hanem lelkeket szeretnénk megnyerni. Lelkeket Istenhez vonzani viszont csak Isten édességét felmutatva tudunk. Bár az igazság eszenciáját hordozza, de a parancsolatok önmagában való skandálása, olyan a megmentésre váró lélek számára, mint egy hordó ecet. A méz az irgalmas szeretet, mely bűneinket megbocsátva egy egészen új életet kínál számunkra, ráadásként pedig megadja az örök életet. Miután Isten valódi szeretetét és irgalmát megismerjük, a hordó ecet is édessé fog válni számunkra. Hamisított mézzel ma nagyon sokan vonzanak lelkeket. Azt mondják, Isten irgalmas, és mindegy, hogy te milyen maradsz, Ő mindent megbocsát. Ezzel nem tesznek mást, mint elzárják az utat a lélek valódi megtérése elől. Egyre nagyobb kapukat nyitnak ki az Egyház épületén, s közben már csak egy egészen nehezen fellelhető pici rés maradt azok számára, akik a valódi megtérést keresik. A mi feladatunk az, hogy megmutassuk nekik az utat a juhok aklának egyetlen igazi bejáratához.

A világ ma éhezik és szomjúhozik Isten után. Vigyük el hozzájuk Isten valódi szeretetét és igazságát!

Johanna