- április 5. (OnePeterFive)
Őszentsége,
a hit, a remény és a szeretet lelkületével írom ezt a levelet Krisztus földi helytartójának, Szent Péter utódának, aki a katolikus keresztények egységének jele. A péteri hivatal az, amelynek őszinte hűséggel, alázatosan engedelmeskedek. Naponta imádkozom Önért és az Egyházért.
Pápasága alatt számtalan alkalommal hangsúlyozta, hogy az ifjúság nyíltan, merészen és bátran beszéljen. Emlékszem, hogy a 2013-as Riói Ifjúsági Világtalálkozó alkalmából valójában azt mondta nekünk, fiataloknak, hogy „csináljunk rendetlenséget”. Ön arra bátorította a püspököket, akik összegyűltek a 2014-es családszinódusra, hogy „beszéljenek szabadon, nyíltan, félelem nélkül”. Szavaival élve: „Beszéljenek világosan: senki ne mondja, hogy ezt nem lehet kimondani”.
Ebben a szellemben hozok ide három pontot a 2018-as szinódust illetően a fiatalokról, a hitről és a hivatások megkülönböztetéséről.
A fiatalok
25 éves férfiként a „fiatalok” közé tartozónak gondolom magam; olyan fiatalnak, akire a szinódus irányul. Ez valóban viharos időszak a fiatalok számára. Hatalmas változásokat örököltünk meg és tapasztalunk a mindennapjainkban. A szociálpolitikai intézményekben tapasztalható szeizmikus eltolódások, a gazdasági bizonytalanság terhe és a gyorsan növekvő vallás nélküli népesség a környezetünkben olyan helyzetet idézett elő, amely nem hasonlítható az előző nemzedékek egyikéhez sem. Ez azt jelenti, hogy bár a nyelvükben és a kultúrájukban különböznek egymástól az általam ismert fiatalok, közös bennünk az igazság, a jóság és a szépség iránti vágy. Kezdve azoktól, akik naponta misén vesznek részt és imádkozzák a rózsafüzért egészen azokig, akik megkérdőjelezik Isten létezését, mindannyian az élet értelemét és a végső boldogságot keresik. Imádkozzuk és megéljük Hippói Szent Ágoston szavait: „Magadnak teremtettél minket, ó Isten, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Benned”
Nemcsak magamról beszélek, amikor azt mondom, hogy a nyughatatlan szív megtalálja nyugalmát Jézus Szentséges Szívében. Legerőteljesebben a Szent Eucharisztiában találkozunk Isten szeretetével. A formális teológiai oktatástól függetlenül sok fiatal találja meg ezt a fajta békét a Szent Liturgiában. Tehát mondanunk kell valamit arról, hogy milyen módon hat ránk gyakran a liturgia.
A mai fiatalok nem az 1960-as évek fiataljai. A II. Vatikáni Zsinat megpróbált megtenni mindent, hogy az akkori „modern ember”-t megszólítsa, de az 1960-as és 1970-es évek modern embere már a 70-es éveiben van. Ha az 1960-as évek fiataljait a lázadás és az anarchia érzése jellemezte, a mai fiatalok sokkal inkább vágynak a stabilitásra, az ortodoxiára és a rendre. Sajnos az ilyen vágyat gyakran gyanús és bizalmatlan szemmel nézik. Gyakran neveznek bennünket „merevnek”, „szűk látókörűnek” és „instabilnak”. Ez egy nagyon szerencsétlen pejoratív állítás, mellyel megbélyegeznek.
A fiatalok vágynak a tisztaságra, az igazságra és az apostoli hit iránti állhatatosságra. Az internet valóságának figyelembevételével a mai fiatal sokkal könnyebben fér hozzá az Egyház hagyományos tanításához, mint valaha. Nem kell ellátogatnia egy könyvtárba vagy egy katolikus könyvesboltba, hogy elolvassa a pápai enciklikákat, a korábbi egyházi zsinatok kánonjait és az egyházatyák írásait; a hagyomány nagy része online, ingyenesen is elérhető.
A hagyomány a fiatalokhoz szól. Sokan veszünk részt a hagyományos latin miséken annak csodálatos szépségért, gazdag szimbólumvilágáért és a szent imádat megkérdőjelezhetetlen érzéséért. Sajnos, amikor sokan kifejezzük a hagyomány iránti szeretetünket, sértegetnek és igazságtalanul „ultra-konzervatívoknak” bélyegeznek meg minket. A latin misét nem azért látogatjuk, mert el akarunk menekülni a világból, hanem inkább azért, hogy megszenteljük azt azáltal, hogy szándékos, céltudatos módon transzcendens imádás által táplálkozunk. Sokan örültünk, amikor elődje, XVI. Benedek pápa kiadta a Summorum Pontificum-ot, amelyet a következő szavakkal támogatott:
„Amit a korábbi generációk szentnek tartottak, az szent és nagyszerű marad számunkra is, és nem lehet hirtelen teljesen tilosnak vagy akár károsnak tekinteni. Mindannyiunknak meg kell őriznünk az Egyház hitében és imádságában kialakult gazdagságot, és megfelelő helyet biztosítani neki.”
