Egy embernek két fia volt. A fiatalabb azt mondta Atyjának: Engedd, hogy elmenjek itthonról, s olyan életet élhessek, melyben teljesen szabad lehetek, és senki nem szab nekem korlátokat. Az Atya nem tartotta vissza, mivel a fia szabad akarattal rendelkezett, elengedte őt. A fiú egy távoli országban Atyjának nem tetsző életet élve tengette napjait. Mígnem egy napon nagyon erős vágyódást érzett az Atyai ház iránt. Elindult hát haza, hogy újra láthassa apját, bár szívében néha úgy érezte, hogy nem méltó Atyja szeretetére. Nagy meglepetésre Atyja már az úton várta, eléje jött, megölelte és semmit nem vetett a szemére azért, amit az Atyai házon kívül tett. Azonnal gyűrűt húzott a kezére és behívta őt arra a lakomára, melyet az otthon maradottak ettek nap, mint nap. Miután jóízűen evett a lakomából, ismét vágyat érzett régi cimborái iránt, s visszament hozzájuk, de mikor kedve tartotta bármikor meglátogathatta Atyját, és mindig részt vehetett a lakomán. Mikor a nagyobbik testvér látta , hogy öccse szabadon ki s be jár, és rendszeresen szennyes ruhában jelenik meg a lakomán, szóvá tette Atyjának. Tudta ugyanis, hogy akik itt éltek, soha nem szolgáltak másnak, csak az Atyának. Azt is tudta, hogy mióta ez a ház áll, csak fehér ruhában lehetett bejönni a lakomára. Atyja viszont ezt felelte neki: Ne ragaszkodj olyan mereven az eddigi szabályokhoz és főleg ne ítélkezz a testvéred felett. Az ítélkezés ugyanis bűn, s beszennyezi a ruhádat. Hogyan jelensz így meg a lakomán? Ha korábban voltak is szigorúan betartadó szabályok, a szeretet mostantól mindent felülír. A szabályok csak boldogtalanná teszik az embert. Fogadd el, hogy mostantól új szabályok is vannak. Persze ezek nem írott szabályok, csak alkalmazzuk őket. Az írott szabályok a régiek, s aki szeretne, élhet azok szerint is.
A történet itt véget érhetne, de nem ér véget, mert következik a mindent lezáró lakoma: Egy király menyegzőt készített Fiának. Elküldte szolgáit, hogy hívják el a meghívottakat. A szolgák útközben viszont hamis prófétákkal találkoztak, akik azt hirdették, hogy a király irgalmas, s bárki bemehet a mindent lezáró nagy menyegzőbe. Sok szolga hitt nekik, s így magukkal vittek mindenkit, aki csak menni akart, független attól, hogy megfeleltek-e azoknak a kívánalmaknak, melyet a király szabott ki a menyegzőre hivatalosaknak. Mikor a király bement, hogy megnézze az asztalnál ülőket, igen szomorú lett, látta ugyanis, hogy sok meghívottnak nincs menyegzői ruhája. Megkérdezte tőlük: Barátaim, hogyan jöttetek be ide menyegzői ruha nélkül? Ők a megtévesztett szolgákra mutattak: Ők engedték, hogy így bejöjjünk. Erre a király azt mondta: Kötözzétek meg őket és dobjátok ki a külső sötétségre, ott lesz sírás és fogcsikorgatás.
