(Domenico Ghirlandaio Tűzpróba című festménye, 1482-1485, amely Assisi Szent Ferencet ábrázolja, amikor az ötödik keresztes hadjárat során az iszlám Al-Kamil egyiptomi szultánt evangelizálja.)
Kell-e a katolikusoknak evangelizálni a muszlimokat? Jelenleg nem mutatkozik sok erőfeszítés ebbe az irányba. Például egy nemrég készült templomi felmérés azt mutatja, hogy az amerikai muzulmánok 23 százaléka már nem azonosul a saját hitével, és ezek közül csak 9 százalék tér át más hitre. A másik 91 százalék valójában pogány lett.
A valószínűség törvényei szerint több megtérést várnánk – különösen a katolicizmus irányába, mivel ez az Egyesült Államok legnagyobb felekezete, és mivel folyamatosan azt mondják, hogy az iszlám hagyományok közelebb vannak a katolikusokéhoz, mint a protestánsokéhoz. Nincsenek olyan katolikus csoportok, online oldalak, amelyek meg akarnák fogni ezeket a lemorzsolódó muszlimokat, hogy bevonzzák őket? És – a nagyobb kérdés – vajon az egyháznak van-e terve a muzulmánok megtérítésére? Azt mondom, hogy „terve”, mert nincsen egyforma, mindenkire alkalmazható megközelítés az evangelizációhoz. De van olyan megközelítés, amely majdnem biztosan garantálja, hogy csekély eredményt hoz. És ez az evangelizációtól való teljes tartózkodás.
Meglepő módon ez tűnik az egyház jelenlegi iszlámhoz való közelítésének. Különösen Ferenc pápa különböző kijelentései szerint nem elsőrendű fontosságú a muszlimok evangelizációja. A pápa 2013-as apostoli buzdítása, Evangelii Gaudium az evangelizációt támogatja, de csak általános módon. Ráadásul, amit az egyik kezével ad, úgy tűnik, hogy visszaveszi a másikkal. Egyfelől az Evangelii Gaudium sürget bennünket, hogy terjesszük az evangélium örömhírét; másrészt számos okot ad arra, hogy miért ne törődjünk vele. A legfontosabb probléma az, hogy Ferenc a négy evangélium mellett akarja terjeszteni a multikulturalizmus evangéliumát. Soha nem szűnik meg beszélni a sokszínűség gazdagságáról, a különbségek tiszteletéről és más kultúrák bölcsességéről. Nem hozakodik elő azzal a gondolattal, hogy számos út van a megváltáshoz, de gyakran ezt a benyomást kelti.
Például Evangelii Gaudium azt az erős benyomást hagyja maga után, hogy a zsidókat nem kell evangelizálni, mert „velük együtt az Egy Istenben hiszünk, aki a történelmet alakítja”, mert „Isten továbbra is az Ószövetség népe körében munkálkodik”, és mert „sok közös etikai meggyőződésben és érdeklődésben osztozunk az igazságosság és a népek fejlődése érdekében” (247-249).
De ugyanez mondható el az iszlámról. Az Evangelii Gaudium következő oldalán Ferenc mentesíteni látszik a muszlimokat annak szükségességétől, hogy megtérjenek. A Nostra Aetate-t idézve [V .: II. Vatikáni Zsinat „nyilatkozata az egyház nem keresztény vallásokhoz való viszonyáról”], azt írja: „Soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Ábrahám hitét vallják, és velünk együtt imádják az egy, irgalmas Istent …” [NA, art. 3]. „Jézus és Mária mélyreható tiszteletben részesülnek a részükről, és csodálatra méltó, hogy a fiatal és idős muzulmánok, a férfiak és a nők is időt szánnak a napi imára, és hűségesen részt vesznek a vallási szolgálatokban.” Emellett ők is elismerik „hogy etikai elkötelezettséggel és irgalmassággal kell válaszolniuk Istennek a leginkább rászorulók szükségleteinek kielégítésében” (252). Ez az utolsó tétel nagyjából ugyanarról szól, amelyben az „etikai meggyőződések” tekintetében osztozunk a zsidókkal. A probléma az, hogy a muzulmánoknak sok olyan „etikai” meggyőződése van, amelyeket a keresztények és a zsidók nem osztanak, beleértve azt a meggyőződést is, hogy egy muzulmán nem köthet baráti kapcsolatot a keresztyénekkel és zsidókkal, mert alárendeltnek tekinti őket.
Ferenc azzal az állítással zárja le az iszlámról szóló szakaszt, hogy „az igazi iszlám és a Korán megfelelő olvasata ellenkezik az erőszak minden formájával” (253). Röviden összefoglalva úgy tűnik, hogy minden rendben van az iszlám hittel. Az iszlám ellenzi az erőszakot; a muzulmánoknak „etikai kötelezettségeik” vannak; „mély tisztelettel” vannak Jézus és Mária iránt; rendszeresen imádkoznak, és „imádják az egyetlen irgalmas Istent”. Ráadásul biztosak lehetünk benne, hogy „Isten folytatja művét [köztük]”, ahogyan minden néppel teszi (249, 254).
