A pápai hatalom és az Egyház tévedhetetlensége

Forrás: III. KÖTET

A pápai hatalom a Szentírásban

Talán semmi sincs olyan világosan és olyan félreérthetetlenül benne a Szentírásban, mint az, hogy Jézus főt akart és főt rendelt az egyház élére, mégpedig egy meghatározott ember képében, azaz, hogy a 12 apostol nem volt egymással egyenrangú, hanem volt köztük egy, aki több lett, mint a többi és az egész egyház és így apostoltársai felett is kapott hatalmat. A későbbiek folyamán azonban látni fogjuk, hogy ez tisztán a józan észből is a legvilágosabban következik, és hogy ha a Szentírásban erről egy szó se lenne, a pápai intézményt még akkor is feltétlenül létesíteni kellett volna. Még akkor sem lett volna ez evangéliumellenes, mert hiszen a józan észt is épp úgy az Isten adta, mint az evangéliumot. Nem jár tehát el evangéliumellenesen az, aki levonja azt, ami a józan ész alapján az evangéliumból következik.

A pápaság nélkül lehetetlenség lett volna Krisztus tanait romlatlanul megőrizni s elérni azt, hogy az egyház valóban az legyen az emberiség számára, aminek Krisztus Urunk szánta. De Szent Péter fősége a Szentírásban is olyan világosan benne van, mint talán semmi más. Sajátságos és jellemző, hogy az egyház minden dogmája közül mégis éppen a pápaság és Szent Péter elsőbbsége az, amelyet minden felekezet, sőt még a szakadár egyházak is hamisnak nyilvánítottak, és éppen azok a felekezetek nyilvánították annak elsősorban, melyek egyébként mindenben mindig az Szentírásra hivatkoznak. Krisztus Urunk Szent Péterrel már akkor kivételt tett, mikor először meglátta és apostolává választotta. Amit egyik más apostollal se tett, megváltoztatta a nevét, újat adott neki. Simon helyett (Mt 10,2; Mk 3,16; Lk 6,14; Jn 1,42) elnevezte kősziklának, melyből csak azért lett Péter, mert az evangéliumok eredeti nyelve görög és kőszikla görögül „petroszt” jelent (petróleum, kőolaj, petrifikálódik, megkövesedik stb.). Hogy e névcsere miért történt, később tudtunkra adja az evangélium. De a „kőszikla” nevet nemcsak görög, hanem arám alakjában is, vagyis azon a nyelven is, melyen Jézus beszélt, fenntartották az evangéliumok. Ezt jelenti ugyanis a Kéfás szó is.

A névcsere egyébként mindig nagy tervek és későbbi nagy események előrejelzése a Szentírásban. Ezzel akarta tehát tudtunkra adni Jézus, hogy itt nem valami mellékes, jelentőség nélküli dologról, hanem az egész evangélium, az egész kereszténység egyik legfontosabb intézkedéséről, dogmájáról, alapjáról lesz szó.

Ábrahámnak is akkor adta Isten ezt az új nevet (mert azelőtt Abram volt a neve), mikor kiszemelte azon nép ősapjául, melyet kiválasztott magának. (Ter 17,5) De látszik, mintha Simonnal még nála is fontosabb terve lett volna, mert míg Abram nevét csak egy szótaggal toldotta meg, de lényegében érintetlenül hagyta, Simonnak teljesen más nevet adott. Vele tehát még gyökeresebb változást tett.

Jákob is új nevet kapott, mégpedig ő is teljesen újat, de ezzel Isten nála nem új, majd csak ezután bekövetkező, fontos dolgot akart előre jelölni, hanem Jákob olyasmiért kapta az új nevet, ami már megtörtént, hogy ti. az angyallal küzdött. Szent Péter még semmit se csinált akkor, mikor az új nevet kapta. Az ő neve a jövőt mutatta, de a jövőben valami igen nagy dolgot, melyet akkor még sem ő, sem más nem sejtett.

Az evangéliumok többször is elsorolják a 12 apostol nevét (Mt 10,2-4; Mk 3,16-19; Lk 6,14-16; ApCsel 1,13), de a sok eset közül egyszer se fordul elő, hogy a felsorolásban ne Szent Péter legyen a legelső helyen. Máté 10,2 pedig egész külön ki is mondja, hogy: „Az első Simon, más néven Péter”. Már ez egymaga is elegendő bizonyíték volna amellett, hogy az apostolok nem egyformák voltak mind a tizenketten, hanem volt köztük egy első, egy olyan, akinek a hatalma több volt, mint a többié. Azt ugyanis, hogy ő volt az „első”, semmiképpen se érthetjük másképp, mert Péter egyébként semmiképpen se volt első az apostolok között.

Nem volt köztük a legidősebb (mert hiszen legalábbis András apostol, aki testvére volt, idősebb volt nála, mert a két testvér között Péter volt a fiatalabb). Nem őt hívta meg Jézus legelőször apostolnak. A legokosabb se volt köztük. Az ő két kis levele egész jelentéktelen szerepet tölt be a Szentírásban például Szent János evangéliuma, Apokalipszise és három levele mellett. Abban pedig, hogy Mesterét meg is tagadta, az iskarióti Júdást nem számítva, egyenesen utolsó az apostolok között. (Bizonyára nem véletlen tehát, hogy Jézus mégis őt tette az egyház fejévé. A legelső pápa, az, akit maga Jézus választott ki az egyház fejévé, akkor, mikor kiválasztotta, még majdhogynem gyarlóbb volt, mint 260 utódának bármelyike. Szinte kézzel foghatóan látható tehát, hogy Krisztus Urunk az egyház első fejének kiválasztásával a későbbi mesterséges és műbotrányoknak akarta elejét venni egyes pápák való vagy vélt gyarlóságai miatt. Mint láthatjuk, hiába. Az emberek így is botránkoznak egyes pápák életén, mert szükségesnek tartják, hogy botránkozzanak.)

Ha tehát a Szentírás mindezek ellenére mégis „elsőnek” mondja Pétert az apostolok között, csakis úgy lehet érteni, hogy maga Jézus tette elsővé azt, akit egyéni érdemei, előnyei vagy kiválóságai nem tettek azzá. Világos, hogy ezt nem azért tette, hogy mi is éppen a tehetségtelent és a gyarlót válasszuk meg mindig pápává, de azt mindenképpen tudtunkra akarta adni vele, hogy ha majd mégis előfordul, hogy ilyen ember lesz pápává, akkor is pápa, akkor is tisztelettel és engedelmességgel tartozunk neki, mert hivatala nem egyéni kiválóságainak eredménye, hanem Isten akaratának. Elsősorban azért kell tisztelnünk és engedelmeskednünk neki, mert nagy tehetség, vagy mert szent életű, hanem azért, mert az egyház feje.

Hogy Péternek az apostolok élére való helyezése nemcsak véletlen nem volt, hanem még csak mellékes dolog se, és hogy Péter főségének az apostolok is állandóan tudatában voltak, bizonyítják az effajta evangéliumi kifejezések: „Simon és társai” (Mk 1,36). „Péter a többi tizenegy kíséretében előlépett.” (ApCsel 2,14) Vajon miért nem azt mondja az Írás, hogy a tizenkét apostol állt ott?

Szent Pál is azt írja, hogy megtérésem után „fölmentem Jeruzsálembe, hogy megismerkedjem Péterrel”. (Gal 1,18) Vajon miért éppen csak Pétert akarta látni, miért nem azt írja, hogy azért ment Jeruzsálembe, hogy az apostolokat lássa?

A feltámadt Jézus üres sírjában az angyal ezt mondja a szent asszonyoknak: „Menjetek, mondjátok meg tanítványainak és Péternek”. (Mk 16,7) Tehát Péternek ő is különös jelentőséget tulajdonított. Ő se tartotta egyszerűen csak olyannak, mint a többi apostolt.

Ezek után lehetetlennek kell tartanunk, hogy az is csak véletlenül történt volna, hogy a Szentlélek eljövetelére összecsődült néptömeg elé is éppen Szent Péter áll ki beszédet tartani, nem pedig valamelyik más apostol. Aztán mikor letartóztatják és bíróság elé állítják az apostolokat, megint csak Péter az, aki nevükben és helyettük szól (ApCsel 4,7-8). Akkor is Péter beszél és intézkedik, mikor az áruló Júdás helyett új apostolt kell választani (ApCsel 1,15).