A hagyományokra vágyó fiatalok nem „merevek”. Valójában igazi merevség a Novus Ordo számos liturgiájával kapcsolatos tapasztalatainkból fakad. A mise kezdetén lévő kis homíliák, az antropocentrikusság (emberközpontúság) és az ikonoklasmus (képrombolás), a papok saját szavaival való imádkozása, oda nem illő és banális zenék – mindez (és még sok más) sok fiatalt vezetett arra, hogy felfedezze az egyház liturgikus hagyományának gazdag örökségét. Mi vagyunk az a generáció, akinek egy breviárium applikációja van az iPhone-ján. A közösségi médiában a 18. századi szentekről osztunk meg idézeteket. Bár a világban vagyunk, mégis ellenállunk annak, hogy az övé legyünk. Vagy ahogy Lisieux-i Kis Szent Teréz megfogalmazta: „a világ a hajód, és nem az otthonod.”
A hagyományos, fenséges és tiszteletteljes liturgia iránti vágyunk nem tekinthető a társadalmi igazságosság kérdései figyelmen kívül hagyásának. Ha valami, a hagyományos liturgia egy integráltabb és hitelesebb keresztény társadalmi etikát támogat. Ha nem tudjuk imádni és tisztelni Krisztus testét a Szent Eucharisztiában, akkor soha nem leszünk képesek igazán tisztelni Krisztus testét a világban. Számtalan szent, akik szenvedéllyel szolgálták a szegényeket és a peremre szorultakat, egyidejűleg az áhitat és a tisztelet mély lelkületében imádták az Urat. Gondoljon Assisi Szent Ferencre és Teréz anyára, akik mindketten kifejezték az eucharisztikus tisztelet iránti igényüket, miközben kitárták karjukat a szegények és a rászorulók felé. A hagyományos liturgia és az egyház társadalmi tanítása nem zárja ki egymást.
Hit
A péteri hivatal egyik legfontosabb feladata az Egyház tanításainak fenntartása. Amint az I. Vatikáni Zsinat kijelentette:
A Szentlelket nem azért ígérték Péter utódainak, hogy új kinyilatkoztatást tegyenek közzé, hanem hogy annak segítségével szentül őrizzék és hűen fejezzék ki a hit kinyilatkoztatását vagy letéteményét, amelyet az apostolok által kaptak. (I. Vatikáni Zsinat, Pastor aeternus, 4.6 fejezet)
Nos, a hitnek számos definíciója létezik. A bibliai értelemben a hit radikális bizalom Istenben, amint azt ősatyánk, Ábrahám hitében látható, aki elhagyta a kényelmét, hogy Isten ígérete által legyen vezetve. Egy szisztematikus teológiai definícióban láthatjuk, hogy Aquinói Szent Tamás a hitet „az isteni igazsághoz hozzájáruló intellektusként határozta meg, amelyet az Isten kegyeleme által megérintett akarat irányít” (Aquinas, STh II-II,2,9) Függetlenül az egyén definíciójától, a fiatalok megértik a „hit”-et, miszerint teljes mértékben alávetik magukat Istennek és az Ő Igazságának. Van egy személyes és egy a mise Credojában megfogalmazott közösségi hitvallásunk. Az egyház történelmében sokan védték meg a hitet még a vértanúság árán is. Megünnepeljük és tiszteljük az Egyház azon vértanúit, akik kitartottak a hitben a testi épségük és jólétük veszélyeztetése ellenére is. Amit a mártírok tanítanak nekünk az az, hogy jobb meghalni az igazságért, mint kényelmesen élni hazugságban.
Ezért mi, fiatalok az igazságra, a tisztaságra és a helyes tanításra vágyunk hit és erkölcs vonatkozásában. Mivel annak, hogy mit hiszünk, örökkévaló következményei vannak, Önre tekintünk Szentatya, aki az egység jele, Krisztus nyájának pásztora.
