2018. március 9. (LifeSiteNews) – Egy köztiszteletben álló katolikus kommentátor és Ferenc pápa egykori támogatója írt egy könyvet, amelyben felvázolja, hogy a pápa „elveszett pásztor” lett, aki „eltéríti az Egyházat a hit ősi forrásaitól”.
A Catholic World News szerkesztőjének és alapítójának, Phillip Lawler-nek a könyve, a Lost Shepherd Ferenc pápa megválasztásának 5. évfordulója előtt két héttel jelent meg.
„Hithű katolikusok kezdik felismerni, hogy ez nem az ő gondolatmenetük. Ferenc pápa az örömtől a kijózanító elégedetlenségig vezette őket, még az árulás gondolatát is beleértve. Már nem tehetnek úgy, hogy csupán a pápai tanításban jelentkező hangsúlyváltozást képviseli „- ahogy a Regnery Publishing, a könyv kiadójának rövid ismertetője is megállapítja.
Lawler, aki a CatholicCulture.org hírigazgatója is egyben, leírja, hogy eleinte sok más személlyel együtt mennyire lelkesedett Ferenc pápa pápasága iránt.
Egyik fejezetben azt írja: „Hónapokon keresztül a Vatikán napi híreiről szóló tudósításaimban minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megnyugtassam – minden olvasónkat és néha magamat is -, hogy az olykor aggasztó megjegyzései ellenére Ferenc nem radikális, nem téríti el az Egyházat a hit ősi forrásaitól. De fokozatosan, vonakodva és fájdalmasan ugyan, de arra a következtetésre jutottam, hogy ezt teszi.”
Körülbelül egy évvel ezelőtt mondta azt Lawler, hogy nála is elpattant a húr. Ez azután történt, amikor Ferenc az aznapi evangéliumot (Márk 10,1-12) „egy újabb lehetőség gyanánt használta fel arra, hogy előmozdítsa saját véleményét a válásról és az újraházasodásról”.
Ferenc elítélte a képmutatást és a „szőrszálhasogatás logikáját” a homíliájában, mondván, hogy Jézus elutasította a törvénytudók hozzáállását. Ugyanakkor a pápa nem ismerte el, hogy Jézus a farizeusok rendreutasításakor azt mondta, hogy a házasságban a férfi és a nő egy testté lesz, amelyet Isten köt össze, és hogy amikor egy személy elválik, és újból házasodik, házasságtörést követ el. Ferenc „teljesen a feje tetejére állította az evangéliumot” – tette hozzá.
Lawler pedig „többé nem tudna tovább úgy venni, mintha Ferenc csak a katolikus tanítás egy új értelmezését nyújtaná. A pápa szándékosan tesz erőfeszítéseket arra, hogy megváltoztassa, amit az Egyház tanít.”
Lawler a könyvében azt állítja, hogy Ferenc az elvált és újraházasodott katolikusok szentáldozáshoz engedésére törekszik, agresszíven támogatja barátait, miközben „peremre szorítja, megalázza és sértegeti” ellenségeit, idáig elmulasztotta megreformálni a Vatikán „rosszul működő” bürokráciáját, és nem oldotta meg az Egyház folyamatban lévő szexuális zaklatással kapcsolatos botrányait.
Azt is kijelenti, hogy Ferenc a modern idők legmegosztóbb pápája.
„Két oka van ennek a szerencsétlen fejleménynek: a pápa autokratikus kormányzási stílusa és az általa támogatott programnak a radikális természete.” – teszi hozzá Lawler.
A Lost Shepherd tehát alátámasztja a pápa diktatórikus vezetési stílusáról Rómából jövő beszámolókat.
Nem egy egyedülálló kritika
Lawler könyve felsorakozik azoknak az írásai mellé, akik rávilágítanak erre az új válságra, amely Ferenc pápa 2013-as megválasztása nyomán veszélybe sodorja az Egyházat. Ezek közé tartozik a katolikus szerző, George Neumayr könyve „A politikus pápa”, amely arról szól, hogy miként örül Ferenc pápa a liberális baloldalnak és hagyja magára a konzervatívokat, és a Marcantonio Colonna tollából származó „A diktátor pápa” – ez utóbbit álnéven írta, amit a szerző Ferenc pápa „bosszúállóságra való hajlamával” indokolt.