Pedig hát ezek még a kisebb szentírási bizonyítékok a pápai hatalom mellett.

Máté 16,18-19 szerint Krisztus Urunk egészen világosan is megmondta, miért adott ő új nevet Simonnak már akkor rögtön, mikor megismerkedett vele és hogy miért éppen „kefa”, miért „petrosz”, miért kőszál lett az az új név. „Mondom neked: Péter (petrosz, kőszikla) vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.”

Krisztus Urunk e kijelentéséből láthatjuk, hogy nem az apostoli testület, nem az apostolok összessége az egyház erősségének az alapja, hanem közülük csak az egyik, az apostolok és az egyház feje, Simon Péter, az első pápa. Azért adott Péternek új nevet Jézus és azért választotta nevéül a kősziklát, mert rá fogja majd építeni az anyaszentegyházat.

Láthatjuk tehát, hogy nemcsak van pápai hatalom, hanem éppen ez a pápai hatalom az egyház alapja és fő erőssége, Krisztus egyházának egyik leglényegesebb ismertetőjele, sőt egyenesen a fundamentuma. Tehát nem is csak az egyik ismertetőjele, mert hiszen párja nincs is, mert alap, fundamentum csak egy van. Az alappal nem versenyezhet az épület egy más alkatrésze se. Krisztus Urunk kifejezetten a pápai hatalomban látja az egyház erősségét és fennállása és romlatlanul való megmaradása zálogát. (A protestantizmusnak pedig éppen az a fő tana, hogy éppen a pápaság volt az, mely az egyházat megrontotta és tönkretette. Vajon a kettő közül melyiknek van igaza: Krisztusnak vagy a protestantizmusnak?)

De nem elég, hogy Péterre építette Jézus az egyházat, hanem ezen kívül a mennyek országa kulcsait is neki adta. Ebből is láthatjuk, hogy a mennyek országa csakugyan az anyaszentegyházat jelenti itt a földön, nem pedig a mennyországot vagy csak a kereszténység erkölcsi és ideológiai világát. Ha azonban a mennyországot értjük rajta, akkor még nagyobbnak kell találnunk azt a hatalmat, amit itt Péter kapott, mert ha egyenesen a mennyország kulcsai azok, melyek Péternél vannak, akkor világos, hogy nélküle oda senki be nem juthat, vagyis üdvözülés nélküle nem lehetséges.

De maradjunk csak a földi mennyek országa, azaz a Krisztus földi egyháza mellett. Kétségtelen, hogy legalább ennek kulcsait mindenképpen Péter kapta meg. Nem nagyravágyóan kezébe kerítette és birtokolja, mint a protestantizmus állítja, hanem attól kapta meg – minden kérés nélkül -, aki az egyedüli úr mindenek felett és a saját egyházában bizonyára feltétlenül parancsol és az intézkedésre illetékes.

Minek nevezzük hát azokat és minek mondjuk a bűnüket, akik el akarják vitatni, sőt rabolni Pétertől ezeket a kulcsokat? Kétségtelen ugyanis, hogy ezek a kulcsok a hatalmat, a rendelkezési jogot jelentik az egyházban.

Mikor 1887-ben elkészült Keszthelyen a fényes Festetics-palota, építője úgy adta át ünnepélyesen tulajdonosának az épületet, hogy bársony vánkoson a főbejárat aranyból készült kulcsát nyújtotta át neki. Világos, hogy a hasonlat annyiban nem jó, mert Krisztus Urunk, aki szintén kulcsokat ad át Szent Péternek, nem alkalmazottja, hanem Istene volt Péternek, tehát nem mint urának adott át neki kulcsokat, hanem mint egy tőle felmagasztalt teremtményének. Az azonban a Szentírásból egészen kétségtelen, hogy Péter is kulcsokat kapott épp úgy, mint Festetics Tasziló 1887-ben, mégpedig ahogy Festetics a palotája kulcsát, Szent Péter az éppen elkészült, újonnan alapított és földi pályáját most megkezdő anyaszentegyház kulcsait.

Az is kétségtelen, hogy ha kulcsokat kapott, akkor ezekben ő is ugyanolyan hatalmat kapott ebben a lelki, jelképes épületben, mint amilyeneket kapott Festetics a maga újonnan építtetett reális palotájában. A különbség csak az, hogy Péter nem természetes jogként, hanem kegyként kapta ezt a hatalmat, mert hiszen az anyaszentegyház nem Szent Péter vérén épült, mint a palota Festetics pénzén (melynek terhét aztán nem is tudta kiheverni egész életében). Krisztus a maga vérén szerezte és építette fel egyházát. Annyi azonban tagadhatatlan, hogy ha a kulcsait mégis Péternek adta, akkor Péter és a mindenkori pápa élhet is ezekkel a kulcsokkal, sőt kötelessége is használni őket. Nem bitorlás ez nála, hanem jog, sőt kötelesség.

De Szent Péter nemcsak kulcsokat kapott. „Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is” – tette még hozzá Jézus a kulcsokhoz.

Hogy a kötés és oldás mit jelent, már megmagyaráztuk. Itt csak azt kell kiemelnünk, hogy azt a kötő és oldó hatalmat, melyet az apostolok együttesen kaptak meg, most itt Szent Péter külön és egymaga is megkapta. Neki tehát egymagának ugyanaz a hatalma, jogköre és intézkedési joga van az egyházban, mint az egész apostoli testületnek együttvéve. Sőt több is. A püspöki karba ugyanis a fő, az elnök, tehát a pápa is beletartozik, nélküle nincs püspöki kar. A püspökök testületének a pápa nélkül semmi joga sincs, annál kevésbé a pápa ellenében. Csak a pápával együtt, csak ha a pápa az élükön áll, ha egy ügyet képvisel velük, van meg e testületnek a kötő és oldó hatalma, míg a pápának – látjuk – egymagában, a püspökök nélkül is megvan ugyanez a hatalma.

Az is feltűnő, hogy ez a kötő és oldó hatalom egészen korlátlan és semmi feltételhez nincs kötve. Nincs benne szó semmi beleszólási jogról az alattvalók, sőt még az apostoltársak, a püspökök részéről sem.

Láthatjuk, hogy az egyházat Krisztus Urunk nem demokratikusnak alkotta. Nem a hívők, a vezetettek szabadságát vagy jogait, hanem csak a főnek, a vezetőnek a hatalmát hangsúlyozza. Nem is annak, hanem csak ennek hangsúlyozására van szükség, mert az emberek a maguk szabadságáról és jogairól ugyanis mindig gondoskodnak, legtöbbször a kelleténél még jobban is, a főnek, a vezetőnek a hatalmát pedig mindig csökkenteni igyekeznek, mert ezt természetszerűleg ellenszenvvel nézik.

Igaz, hogy ugyanez a hajlam a főben is épp úgy megvan, mert ő is ember, de mivel az egyház lelki hatalom, az egyház fejének úgyse állnak eszközök rendelkezésére alattvalói kényszerítésére. Az egyházban tehát a vezető hatalmának és az iránta való engedelmesség kötelezettségének hangsúlyozására van elsősorban szükség, nem pedig a vezetettek szabadságának kiemelésére. Az igazsággal szemben való szabadság egyébként se szellemi érték, hanem a szellemiséggel való visszaélés, az emberi tökéletlenség bűne. De a kereszténység egyébként is az alázatosság, a türelem, az engedelmesség, az áldozat és a lemondás hirdetője, nem pedig az önérzeté és a jogok követeléséé. Ez utóbbiakra nem kell oktatni, annál kevésbé biztatni az embereket, hiszen beléjük van oltva, sőt életük fő törvénye, mert azonos az önfenntartó ösztönnel. A keresztény lelki élet éppen az ellene való küzdelemben áll.

*

Nevettető dolog, ahogyan az egyház ellenzéke, a protestantizmus válaszol arra a világos és ellenvetést nem tűrő intézkedésre, mellyel Krisztus Szent Pétert az egyház korlátlan fejévé tette.

Eleinte úgy próbálta elintézni a dolgot, hogy Krisztus Urunk azon a sziklán, melyre egyházát építi, nem Pétert, hanem önmagát értette.