A tékozló fiú és a királyi menyegző példázatát mindannyian ismerjük a Szentírásból eredeti formájában: Lukács 15, 11-32. Máté 22, 1-14. Az itt leírtak nem egy új Szentírás új példázatai, azzal a szándékkal íródtak, hogy észrevegyük a párhuzamot a ma egyházának új „friss szele” és a fenti történetek között. A fenti progresszív tékozló fiú történetében szereplő Atya ugyanis, aki házába úgy fogadta vissza a tőle távol élő fiát, hogy az nem szakított a régi életével, egy nem létező Atya. Csak egy fiktív Isten lehet az, aki úgy engedi lakomájához a tékozló fiát, hogy arra nem adta fel a legdrágább ruhát, a Jézus vérében megmosott menyegzői ruhát. Így azt kell, hogy mondjuk, hogy azok a máltai, német, vagy akár argentin hívek, akik püspöki felhatalmazással mégis így, a legdrágább ruha nélkül nyertek bebocsátást a legszentebb lakoma, az Eucharisztia közösségébe úgy, hogy továbbra is tékozló fiúként, Isten hatodik parancsát megszegve élik életüket, egy nem létező isteni felhatalmazás által lehetnek ott. S püspökeik is egy nem létező isteni felhatalmazás jogán engedték oda őket. Mindezzel persze életük végéig áltathatják magukat, s figyelmen kívül hagyhatják mindazt, amit a nagyobbik testvér mond. Hihetik azt, hogy az Atya valóban irgalmas és mindet elnéz. Igazán bajban csak akkor lesznek, mikor az egyetlen Élő Igaz Istennel valóban találkoznak. Ő ugyanis már senkit nem fog megtűrni a menyegzőn menyegzői ruha nélkül. S ekkor lesz számon kérve a kiküldött szolgáktól is, hogy valóban az Igaz Isten irgalmát hirdették-e vagy egy nem létező fiktív isten ál irgalmával csapták-e be a rájuk bízott nyájat.
Érdemes észrevenni, hogy mennyire egybecsengenek ezzel a történettel Isten jelenlegi helytartójának szavai, aki miközben túlnyomórészt negatív előjellel emlegeti a törvényt, semmilyen módon nem lép fel az ellen, hogy az elváltak és polgárilag újraházasodottak lassú ütemben az Eucharisztia szentségéhez juthassanak: „A mereven gondolkodók félnek attól a szabadságtól, amit Isten ad nekünk, félnek a szeretettől.” „Nyissuk meg a szívünket, ne rejtőzzünk el a parancsolatok merevségében.” „Aztán, hogyan fogadom a megváltást, amit az Istentől kaptam? A megbocsátást, amit Isten ad, hogy fia legyek a Fiával? Szeretettel, gyengédséggel, szabadsággal? Vagy pedig elrejtőzöm a zárt parancsolatok merevségébe, melyek – zárójelbe téve – látszólag mind nagyobb szabadságot adnak, de nem adnak örömet, mert nem tesznek szabaddá.” (Vatikáni Rádió)
Vagy: „Legyőzni a törvénytudók önző gondolkodásmódját, amely mindig ítélkezik.” „Gondoljunk csak a törvénytudókra, akik üldözték Jézust. Ezek mindent megcsináltak, mindazt betöltötték, amit előírt a törvény, kézben tartották a jogot és mindent, de mindent… de szívük egy ítélkező szív volt, mely mindig megítélt másokat.” Túl kell lépni a törvénytudók önző magatartásán, mely csak ítélkezik.” (Vatikáni Rádió)
Vajon kiket nevez törvényhez ragaszkodó, szeretetlen, megkötözött, mereven gondolkodó és mások felett ítélkező embereknek? Nem a történetben szereplő nagyobbik fiúkat, akik észrevették, hogy a világ számára bemutatott irgalmas Atyával valami nincs rendben? Ma nem élnek ugyanis Krisztus Egyházában olyan hívők, akik az ószövetségi szigorú törvények betartását szorgalmaznák. Ma olyan katolikusok élnek, akik figyelmeztetni szeretnék a többi hívőt is arra, hogy Isten Tízparancsolata ma is érvényben van. Sőt, mindezt Jézus maga is megerősítette az Újszövetség számára. Így Isten földi helytartójának nem szabadna tétlenül néznie azt, ami ma a katolikus Egyházban folyik. S ő mégis ezt teszi.
Merre és hová fogja ez sodorni Krisztus Egyházát? A látható tendencia szerint bele a sűrű sötétségbe. Nekünk ezen az úton nem marad más, mint az ima Egyházunk tisztaságának megmaradásáért, és a kitartás az egyetlen isteni igazság mellett.
Johanna