Lawler valószínűleg üldözést fog elszenvedni a könyvéért a pápa agendája miatt, akik gyakran magas rangú pozíciókból ádázul támadják a pápa kritikusait.
A közelmúltban végzett felmérés egyre növekvő elégedetlenséget mutatott a pápával kapcsolatban a katolikusok körében, feltehetően ugyanazoknak vagy a hasonlóan gondolkodóknak a csoportja részéről, akiket gyakran Ferenc „merevnek”, „rózsafüzér morzsolóknak”, „törvénytudóknak” nevez és számtalan más sértő jelzővel illet.
Lawler azon katolikusok körébe tartozónak tekinti magát, akiket „Ferenc nem fogad el” – olyan hithű katolikusnak, aki „ragaszkodik azokhoz az igazságokhoz és néha szenved értük, amelyeket az Egyház mindig is tanított”.
A katolikus író Ferenc pápaságának a könyvében való elemzésének úgy ad hangot, hogy kizárólag azt közvetíti, amit mindvégig nyomon is követett, és következtetéseit mértékletes stílusban fejezi ki.
Felidézi, hogy Ferenc „nem hajtotta végre a reform ügyét”, beleértve, hogy maga Ferenc is, akinek szembe kellett volna nézni a papi visszaélésekkel, „figyelmen kívül hagyta egyes kedvenc püspökei bűnét.” Tanulmányozza a pápa „szövetségeseivel és ellenségeivel” való viselkedését, a hagyományhoz hű katolikusok sértegetését. Megvizsgálja továbbá a két családszinódus manipulációját, a dubiát, a pápa különféle megjegyzéseit és cselekedeteit, amelyek nyilvánvalóan zöld lámpát adnak a nem házassági kapcsolatban élők szentáldozáshoz engedése számára, és az Amoris Laetitia kétértelműségét. Nagylelkűen felhívja a figyelmet arra is, amit pozitívnak talál a buzdításban.
Lawler egész könyvében felhívja a figyelmet az Egyház tanításának és hagyományának változatlan természetére, amely jelenleg kockán forog.
Válság
Ma az „az egyetemes Egyház a válság felé sodródik. Ferenc pápa nem tanít eretnekséget – állítja –, de a zavar, amelyet okozott, destabilizálta az egyetemes Egyházat”.
Ugyanakkor azt mondja, hogy megkönnyebbülést adhat annak a problémának a felismerése, hogy véget kell vetni annak, hogy „keressük a terméketlen módjait, hogy összeegyeztessük az összeegyeztethetetlent.”
Lawler azt mondja, hogy a pápai hatalom korlátainak megfelelő megértése segítene a válság megoldásában, hozzátéve, hogy a pápa nem az Egyház egyedüli uralkodója, hanem a püspöki kollégium vezetője.
Lawler szerint a püspökök azok, akik „a hit elsődleges tanítói”, akik „nem hagyhatják figyelmen kívül a beavatkozási kötelességüket. A laikusoknak imádkozniuk kell Ferenc pápáért és utódjáért, és a hithű katolikusoknak bátorítaniuk kell püspökeiket a kötelességük teljesítésében.”
„Ha nem számíthatunk Róma világos iránymutatására, akkor hova fordulhatunk?” – kérdezi Lawler.
„Először is a katolikusok támaszkodhatnak az Egyház állandó tanítására, a tanításokra, amelyeket ma elég gyakran megkérdőjeleznek. Ha a pápa össze is zavar, a Katolikus Egyház Katekizmusa nem.”
Hozzáteszi: „Másodszor pedig kérhetjük, és meg is kell kérnünk saját egyházmegyés püspökeinket, hogy lépjenek fel és vállalják felelősségüket. Most szükségszerű, hogy megerősítsék a katolikus tanítást világos és határozott módon.”
A cikk teljes terjedelmében itt olvasható.