Valószínűleg – mondták – önmagára is mutatott, mikor azt mondta, hogy „erre a sziklára” építi az egyházat. (Ez az idézet egyébként arra is újabb világos bizonyíték, hogy Jézus valóban alapított földi és látható egyházat. Hiszen látjuk, hogy az Ő „egyházát” emlegeti, melyet alapítani fog. De ezt az Ő egyházát csak földinek és csak láthatónak akarhatta, hiszen látjuk, hogy embert, látható embert tett fejévé és a kulcsait emlegeti.)

Ámde a Szentírásban nyoma sincs annak, hogy Krisztus Urunk magára mutatott, mikor azt mondta, hogy „erre a sziklára”. A Szentírást tehát így magyarázni egyet jelent a Szentírás meghamisításával. Hogy Jézus magára mutatott, annak nemcsak nyoma nincs az evangéliumban, hanem olyan világosan benne van, hogy Jézus nem mutatott magára, hanem Pétert értette azon az annyira fontos sziklán, hogy az evangélium szövegét olvasva ebben kételkedni még az elmebetegség határait súroló elfogultság esetén se lehet.

Vajon mondhatjuk-e józan ésszel, hogy Jézus azért változtatta át Simon nevét Péterre, azaz sziklára, mert nem ő lesz az a kőszikla, melyre az egyházat építi, hanem maga Jézus? És talán csak nem azért kezdi a mondatát azzal, hogy mivel te Péter, azaz szikla vagy, azért építem erre a sziklára anyaszentegyházamat, mert ez a szikla ennek ellenére mégse Simon-Péter, hanem maga Jézus? Vajon lehet-e ennél nyakatekertebb okoskodást még csak elképzelni is?

Ezt az okoskodást bizony csak akkor fogadhatnánk el, ha Krisztus Urunk – bocsánat a hozzá annyira nem illő beállításért, de hát a beállítás nem tőlünk származik – áprilisi tréfát akart volna járatni a tőle Péterré tett Simonnal, s ezért, miután tudtára adta, hogy ezután ő már nem Simon, hanem Péter, azaz szikla, egyszer csak nagy meglepetésünkre magára mutat s azt mondja, hogy igaz, hogy te Péter vagy a szikla, de hát az a szikla, melyre én az én egyházamat építem, mégse te vagy, hanem én. Ugyancsak joggal kérdezhetnénk tőle, hogy ha ő, azaz Jézus a szikla, akkor miért Pétert nevezte el annak? Akkor miért volt szükség Péter eredeti nevének megváltoztatására? Így még inkább nem értjük, miért maradt Jézus önmagára mutatása ellenére is továbbra is Péter a szikla, annyira, hogy egyenesen nevévé vált és maradt mindörökké?

Nem csodálkozhatunk tehát, hogy még Ravasz László, a református püspök se tudta elfogadni ezt a magyarázatot s a Kálvinista Szemle egyik péter-páli számában úgy próbálta kimagyarázni ezt a protestantizmus számára annyira kellemetlen dolgot, hogy Krisztus Urunk az anyaszentegyházat nem Péterre, hanem Péter nagy hitére alapította. Eszerint Péternek a hite volt erős, az volt a szikla, nem pedig maga Péter.

Azonban eltekintve attól, hogy ezzel Ravasz László nem magyarázott meg semmit, mert ha itt nem Péterről, mint akrobatáról, hanem szellemi dolgokról van szó, akkor, ha Péter hite az erős, akkor is Péter maga az erős, az érvnek még külön is megvan az a nagy fogyatékossága, hogy azt, hogy nem Péter volt az erős, hanem csak a hite, nem Krisztus Urunk, nem az evangélium, hanem csak a protestáns érvelő mondja. Ez pedig igen nagy fogyatékosság. Az evangélium szerint ugyanis Jézus nem Péter hitét nevezte el sziklának, hanem magát Pétert.

Aztán mellesleg még azt is meg kell jegyeznünk, hogy ez a Péter, aki rögtön az elején megkapta a Péter nevet, később nemcsak nagy hitéről, hanem nagy hitetlenségéről is tanúságot tett, mikor – valamennyi apostol közül egyedül – mesterét oly kishitűen megtagadta. Igazán semmi ok se volt tehát arra, hogy Péter éppen a nagy és erős hite miatt kapja meg ezt a megtisztelő jelzőt.

De ebben a szóban forgó idézetben is, mikor Jézus őt az egyház alapítójává teszi, nem azt mondja neki, hogy a te hited szikla és én erre a sziklaerős hitre építem majd anyaszentegyházamat, hanem hogy te vagy Péter, te vagy szikla és én „erre a sziklára (tehát terád, nem pedig a hitedre) építem anyaszentegyházamat”. Nem is építhette másra, hiszen neki, az ő személyének adta a Péter nevet, nem pedig egy lelki kiválóságnak. Simon már akkor megkapta Jézustól a Péter nevet, mikor még hite erősségéről egyáltalán nem tett semmi bizonyságot.

De egyébként is Jézus ebben az idézetben Péternek nem csak egy, hanem három dolgot mond egymás után: Az első, hogy ő, mint kőszikla, lesz az egyház alapja, a második, hogy neki adja az anyaszentegyház kulcsait, tehát az egyházban való korlátlan hatalmat, és a harmadik, hogy kötő és oldó hatalmat ad neki az egyházban. Világos, hogy ez a második és harmadik dolog van olyan fontos, mint az első, sőt ezekben még világosabban megmondja az evangélium, hogy mit akar kifejezni, mint az elsőben.

Hogy tekinthetnénk tehát kielégítő cáfolatnak azt, ha protestánsaink (köztük Ravasz László is), a másodikra és a harmadikra egy szót se szólnak, tehát ezek cáfolatára még kísérletet se tesznek, egyedül csak az elsőt próbálják megingatni (de ezt is csak úgy, hogy az olvasó lefordul tőle a székről) s aztán úgy tesznek, mintha ezzel az eggyel a másodikat és a harmadikat, tehát a kulcsok átadását és a kötés és oldás hatalmát is elintézték volna?

Pedig Jézusnak éppen ez a második és harmadik kijelentése bizonyítja a legvilágosabban, hogy az elsőt is úgy kell érteni, ahogyan mi magyarázzuk, azaz, hogy a szikla maga is Szent Péter apostol, nem pedig Krisztus Urunk és hogy Péter személyéről, nem pedig a hitéről van szó.

Hiszen, ha nem Péter, hanem Jézus a szikla, akkor miért nem tartja meg Jézus a kulcsokat is magának s akkor miért nem ő maga köt és old az egyházban? Akkor miért bízza ezt Péterre, miért adja át mindezt mégis Péternek? Csakis maga Péter lehet tehát a fundamentum, melyre Jézus az egyházat építi, nem pedig Jézus, és csakis Péter személye, nem pedig a hite. Hiszen a kulcsokat nem lehet a hitének adni, s bizonyára az is Péter maga az, aki köt és old, nem pedig a hite csinálja ezt helyette.

Legfeljebb arról lehet tehát szó, hogy mindezt a hitével érdemelte meg magának Péter. De hogy miért kapta azt, amit kapott és milyen erényei miatt tette Jézus éppen őt az egész egyház fejévé, az itt mellékes kérdés. Itt a tényről van szó, nem pedig arról az okról, mely ezt a tényt előidézte.

Lenyomtatni ugyan nem merik, mert maguk is érzik, hogy rendkívül kezdetleges, de jellemző, hogy a tanulatlan, logikátlan tömegek felé mégis használják protestánsaink, mégpedig igen meggyőző hatással és nagy sikerrel, a következő cáfolatot is:

Ne csak ezt a két verset (Mt 16,18-19) olvassa el a Bibliából – mondják a katolikusnak -, hanem folytassa az olvasást és mindjárt látja, hogy már a következő, 23. versben ezt mondja Jézus ugyanennek a Péternek: „Távozz tőlem, sátán!” (Az eredetiben és persze a protestáns fordításokban is, kísértő helyett egyenesen a „sátán” szó áll.) „Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.”

Jellemző, hogy most, mikor Jézus gyalázza, korholja Pétert, a protestáns olvasók is nemcsak Péterre, hanem a pápára is értik ezt a leszólást s diadallal mutatnak rá, hogy a Szentírás a pápát sátánnak nevezi. Krisztus Urunk pedig – alighogy átadta neki a kulcsokat és a kötés és oldás hatalmát és alighogy ráépítette anyaszentegyházát – mindjárt el is űzi magától, mert csak az emberek dolgaira (azaz csak a pénzre meg a haszonra) van mindig gondja, de nem az Isten ügyére. Eszerint tehát Krisztus Urunk mindjárt vissza is vonta Pétertől azt a hatalmat, amit előtte (bizonyára meggondolatlanságból) neki adott.