Miután elolvassuk az Evangelii Gaudium pozitív értékelését az iszlámról, megbocsátható az a megállapítás, hogy a muszlimok megtérése nem sürgős. És valóban nincs javaslat a dokumentumban arra, hogy a muszlimokat evangelizálni kellene. Legfeljebb a keresztényeknek illene párbeszédet folytatni a „közös hitről” a muzulmánokkal (253).
Mindezen „közös hit” szerint több muszlim kereszténységre való megtérését várhatnánk – különösen akkor, amikor a templomi felmérés szerint sok muzulmán elégedetlen a hitével. A muzulmánoknak, akiknek kétségeik vannak az iszlámmal szemben, elsődlegesen a kereszténységre való áttérést kellene prioritásba helyezni. Sajnos az a tény, hogy az egyház az iszlámmal való hasonlóságára teszi a hangsúlyt, nem valószínű, hogy megnyeri őket. És azért sem, mert az Egyház sokszor ismétli az iszlámmal való szolidaritását.
Az okok az alábbiak: A muzulmán, aki elégedetlen a hitével, nem keres egy másik vallást, amely ugyanolyan. Valami jobbat keres, és ha arra a következtetésre jut, hogy minden vallás majdnem ugyanolyan, akkor beéri a szekularizmussal.
Vegyünk fontolóra két fontos okot, amiért az emberek elhagyják az iszlámot. Az első egyszerűen az unalom. Ebbe beletartoznak azok a muzulmánok is, akik nem kapcsolódnak a hitükhöz, vagy akik azt érdektelennek érzik a világ vonzerejéhez képest. Az amerikai muzulmánok 23% -a, akik nem azonosulnak az iszlámmal, valószínűleg ebbe a kategóriába tartoznak.
Mások azért hagyják el az iszlámot, mert elvben utasítják el. Ők jellemzően a muzulmán világban éltek vagy élnek, és a Sharia törvényei alá tartoztak. Úgy látják az iszlámot, mint egy brutális, dehumanizáló rendszert, amely szentesíti az erőszakot a nőkkel, gyermekekkel és nem muzulmánokkal szemben. Általában nem érdekli őket, hogy megreformálják az iszlámot. Inkább el akarnak menekülni tőle. És mivel az iszlám rossz benyomást keltett bennük a vallásról, gyakran ateistákká válnak. Egyik példa erre Ayaan Hirsi Ali, aki kiszabadult Szomáliából és vezető szerepet játszott abban a kampányban, hogy véget vessenek a női nemi szervek megcsonkításának. Ibn Warraq (álnév), a Miért nem vagyok muzulmán szerzője, egy másik példa. Könyvének címét Bertrand Russell, ateista filozófus Miért nem vagyok keresztény című könyve ihlette.
A lényeg az, hogy sem a vallását unalmasnak tartó muzulmánt, sem az iszlámot lelkiismereti okból ellenzőt valószínűleg nem érdekli egy olyan egyház, amely azt állítja, hogy ugyanabban a formában készült, mint amit el akar hagyni. Az a fiatal muzulmán, aki nem kap semmit a mecsetbe járáson kívül, azzal érvel, hogy nem sok mindent fog kapni egy olyan egyháztól, amely az iszlámmal való közösséget fürkészi. Hasonlóképpen, a hitehagyott muzulmánt, aki első kézből tapasztalja a sharia törvény kegyetlenségét, nem fogja vonzani egy olyan hit, amelynek a vezetői büszkén hirdetik szolidaritásukat az iszlámmal.
De valószínűleg mindkét csoportot érdekelheti az a hit, amely mentegetőzés nélkül lényegesen különbözőnek vallja magát a többi vallástól. A kereszténység pedig nem egy a sok közül. Ferenc pápa hitelesen, és ellentétben attól, amit néhányan elvárnak tőle, az Evangelii Gaudium nyitószakaszaiban megpróbálja átadni a hit rendkívüli természetét. Íme néhány példa:
“ Az evangélium öröme betölti azok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal. Akik engedik, hogy üdvözítse őket, azok megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, a belső ürességtől és az elszigetelődéstől. Jézus Krisztussal mindig megszületik és újjászületik az öröm.” (n. 1)
„A megújított igehirdetés a hívőknek – még a langyosaknak és a hitüket nem gyakorlóknak is – felkínálja a hit új örömét és az evangelizáló termékenységet. Középpontja és lényege mindig ugyanaz: Isten, aki a meghalt és feltámadott Krisztusban kinyilvánította mérhetetlen szeretetét. Ő mindig megújítja híveit, bármilyen öregek legyenek is, „új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el” (Iz 40,31). Krisztus „az örök evangélium” (Jel 14,6), ő „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8), ám gazdagsága és szépsége kimeríthetetlen. Ő mindig fiatal, és az újdonság szüntelen forrása. Az Egyház állandóan rácsodálkozik, hogy „mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának” (Róm 11,33). (n. 11)
És mit kell tennünk ezekkel a kincsekkel?