Mi, fiatalok úgy tekintünk az ortodoxiára, amely felszabadít bennünket az önbálványozás és az arrogancia láncaitól. Ezért, amikor a szexualitással, a házassággal, a családdal és az etikával kapcsolatban különféle kérdések merülnek fel, inkább hajlunk ahhoz az igazsághoz igazodni, amelyet az elődeink tanítottak nekünk, mert arra törekszünk, hogy „idegen tanítással ne engedjük magunkat félrevezetni”(Zsid 13: 9). Még akkor is, amikor az egyházat botrányok ingatták meg (amelyek napjainkban is tartanak), az Egyházban maradtunk, mert igaznak hisszük. Mindazonáltal szeretnénk elszámoltathatóságot, az egyházi szexuális bántalmazások áldozatainak igazságszolgáltatást és az egyház ügyeiben nagyobb átláthatóságot.
Hivatás tisztázás
A hivatás tekintetében sokan törekednek arra, hogy nagylelkűen válaszoljanak az Úr hívására, bármi legyen is az. Függetlenül attól, hogy egy fiatal házasságra, papságra vagy szerzetesi életre kapott-e meghívást, Isten szolgálatában és akaratát keresve szeretne élni. Alapjában véve hivatásunk a keresztségben gyökerezik, miáltal állandó jelleggel krisztusivá formálódunk az Egyház küldetésében való szolgálatra.
A mai világban a hivatás megkülönböztetése nehéz. Olyan világban élünk, amely az aktivitást helyezi a szemlélődés, a beszédet a gondolkodás elé. Még a legviharosabb időkben is hív meg Isten férfiakat és a nőket a radikális életszentségre. De ahhoz, hogy válaszolni tudjunk Isten hívására, először hallgatnunk kell, és felismerni ezt a hívást. Ezért javaslok három olyan dolgot, amely segíthetne a fiataloknak ebben a törekvésben: csend, támogatás és szentség.
Amint Sarah bíboros számtalanszor megismételte, szükségünk van a hallgatásra, hogy meghalljuk Isten hangját. Tekintettel a folyamatos híráradatra, a csábító közösségi médiára és az állandó elfoglaltságra, a zaj és az agitáció zúgása bombáz minket. Az imádságban és a szent liturgiában lévő szent csend pótolhatatlan. Mint Illés, a hegyen állunk mi is, figyeljük napjaink viharos égboltját. Mégis, a szelíd suttogás az, ahol legerőteljesebben találkozhatunk Istennel.
Ha arra törekszünk, hogy megismerjük az Úr akaratát, támogatásra van szükségünk. Hitben élő családokra, közösségekre, papokra és megszentelt életűekre van szükségünk ahhoz, hogy támogassanak és segítsenek minket utunk során. A fiatalokat nem lehet azért furának tekinteni, mert hagyományosabb módon követik az Urat. Szentatya, Ön aggodalmát fejezte ki, hogy férfiak és a nők egyre növekvő számban lépnek be hagyománytisztelő rendekbe, azt állítva, hogy ezek a férfiak és nők „pelagiánusok”, akk vissza akarnak térni az aszketizmushoz, és bűnbánatot akarnak tartani. Olyanok ők, mint a katonák, akik bármit készek megtenni a hit és az erkölcs védelme érdekében. Olyan világban, amely az erkölcsöt viszonylagosnak és a hitet értelmetlennek tartja, szükségünk van ezeknek a közösségeknek a fősodrású kultúrával szembenálló tanúságára. Semmi „pelagianizmus” nincs az aszketizmusban és a bűnbánatban; az Egyház számos kanonizált szentjénél megfigyelhetőek voltak az ilyen gyakorlatok.
Végül pedig életszentségre van szükségünk. A fiatalokat jobban inspirálják azok a férfiak és nők, akik szentül élnek, mint azok, akik a szentséget megterhelőnek tekintik. A fiatalok a hivatás megkülönböztetésében képesek a farkasoktól megkülönböztetni a juhokat is; amint azt a mi Urunk tanácsolta, hogy gyümölcseiről ismeritek fel őket (Máté 7,15-16). Mai világunkban sok vezető ígér világi vigaszt és sikereket lelkünk kárára. Most jobban, mint valaha, radikális életszentség példáira van szükségük a fiataloknak az Egyházban, hogy segítsenek, inspiráljanak bennünket, és együttműködjenek velünk, amikor megismertetjük és megszerettetjük Krisztust a világgal.
Szentatya, ezeket a szavakat sok imádság és gondolkodás után írom le. Imádkozom, hogy a Szentlélek útmutatást és védelmet nyújtson Önnek és a 2018-as szinódusnak. Legyen ez az idő, amikor megújul az Egyház a lelkek üdvösségének küldetésére. És mi, fiatalok szolgáljunk az élvonalban.
Alázattal:
John A. Monaco
Boston, Massachusetts, USA
A Lifesitenews cikke itt olvasható.