Mi azonban azt feleljük protestánsainknak, hogy ne csak ezt a 23. verset olvassák el, hanem az előtte levőket is és akkor látják, hogy Szent Péter nagy bűne, amely miatt a „sátán” jelzőt kapta mesterétől, mindössze abban állt, hogy Péter résztvevő szíve a közeledő kínszenvedést és halálát emlegető Jézusnak szerető részvéttel és vigasztalással ezt mondja: „Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled.” (22. vers)

Tehát az „Isten dolgainak” nem értése és csak az emberekéivel való törődés, ami miatt itt a dorgálást Péter kapta, csak abban állt, hogy ez a „gonosz” Péter szerette volna mesterét megkímélve látni a kínhaláltól. Ebből világos, hogy az érte kapott dorgálás se lehetett olyan kemény, mint amilyent az avatatlan olvasó az evangélium kifejezései miatt sejt.

Nem a haszonról, annál kevésbé a pénzről vagy piszkos érdekről volt itt szó, hanem éppen ellenkezőleg, a Jézus iránti részvét és szeretet váltotta ki Péterből azokat a szavakat, melyekért a korholást kapta. Péternek itt egyedül csak az volt a bűne, hogy nem mint természetfölötti, hanem mint természetes ember, de mint természetes jó ember nyilatkozott meg. Ha tehát bűnét az összes későbbi pápák bűneként fogjuk fel, legalábbis a világ szemében éppen nem válik szégyenükre ez a későbbi római pápáknak.

De még ha itt Jézus a Péternek később valóban bekövetkező gyáva hittagadása miatt ejtette volna ki a korholó szavakat (ami egyáltalán nem igaz), akkor is kétségbeejtően naiv okoskodás volna azt következtetni belőlük, mintha ez a dorgálás Krisztus előbbi szavainak visszavonását jelentené, azaz, hogy alig mondta ki Jézus a Pétert az egyház alapjává tevő, neki a kulcsok és a kötés és oldás hatalmát átadó szavait, máris azonnal megbánta és visszavonta volna, amit mondott. Ekkora következetlenség és változékonyság, az előrelátásnak ilyen nagy hiánya ugyanis még egy valamirevaló embertől is sok volna, nem pedig Jézustól, az istenembertől.

Isten változatlan, s amit mond, nem azért mondja, mert előtte nem gondolta meg jól a dolgot vagy nem látta elég tisztán a helyzetet, vagy nem volt megfelelő emberismerete. Ő mindent megváltoztathatatlanul és örök időkre szólóan mond. Hiszen mindent előre tud és semmiben nem tévedhet. „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim (tehát az én szavaim, az, amit én mondok vagy ígérek) el nem múlnak” (Mk 13,31, Lk 21,33), soha meg nem változnak. Krisztus Urunk már akkor is tudta, hogy Pétert meg fogja dorgálni, sőt sátánnak fogja nevezni, mikor előtte azt mondta neki, hogy ráépíti anyaszentegyházát, neki adja a mennyek országának kulcsait és a kötő és oldó hatalmat. Világos, hogy mikor ezt tette, azt is tudta és gondolt is rá (mert világos, hogy Isten nem lehet szórakozott, vagy feledékeny), hogy ez a Péter őt később még meg is tagadja majd.

Ha tehát Jézus mindezek ellenére Pétert mégis az egyház fejévé tette s felruházta az említett nagy lelki hatalommal, ezt csak úgy lehet magyarázni, hogy a pápa akkor is az egyház feje marad, a mennyország kulcsaival akkor is rendelkezik és akkor is törvényesen köt és old, ha később tényleg sátánná válnék is és az Isten dolgaival csakugyan nem gondolna.

Krisztus Urunk nem ok nélkül mondta a tőle éppen rögtön utána sátánnak nevezett Péternek a fentebb idézett megtisztelő és felemelő megbízásokat és meghatalmazásokat. Hogy rögtön utána meg is dorgálta, nem csökkenti, hanem éppen ellenkezőleg, erősíti a pápa isteni rendelkezésen alapuló tekintélyét és tényleg meglevő hatalmát s csak azt bizonyítja, hogy a kulcsok még az olyan pápának is kezében vannak, hogy még az olyan pápa is pápa marad és hogy hivatala révén akkor is jár neki a tisztelet és engedelmesség, ha az Isten dolgával nem gondol, tehát nem pápa módra viselkedik.

Azt talán nem kell külön kiemelnünk, hogy e megállapításunk nem azt jelenti, hogy a pápának a rosszban is engedelmeskedni kell, vagy hogy nem lehet, sőt nem is kell fájlalnunk, ha a rossz a pápa részéről megtörténik. A tisztelet és engedelmesség a bűnös elöljárónak már csak azért is jár, mert az alattvalók a feljebbvalójuk méltatlan voltáról csak hallomásból értesülhetnek, s világos, hogy ez még nem ment fel senkit a tisztelet és engedelmesség kötelessége alól. Ez alapon még velünk egyenrangú s nálunk alsóbbrendű felebarátainkat se szabad megvetni, mert a rosszat róluk sem szabad ilyen könnyen elhinni. De ha valaki bizonyosan tudja az elöljáró bűneit, mint elöljárót akkor is köteles tisztelni, s magát a bűnt kivéve mindenben engedelmeskedni neki, mégpedig nem csak az egyházi, hanem az állami elöljárónak is. Hiszen éppen az jelenti azt, hogy az egyház látható, hogy tagjait s így bűneiket is sokszor meg lehet állapítani. A pápáról, püspökről azonban többnyire csak azt lehet bizonyosan tudni, hogy pápa, illetve püspök, de nem azt, hogy bűnös vagy méltatlan. Hogy valójában ki méltatlan, azt csak a szívek és vesék vizsgálója, Isten tudja. Az ítéletet tehát Istenre kell bíznunk még velünk egyenrangú vagy nálunk alsóbbrendű felebarátainkat illetően is. Hát még azokra vonatkozólag, akik feljebbvalóink s így ők illetékesek ítélni mirólunk, nem pedig mi őróluk.

Világos tehát, hogy Péternek rögtön az egyház fejévé tétele után adott dorgálás nem az előtte kapott dicséret és hatalomátadás visszavonását jelenti, hanem éppen ellenkezőleg annak bizonyítéka, hogy amit Jézus Péter javára mondott és tett, azt a később történtek előzetes tudtával és figyelembevételével tette. Csakis azt jelentheti tehát, hogy bennünk se szabad csökkennie a pápa hivatala iránti tiszteletnek, tekintélye és jogai elismerésének, ha esetleg emberi gyarlóságot vagy fogyatékosságot tapasztalunk benne. Hiszen világosan láthatjuk, hogy Krisztus Urunk is gyarlóságai tudatában és ellenére tette Simont az egyház fejévé.

Ha azt látjuk, hogy Jézus tudatosan egy, „az Isten dolgával nem gondoló” és emiatt tőle egyenesen sátánnak nevezett embert tesz az egyház alapjává és fejévé, ebből részünkre logikusan csak az következhet, hogy a pápák esetleges gyarlóságai, sőt bűnei nem lehetnek számunkra meglepetések, annál kevésbé hitünk akadályai!

Azonban nemcsak az van benne a Szentírásban, hogy Jézus mit fog tenni, mit fog Péternek adni és mivel fogja megbízni, hanem az is, hogy mivé tette a valóságban is. Persze erre nem volna külön szükség, mert maga az ígéret is teljesen elég volna. Amit ugyanis Isten ígér és jelez, hogy tenni fog, az mindig meg is történik, mert nála se „elfelejtésről”, se szándéka megváltoztatásáról soha nem lehet szó. Isten nem változik és nem is változhat.

Ha azonban a protestantizmus Jézus három említett ígérete közül nemcsak az elsőt, hanem mind a hármat meg tudta volna cáfolni, s ráadásul nem is olyan kétségbeejtően gyenge, sőt komikus módon, mint az elsőt, még akkor is mindig ott van Szent János evangéliuma 21. fejezetének 15-17. verse, ahol Jézus ezt a megígért főhatalmat a valóságban is megadja Szent Péternek és ahol ennek tényleges megtörténte olyan tisztán, világosan és félre nem érthetően megtalálható, hogy ellene cáfolatkísérlet még protestáns részről se merült fel soha.

„Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek? Igen, Uram – felelte -, tudod, hogy szeretlek. Erre így szólt hozzá: Legeltesd bárányaimat! Aztán másodszor is megkérdezte tőle: Simon, János fia, szeretsz engem? Igen, Uram – válaszolta -, tudod, hogy szeretlek. Erre azt mondta neki: Legeltesd juhaimat! Majd harmadszor is megkérdezte tőle: Simon, János fia, szeretsz? Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: Szeretsz engem? S így válaszolt: Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek. Jézus ismét azt mondta: Legeltesd juhaimat!”

Az ünnepélyes hangból és a háromszoros ismétlésből feltűnően láthatjuk, milyen fontos eseményről van itt szó, s hogy Jézus milyen nagy jelentőséget tulajdonít annak, amit itt velünk közöl.

Ami pedig közlése tartalmát illeti:

Kik Jézus juhai?

Minden bizonnyal a követői, a hívek, az egyház tagjai.

Mit jelent ezeket legeltetni?

Bizonyára vezetni, tanítani, kormányozni, igazgatni, jóra inteni, a rossztól óvni.

Ezzel bízza meg tehát Krisztus Urunk itt Szent Pétert s utódait, a római pápákat.

Látjuk, hogy ez a megbízás se az apostoloknak általában szól, hanem Szent Péternek egymagának. De mindabból, ami itt történt, világos az is, hogy ha Szent Péternek Istentől kapott joga, hogy Jézus juhait legeltesse, akkor ugyanezeknek a juhoknak Istentől rájuk szabott kötelességük, hogy ennek az Istentől fölibük rendelt pásztornak engedelmeskedjenek, szavára hallgassanak, más, idegen pásztorok után ne igazodjanak, ott és úgy legeljenek, ahogyan és ahol ezt Istentől rendelt egyedül törvényes pásztoruk kívánja és megszabja.

Látjuk azt is, hogy mivel az ő juhait Jézus Szent Péterre bízta, arról lehet megismerni, ki Jézus valódi követője, hogy megnézzük, ki a pásztora, kire hallgat lelki ügyekben, kinek engedelmeskedik: Szent Péter utódainak-e vagy másoknak, vagy pedig senkinek, hanem csak a maga feje után indul. Aki a római pápára nem hallgat akkor, mikor a hitről és erkölcsökről van szó, vagyis aki nem tartozik a római akolba, az maga mond ítéletet maga fölött, mert maga ismeri el, hogy nem tartozik a Jézustól alapított egyházba, a törvényes akolba, nem tartozik Jézus juhai közé.

Érdekes és nem ok nélküli az se, hogy Jézus háromszor egymás után teszi ugyanazt a rendelkezést. Bizonyára azt akarta vele jelezni, mennyire fontos az az intézkedés, amit itt tesz, mennyire szívügye ez a kérdés és mennyire vigyáz arra, hogy senki figyelmét el ne kerülje, azaz hogy mindenki tudomásul vegye.

Mivel mid a három esetben újra meg újra előbb Szent Péter szeretetét kéri zálogul, ebből joggal következtethetjük, hogy bizonyára juhai is elsősorban azzal mutatják ki mesterük iránti igaz szeretetüket, ha nem kalandoznak el fegyelmezetlenül, annál kevésbé makacsul a nekik mesterüktől megszabott akolból, hanem tisztelettel és engedelmesen viselkednek a törvényes pásztor iránt. Képzelhető-e nagyobb bűn annál, mint amikor valaki éppen Jézus azon intézkedésének nem engedelmeskedik, melynek fontosságát annyira hangsúlyozta, hogy háromszor egymás után ismételte meg és az iránta való szeretet következményeként jelölte meg?

De bizonyára az se volt véletlen, hogy Krisztus Urunk a két első esetben azt mondta: „Legeltesd bárányaimat!”, a harmadikban azonban „juhaimat”.

Juh és bárány között az a különbség, ami a nagy és a kicsiny között. Azt jelenti tehát, hogy minden korú, rangú vagy tudományú hívemet rád bízom. Nemcsak a kis ártatlan, naiv és gyermeteg bárányokat, hanem a már nagy juhokat, a már tapasztaltakat, a többi közül nagyságban és erőben kiemelkedőket: a papokat, püspököket, fejedelmeket, királyokat, köztársasági elnököket, híres tudósokat, mindenkit, aki az én aklomban akar tartózkodni s tőlem várja üdvösségét. Látni fogjuk majd, hogy Krisztus Urunk Szent Péternek pásztori minősége betöltése közben még a csalatkozhatatlanság adományát is megadta.

 

Szent Péter és az apostolok hatalma átszállott utódaikra

Ha a Szentírásban egy szó se lenne arról, hogy az apostolok hatalma nemcsak személyüknek szólt, hanem utódaikra is átszállott, akkor is megállapíthatnánk ezt tisztán a józan észből is. Mindannak ugyanis, amivel Krisztus Urunk az apostolokat, Szent Pétert pedig külön is felruházta, csakis így van értelme.

Ha mindaz a megbízás, melyet az apostolok a megváltótól kaptak, csak az ő személyüknek szólt volna, akkor az egész intézkedésnek alig lett volna valami értelme. Ha csak addig lett volna a bűnök megbocsátására az embereknek hatalmuk, amíg az apostolok éltek, akkor csak azok az emberek részesültek volna a megváltás kegyelmeiben, akik abban a 30-40 évre terjedő kis időközben éltek, mely Jézus halálától az apostolok haláláig eltelt. Akkor az utolsó apostol halálával már befejeződött volna minden, s az emberek újra ott lettek volna, ahol Jézus születése előtt voltak.

Ezért azonban igazán nem lett volna érdemes Istennek a földre jönnie. Ebben az esetben Jézus nem az egész emberiség, nem minden ember megváltója lett volna, hanem csak azoké, akik az Ő és az apostolok idejében éltek és azon a szűk területen, ahol ők megfordultak. Pedig hát a föld milyen kis részét tudta csak bejárni a 12 apostol, kivált abban az időben, mikor még csak gyalog vagy legfeljebb szekéren és vitorlás hajón lehetett közlekedni a szél erejétől és szeszélyétől függően!

Ha pedig a kulcsok és a kötés és oldás hatalma is csak magának Szent Péternek szólt volna, nem pedig egyúttal utódainak, a mindenkori pápáknak is, akkor szintén alig lett volna értelme az egésznek s akkor igazán furcsállanunk kellene azt az ünnepélyességet, melyet Jézus e hatalom átadásakor alkalmazott. Akkor Jézus az anyaszentegyházat csak 30-40 évre alapította volna, mert Szent Péter Jézus halála után még csak ennyi ideig élt. Ezért igazán kár, sőt furcsa lett volna egyházat alapítani. Világos, hogy ha az egyház alapítása után már 30 évre eltűnt volna az alapja, akkor eltűnt volna és megszűnt volna vele együtt maga az egyház is. Hisz Szent Péter szikláját Jézus az egyház alapjává tette.

Az még lehetséges, hogy maga az egyház ugyan elpusztul, de alapja a föld alatt még akár évezredek múlva is megtalálható, de olyan házat még nem láttam, nem is hallottam, de elképzelni se tudok, melynek alapja már felépülése után 30 évre eltűnt, maga a ház azonban vígan él tovább még 2000 év múlva is, sőt egész a világ végéig.

Jézusnak nemcsak addig volt egyháza, míg Simon Péter élt, hanem van ma is és lesz is mindig, amíg csak emberek lesznek a földön. Világos tehát, hogy kulcsai is vannak még ma is épp úgy, mint Szent Péter idejében voltak. De ha így van, akkor kulcskezelőre is szükség van ma is, nemcsak akkor, sőt ma sokkal inkább, mint akkor, mert a mai egyház már sokkal nagyobb és sokkal bonyolultabb épület az akkori egyháznál. Ma ugyanis már rég fa lett a mustármagból s egy hatalmas, az egész világra elágazó fa ápolásával sokkal több a dolog, mint egy kis palántáéval.