„Ebben rejlik az evangelizáció forrása. Mert ha valaki befogadta azt a szeretetet, amely újra megajándékozta az élet értelmével, hogyan zárhatná magába a vágyat, hogy ezt másokkal is közölje?” (n. 8)
Ha valaki részesült az Evangélium teljességéből és jóságából, „annak nincs más útja, mint a másik megismerése és javának keresése” (n. 9) – mondja Ferenc „Végül – azt írja – „nem szabad ellankadni az evangélium hirdetésében” azok felé, akik távol vannak Krisztustól, „hiszen ez az Egyház feladata” (n.15.)
De valahol e gondolat mellett haladva Ferencnek a multikulturalizmusba vetett hite veszélyezteti az evangélium hirdetésének szükségességét. A multikulturális elképzelés, amely szerint minden vallás nagyon hasonló, aláássa az evangélium egyediségét és pótolhatatlanságát. A Evangelii Gaudium nagy része mások kulturális érzékenységét szolgálja. Ennek eredményeként az ember úgy érzi, hogy helyes lehet akár megtagadni az Evangélium teljességét, nehogy mások megsértődjenek. Ez különösen az iszlámról szóló részben nyilvánul meg. Ferenc azt mondja, hogy „az evangelizáció elsősorban és leginkább az evangélium hirdetése azok számára, akik nem ismerik Jézus Krisztust, vagy akik mindig is elutasították.” Úgy tűnik tehát, hogy a muszlimoknak nagyon szükségük van az evangelizációra. Nem ismerik Jézust – csak a Mohamed által létrehozott hamis változatát; Ráadásul a Korán kifejezetten arra utasítja őket, hogy utasítsák el Krisztus keresztény látásmódját. Mégis az Evangelii Gaudium valójában az iszlámnak ad esélyt. Úgy tűnik, hogy elegendő, ha a muzulmánok tisztelik Jézust, a „prófétát”. Bár Ő nem az igazi Jézus, de minek fecsegni jelentéktelenebb témákról. Ez az „én rendben vagyok- te rendben vagy” megközelítés az iszlám irányába segíthet az érzékenység csökkentésében, de nehéz megérteni, hogyan járul ez hozzá a muszlimok evangelizálásához.
Ez nem jelenti azt, hogy nincs helye a katolicizmus és az iszlám közötti hasonlóságokról beszélni. Például Jézus fontosságának közös elfogadása lehetne egy lépcsőfok ahhoz, hogy a muzulmánokat bevezessék Jézus valódi megismerésébe. De valamikor radikálisan meg kell különböztetni Jézus muszlim koncepcióját az Úr keresztény koncepciójától. A „jó hír” megosztása megköveteli, hogy a muszlimoknak mutassuk be azt a Jézust, Aki messze felülmúlja a Koránban Róla megjelenő halovány ábrázolást.
Mély ellentmondás van a multikulturális fogalom, amely minden kultúrát és vallást nagyjából egyenlőnek tekint, és Krisztus apostolainak adott parancsolata között: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” (Máté 28,19). A spirituális felemelés helyett az Evangelii Gaudium nem igazán oldja fel ezt a konfliktust, sőt még súlyosbítja is azt. Hamarosan az egyházi vezetőknek el kell dönteniük, hogy a „tegyetek tanítványommá minden nemzetet” magában foglalja-e a muszlim nemzeteket is.
Időközben, amíg a püspökök elgondolkodnak arról, hogy valóban evangelizálni akarják-e a muzulmánokat, kevésbé kétséges, hogy a muzulmánoknak nincs semmi aggályuk azzal, hogy a katolikusokat és más keresztényeket megtérítsenek. Valójában a templomi felmérés azt mutatja, hogy annyi ember tér át az Egyesült Államokban az iszlámra, mint ahányan elhagyják ezt a vallást. És ezek túlnyomó többsége keresztény. Ez természetesen nem meglepő. Történelmileg az iszlám hódítással és térítéssel terjedt el. A Földközi-tenger körüli számos ország, amelyeknek egykor 90-100 százaléka keresztény volt, ma 90-100 százaléka muzulmán. „Elvben, jegyzi meg James Schall jezsuita: „Maga az iszlám az Allahhoz térítésben látja a modern világ problémájának megoldását. Ez a cél egy erős motiváció. Ez arra ösztönöz milliókat, hogy tegyenek meg minden szükséges lépést ennek eléréséhez, beleértve a háborút és a terrort is.” A mai becsléseken alapuló esélylatolgatás szemszögéből a világ iszlámra való áttérése hosszabb távon valószínűbb, mint a konverzió a kereszténységhez.”
Ennek szem előtt tartásával a katolikus vezetőknek újra kellene gondolniuk az evangelizáció jelenlegi megközelítését, miszerint tartózkodnak tőle. Talán egy második pillantást kellene vetni a „tegyetek tanítvánnyá minden népet” attitűdre.
A cikk eredetije itt olvasható