Jézusnak se csak addig voltak bárányai, míg Péter élt, hanem vannak ma is, mégpedig többen, mint akkor, s ma is nemcsak ártatlan kis báránykák vannak köztük, hanem nagy, tekintélyes juhok is és ezek ma is épp úgy rá vannak szorulva a pásztorra, a tanítóra, az útbaigazítóra, vitáik, kétségeik eldöntőjére, mint a közvetlenül Jézus halála után élő emberek, sőt sokkal jobban, mint azok, mert minél távolabb vagyunk korban az Ige megtestesülésétől, annál nagyobb a homály és tanácstalanság, nehezebb a hit biztonsága.

Látjuk tehát, hogy Jézus intézkedéseit és az apostoloknak tett ígéreteit egyedül csak az apostolok személyére vonatkoztatni józan eszű ember számára egyenesen képtelenség, sőt sértő Jézus tekintélyére és bölcsességére. Még akkor is sértő volna ez, ha Jézus csak ember lett volna, nem pedig Isten. Nagyon rövidlátó, nagyon meggondolatlan, nagyon furcsa, nagyon szeszélyes, sőt nagyon együgyű ember lett volna így ugyanis az a Jézus. Olyan ember, aki nem lát tovább az orránál.

Ha tehát a Szentírás Szent Péter és az apostolok utódaira egy szóval se utalna, akkor se volna az evangélium meghamisítása, hanem a józan ész szerinti értelmezése, ha az egyház az apostolok utódaként püspököket szentelne, Szent Péter utódaiként pedig pápákat választana. Ez akkor is csak Jézus tanainak józan értelmezése, az emberi ésszel való összhangba hozása, az emberi észnek és gondolkodásnak az evangélium szolgálatába állítása volna. Ugyanis az ész szava is Isten szava, s az észt épp úgy Isten adta az embernek, mint az evangélium világosságát.

Ámde Krisztus Urunk ebben a tekintetben se bízta csupán az emberi észre és gondolkodásra egyháza és a megváltás szent ügyét, hanem itt is közvetlenül ő maga intézkedett.

Mikor megbízta apostolait a tanítással, mikor mondta nekik, hogy elmenvén az egész világra tanítsanak minden nemzetet, hozzátette: „Íme, én veletek vagyok minden nap, a világ végéig.” (Szent Máté evangéliumának legutolsó mondata, 28,20) Mivel az apostolok természetesen nem a világ végéig, hanem csak a halálukig taníthattak, Jézus pedig „egész a világ végéig” tartó tanításról beszél, világos, hogy e szavaival nemcsak rájuk, hanem utódaikra is gondolt. Mivel pedig nem is utódaikról, hanem magukról az apostolokról beszél, mint akik egész a világ végéig tanítanak, ezzel csak azt akarja tudtunkra adni, hogy apostol vagy apostolutód, Szent Péter vagy pápa az ő szemében mindegy. Világos tehát, hogy a mi szemünkben is mindegynek kell lennie.

Ugyancsak jól láthatjuk ezt a Szent Pál példáján is. Ő nem tartozott a 12 apostol közé, még Jézus személyes tanítványa se volt, nem is látta soha a földön élő Jézust, hanem csak Jézus halála után csatlakozott Jézus híveihez, mégis nemcsak „apostolnak” nevezte és tartotta az őskereszténység és tartjuk és nevezzük annak mi is, hanem egyenesen apostolfejedelemnek, tehát többnek, mint a Jézustól magától meghívott apostolokat és egyenesen Szent Péter egyenrangú társának tekintjük. Szent Péter Krisztus kiválasztása folytán és akaratából lett több a többi apostolnál, Szent Pál pedig az eszével és fáradhatatlan buzgóságával.

További bizonyíték, ha valaki, akkor bizonyára maguk az apostolok tudhatták, hogyan érthette és foghatta fel Jézus az egyházat és az egyházi vezetőséget, azaz, hogy csak nekik maguknak szól-e Jézus megbízása, vagy pedig lesznek lelki utódaik is. A Szentírásból egész jól láthatjuk, hogy maguk az apostolok úgy értették, hogy nemcsak személyüknek szól a megbízás, és hogy kell lenni és lesznek utódaik is.

Az Apostolok Cselekedetei első fejezetének 13. verse elsorolja az apostolok nevét (persze itt is úgy, hogy Péter van a legelső helyen), aztán elmondja, hogy Péter felszólalt köztük, mégpedig a következőképpen: Testvérek! Ez a szerencsétlen Iskarióti Júdás öngyilkos lett s így megürült a helye. Imádkozzunk, hogy a Szentlélek megvilágosítson bennünket, hogy kit választott helyette. Ezután imádkoztak, aztán sorsot húztak és a sors Mátyásra esett, „így a tizenegy apostolhoz sorolták”. (ApCsel 1,26)

Tehát Júdás után Mátyás is apostol lett. A Szentírás tehát ismét csak annyira mindegynek tartja, hogy apostol-e valaki vagy „csak” apostolutód, hogy mint ahogyan Szent Pált se mondja senki apostolutódnak, hanem apostolnak, épp úgy Mátyást is csak egyszerűen apostolnak mondja az Írás, s utána is mintha annak a tizenkettőnek egyike lenne, akiket maga Krisztus Urunk választott ki és akik Jézus személyes tanúi voltak, nem pedig csak annak a több ezernek egyike volna, akik a későbbi századok folyamán nyerték el a püspöki méltóságot s vele az apostoli utódlást. Még protestánsaink közül se mondja senki Mátyást apostol-utódnak, hanem egyszerűen „Mátyás apostolnak”. Pedig Mátyás csak Júdás utóda volt s nem volt ott az eredeti tizenkettő között. Őt nem maga Jézus választotta apostolává, hanem a többi apostol választotta meg Júdás utódává Jézus halála után.

Képzelhető-e ennél világosabb és meggyőzőbb szentírási bizonyíték arra, hogy nemcsak apostolok voltak, hanem apostolutódok is vannak és kell is lenniük, és hogy ez felel meg Jézus akaratának és az evangélium szellemének? Hogy ezek az utólagos és a mai „apostolok” ugyanazok a mai egyházban, mint voltak Jézus apostolai az ősegyházban, ugyanazon jogkörrel és hatalommal bírnak és ugyanaz a tisztelet jár nekik?

Tehát a mai püspökök is a mi Krisztus rendelte törvényes tanítóink, akiket, mikor bennünket tanítanak, úgy kell hallgatnunk, mintha magát Jézust hallgatnánk és épp úgy kell tisztelnünk őket, mint magát Jézust. Ezek is köthetnek és oldhatnak, ezek is megbocsáthatják bűneinket is. De Szent Péter mai utóda is épp úgy az egyház alapja és erőssége és épp úgy bír a kulcsok hatalmával is, mint maga Szent Péter.

De ugyanerre más bizonyítékunk is van és szintén a Szentírásból. Például hogy Szent Pál is ugyanígy gondolkodott és cselekedett, láthatjuk Timóteushoz írt leveléből. Megtudhatjuk innen, hogy ő nemcsak akkor rendelt apostolutódokat, mikor egy-egy apostol meghalt, hanem anélkül is, és ezzel világosan tudtunkra adta, hogy az apostoli testület egyáltalán nincs a tizenkettes számhoz kötve, mint az áruló Júdás és utóda, Mátyás esetéből következtethetnénk, hanem számban növekedhet és növekednie is kell olyan arányban, mint amilyenben a hívők száma növekszik, azaz az egyház terjed.

Ha Szent Pálnak egy-egy helyen sikerült annyi hívőt szereznie, hogy egyházközséget alkothattak, akkor mielőtt tovább ment, hogy az evangéliumot máshova is elvigye, előbb egy megbízható egyénre (aki akkor még többnyire az idősebbek közül került ki – de hiszen püspökeink ma is többnyire idősebbek) kézrátétel és felkenés által ráruházta az apostoli hatalmat és az illető lett azon a helyen az utóda: a hívek tanítója, papja és kormányzója (a juhok legeltetője).

Timóteus például, akinek utána két levelet is írt, melyek Szentírásunk részét alkotják, ilyen, Szent Páltól kiválasztott apostolutód volt, s hogy az volt, éppen e levelek, tehát a Szentírás, bizonyítják. „Figyelmeztetlek – írja a másodikban -, éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán benned él.” (2Tim 1,6) Láthatjuk tehát, hogy Szent Pál Timóteusra rátette a kezét s ettől az lelki erőt (apostoli hatalmat) kapott.

Egyébként, hogy az apostolok átadhatták apostoli hatalmukat másoknak is, Krisztus Urunk azon kijelentése is bizonyítja, hogy „amint az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket”. (Jn 20,21) Eszerint tehát az apostolok úgy járhattak el és úgy is kellett eljárniuk, ahogyan Jézus eljárt. Jézus pedig – láthatjuk – mielőtt a földről elment, a tanítás, bűnbocsátás és kötés-oldás hatalmát stb. átadta másoknak, az apostoloknak. Világos tehát, hogy mint Jézus, ők is átadhatták és át is kellett adniuk másoknak azt a hatalmat, melyet tőle kaptak, hogy halálukkal ez a Jézus hozta hatalom ki ne vesszen a földről.

Hogy aztán utódaik ugyanígy tehettek és kellett is tenniük, bizonyítja az 1Tim 5,22: „Kezedet elhamarkodva ne tedd föl senkire.” Látjuk tehát, hogy Timóteus épp úgy feltehette a kezét másra, mint ahogyan őrá tette Szent Pál, az apostol. Csak arra kéri Szent Pál, hogy jól nézze meg, kire teszi rá a kezét, azaz kire ruházza át az apostoli hatalmat.

Lehet-e ezek után kételkedni abban, hogy az apostoli hatalom az egyházban örök, nemzedékről nemzedékre száll: hogy ez nem visszaélésképpen keletkezett, nem emberi uralomvágy vagy hiúság eredménye az egyházban, hanem a dolog természetéből és a józan észből folyik és Istennek a Szentírásban világosan kifejezett akarata?

Titusznak is így ír Szent Pál: „Azért hagytalak Kréta szigetén, hogy pótold, ami hiányzik, s a városokba egyházi elöljárókat (presbitereket) rendelj utasításaim szerint.” (Tit 1,5). A protestantizmus ebből a nevet (presbiter) megőrizte, de magát a dolog lényegét nem. Mert világos, hogy ezeken a presbitereken nem a kálvinista egyházközségek választmányi tagjait kell érteni, hanem a felszentelt papokat, akiket az egyház nyelvén valóban ma is „presbitereknek” hívunk. Még az is megvan ma is, hogy papszenteléskor a püspök kézrátétele után sorban az összes presbiter, azaz az összes jelenlévő felszentelt pap is ráteszi a kezét a felszentelendőre.

Így szállt és száll az apostoli hatalom Krisztus közvetlen apostolai óta nemzedékről nemzedékre és ezért mondhatja el magáról a katolikus anyaszentegyház és a katolikus papság a szó szoros értelmében, hogy apostoli, mert ő valóban az apostoloktól származik. Ezért, ha meggyóntam és „a katolikus anyaszentegyház törvénye szerint való egyházi ember” (ilyen szövegezéssel tanultam még én az elemiben az anyaszentegyház negyedik parancsát) megbocsátotta a bűneimet, akkor igazán tudhatom, hogy bűneim valóban meg is vannak bocsátva, mert ezt a hatalmat maga Krisztus Urunk adta az apostoloknak, „a katolikus anyaszentegyház törvénye szerint való egyházi ember” és annak bűnbocsátó hatalma pedig felkenés és kézrátétel által megszakítatlan sorozatban származik le valamelyik apostoltól.

Annyira vigyáz az egyház erre a törvényes apostoli utódlásra és megszakíthatatlanságra, hogy a püspökszentelést (a püspök adja és csak az adhatja ugyanis tovább az apostoli hatalmat) a biztonság okáért mindig egyszerre három püspökkel végezteti, hogy az utódlás csakugyan biztos legyen. Az ugyanis, hogy a három közül egyik se legyen érvényesen felszentelt püspök, tehát igazi, törvényes apostolutód, szinte teljesen lehetetlenség.

De ahogyan lehetett, sőt Krisztus akarata szerint kellett is, hogy az apostoloknak utódaik legyenek, világos, hogy épp úgy, sőt talán még jobban (mert állása még fontosabb) az volt Krisztus Urunk akarata, hogy Szent Péternek, mint az egész egyház fejének is legyen utóda. Lett is és tudjuk is mindegyik utódának nevét és ez az utód azért lett a római pápa, a rómaiak püspöke s vele együtt azért lett maga az egyház is római egyház, mert Szent Péter mint Róma püspöke halt meg.

Mivel az esztergomi érsek egyúttal Magyarország hercegprímása is, világos, hogy ha meghal az esztergomi érsek, az, aki utódja lesz az esztergomi érseki székben, utóda lesz a hercegprímásságban is. Mivel Szent Péter személyében a római püspök egyúttal az egyház feje is volt, világos, hogy aki Szent Péter halála után a rómaiak püspöke lett, az egyúttal az egyház feje is lett. Így és ezért lett az egyház feje a római pápa.

Protestánsaink erre fölénnyel azt felelik, hogy Szent Péter nemcsak Róma püspöke nem volt, hanem még csak Rómában se volt soha. Az egyház fejévé csak azért vált később a római püspök, mert Róma volt a nyugat-római birodalom fővárosa és általában a keresztény világ akkoriban legnagyobb városa, s világos, hogy ha már egy város püspöke az egész egyház feje tudott lenni, akkor Róma volt az a város.

Azt feleljük nekik, hogy ha mindez igaz volna, akkor se bizonyítana semmit a római pápa főségének törvényessége és hivatalának evangéliumi eredete ellen, mert hiszen az egész kétségtelen, hogy Jézus Szent Pétert az egyház fejévé tette, tehát hogy Jézus főt akart az egyházban. Az is bizonyos, hogy azt akarta, hogy ennek a főnek utódja is legyen, vagyis hogy mindaddig legyen feje az egyháznak, amíg lesz egyház. Kétségtelen, hogy ha egyszer az egyháznak ez a Krisztustól akart feje a római pápa lett, Krisztus akaratából lett az. Hogy éppen a legtekintélyesebb és az akkori kereszténység középpontját jelentő város püspökéből lett az egyház feje, logikus dolog.

Ha Szent Péter sohase lett volna Rómában, az Szent Péter utódlása tekintetében csak akkor bírna jelentőséggel, ha lett volna vagy lenne Rómán kívül más város is, melynek püspöke ezt a hivatalt magának követelte volna azon a címen, hogy Szent Péter utóda ő, nem pedig a római püspök. Ez esetben a dolog gyakorlati jelentőséggel bírna, mert valóban dönteni kellene arról, hogy a kettő közül kinek van igaza s melyik város püspökét illeti hát meg az a jog, hogy az egyház feje legyen. Mivel azonban a római püspökön kívül nincs és nem is volt soha, aki ezt a hivatalt a szentpéteri utódlás címén magának követelte, kétségtelen, hogy e tekintetben egészen világos a helyzet.

Ha ugyanis a jelen helyzetben a római püspök igényeit az egész egyház vezetésére nem ismerjük el, akkor az lesz az eredmény, hogy az egyháznak nincs és nem is volt soha törvényes feje, ez pedig – mint már kimutattuk – tökéletesen ellenkezik a Szentírással, Krisztus rendelkezéseivel. Világos tehát, hogy szó se lehet a római pápa jogának és törvényességének kétségbevonásáról még akkor se, ha Szent Péter nem lett volna soha Róma püspöke. Ez esetben a római püspök egyszerűen azon a címen lenne az egyház feje, mert az egyház legnagyobb és legtekintélyesebb városának a püspöke, sőt el se tudjuk képzelni, melyik lehetne az a másik város, melynek püspöke ilyen igénnyel felléphetne.

Legfeljebb Antióchiára gondolhatnánk, mert ennek a városnak egy időben valóban püspöke volt Szent Péter. Hogy Antióchia mégse lépett fel soha effajta igénnyel, csak azzal magyarázható, hogy köztudomású volt, hogy Szent Péter később más város püspöke lett s mint annak püspöke halt meg. A dolgot másképpen nem lehet megmagyarázni. A római püspökök kezdettől fogva azon a címen tekintették magukat az egyház fejének és követeltek más városok püspökeitől maguk iránt engedelmességet, mert Szent Péter utódai. El lehet hát képzelni, hogy ha nem így lett volna, sőt ha nem Róma, hanem valamely más város püspöke lett volna Szent Péter, akkor erről soha senki nem beszélt és nem tudott volna, sőt még maga az illető város se tudott volna róla? Pedig hát Rómának e tekintetben soha nem volt vetélytársa s még maga Antióchia se lépett fel soha effajta igényekkel.

Ha azonban Rómának vetélytársa akadt volna, s Rómán kívül más város püspöke is igényelte volna a pápaságot azon a címen, hogy az ő püspöke volt Szent Péter, az se jelentene sokat. Hiszen például azt, hogy ő Homérosz szülővárosa, egész sereg görög város állította magáról, pedig hát világos, hogy a költő egyszerre több városban nem születhetett. Petőfi születési helyének Kiskőrös is, Kiskunfélegyháza is, Dunavecse is, Szalkszentmárton is, Szabadszállás is, sőt még Kecskemét is mondta magát, de ezzel még igazán nincs bebizonyítva, hogy Petőfi nem Kiskőrösön született. Ha azonban azt, hogy mint az ő püspöke halt meg Szent Péter, Rómán kívül még csak nem is állította más város, az már bizonyára kétségtelenül bizonyítja, hogy csakugyan csak egyedül Rómát illeti ez a nagy dicsőség.

És Róma ezt a büszkeségét és jogát bizonyítani is tudja, mégpedig magából a Szentírásból is.

Szent Péter első levelében (5,13) ezt írja: „Köszöntenek titeket, akik Babilonban, mint ti, kiválasztottak, fiammal, Márkkal együtt.” Ez azt jelenti, hogy Szent Péter apostol ezt a levelét Rómából írta. Hogy ugyanis Babilon városából magából nem írhatta, arról még csak vitatkozni se lehet. Babilon városa akkor már nem is létezett, mert már rég elpusztult. Köztudomású azonban, hogy az apostolok idejében a keresztények szerették Rómát Babilonnak nevezni, mint világvárost és romlott pogány várost. Maga a Szentírás is (Jel 17,5) Babilonnak nevezi Rómát, mert abban mindenki egyetért, hogy az Apokalipszisben Rómát nevezi Szent János Babilonnak.

De Szent Márknak, Szent Péter kedves tanítványának, akit – mint látjuk – Péter a most idézett helyen is mint vele egy helyen lakót emleget, evangéliuma is bizonyítja, hogy szerzője római lakos volt, mert evangéliumában elsősorban a rómaiakat tartja szeme előtt, mint akik az ő sorait olvassák. De az, hogy Szent Márk evangéliuma emlegeti Cirenei Simon két fiát, Sándort és a Vöröst (Alexandert és Rufust), akik pedig Rómában laktak, mert Szent Pál a rómaiakhoz írt levelében küld nekik üzenetet, szintén kétségtelen bizonyíték Szent Márk tartós római tartózkodása mellett, ez pedig, mint látjuk, Szent Péter tartós római tartózkodásával egyértelmű, mert hiszen első levelében, mint láttuk, azt írja, hogy Márk ott van, ahol ő.

Az egyház tévedhetetlensége

Az egyház tévedhetetlensége mind a józan ész alapján (természetesen akkor, ha hiszünk Jézus istenségében) tökéletesen megállapítható, mind pedig magában a Szentírásban a legkétségtelenebbül megtalálható.

A józan észből azért következik, mert láttuk, hogy Jézus az egyházat maga helyett hagyta itt a földön. Azért alapította, hogy az ő földről való eltávozását pótolja. Az egyháznak tehát épp oly biztosan és tévedés nélkül kell vezetnie az embereket a hit és erkölcs terén, mintha Krisztus Urunk maga vezetné! Másképp az egyház nem érhetné el a célját. (Az pedig lehetetlen, hogy amit Isten maga alapít, még az se érje el a célját, hogy még az is hiába keletkezzék, sőt esetleg – ha az embereket félrevezeti – egyenesen kárt csináljon haszon helyett.)

Az egyház legelső hivatása és rendeltetése, hogy az embereket tanítsa. Ha az egyház tévedne, éppen az ellenkező célt érné el, mint ami a hivatása: az emberek félrevezetését, s ezt annál végzetesebben, mert hiszen az emberek Krisztus iránti engedelmességből bizalommal hallgatnak az egyházra. Ha Jézus megkövetelte követőitől – pedig láttuk és látni fogjuk, hogy megkövetelte -, hogy az egyházra hallgassanak, e követelésben már szükségképpen benne foglaltatik az is, hogy ugyanez a Jézus arról is gondoskodik, hogy azok, akik az egyháznak szót fogadnak és rá hallgatnak, emiatt pórul ne járhassanak, azaz csakugyan mindig csak jót és igazat hallgassanak.

Ha az egyház tévedne, akkor az embereket nem vezetné, hanem félrevezetné, nem az üdvösségre, hanem a kárhozatra vinné. Ez pedig teljesen lehetetlenség, mert még egy emberre is szégyen, ha az, amit alkot, éppen az ellenkezőjét eredményezi, mint amiért alkotta (például ha a megszerkesztett mozdony annyira nem sikerül, hogy nem a vonatot húzza, hanem felrobban és személyzetét öli meg).

Istennél azonban ilyesmi teljesen lehetetlen, mert ő nemcsak okos, mint a jó mérnök, hanem végtelenül bölcs és egyúttal mindenható is, tehát megvan a lehetősége ahhoz, hogy amit bölcsessége célszerűnek lát, azt végre is hajtsa. Azzal, hogy Krisztus Urunk tőlünk az egyház iránt feltétel nélküli engedelmességet kíván, már az is bizonyítva van, hogy az egyház tanításának helyessége és parancsainak okossága felől eleve s egyszer s mindenkorra nyugodtak lehetünk.

Krisztus nemcsak azt parancsolta meg, hogy az egyházra hallgassunk, hanem azt is, hogy úgy hallgassunk rá, mintha őt magát hallgatnánk. E parancsával tehát már egyúttal arról is kezeskedik, hogy az egyháztól csak jót hallhatunk és igazat. Tévedhet-e ugyanis, vagy pórul járhat-e valaki azért, mert Jézusnak, Istennek engedelmeskedik?

De az egyház tévedhetetlenségét nemcsak a józan ész, hanem a Szentírás maga is bizonyítja.

Mikor Krisztus Urunk az apostolokat elküldi, hogy tanítsanak minden nemzetet, rögtön azt is utána teszi: „én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,18-20).

Akivel vele van Jézus, aki az út, az igazság és az élet (Jn 14,6), az csak nem taníthat rosszat vagy valótlant? Az csak nem tévedhet? De – ismétlem – még gondolatnak is képtelenség (ha Jézus istenségének alapján állunk), hogy az az egyház, melyet ő az igazság hirdetésére rendelt, akárcsak rövid időre is vagy akár csak kivételképpen is tévedjen s így az emberek félrevezetője és megrontója lehessen. Még az is lehetetlen, hogy rosszat ugyan ne tanítson, de jót se, azaz, hogy haszontalan legyen, mert Krisztus Urunk bizonyára nem azért alapította.

Aztán élete végén még azt is megígérte Jézus az apostoloknak, hogy elküldi nekik „az igazság lelkét” és, hogy az megtanítja majd őket „minden igazságra” és hogy az igazság mindig velük marad. (Jn 14,16 és 16,13)

Aztán kell-e az egyház tévedhetetlensége mellett erősebb és világosabb bizonyíték, mint Jézusnak az a már idézett ígérete, hogy egyházán „a pokol kapui nem vesznek majd erőt”? (Mt 16,18) Össze lehet-e ezt az ígéretet egyeztetni az egyház esetleges jövőbeni tévedésével? Vehetnének-e ugyanis az egyházon a pokol kapui jobban erőt, mint akkor, ha ő is tévedne, ha az igazság és a jó helyett még ő is tévedésre és rosszra tanítaná az embereket Jézus nevében, s ha az emberek Jézus parancsának engedelmeskedve elhinnék neki vakon még a tévelyt is és tennék a rosszat, a helytelent?

El se lehet hát képzelni végzetesebb tévedést és Jézusra sértőbb dolgot, mintha valaki okosabbnak gondolja magát, mint az egyház, ezért felülbírálja tanításait, intézkedéseit, s hogy lelkiismeretét megnyugtassa, megteszi klerikalizmusnak (kereszténység helyett) és pápai vagy papi uralomvágynak (az evangélium uralma helyett, melyet neki is épp úgy kötelessége lenne szolgálni mint a papságnak kötelessége). Aki elhiszi azt, hogy az egyház vezetői a maguk földi és önző uralmát szolgálják s intézkedéseik, irányításaik elsősorban erre céloznak, az kétségbeejtően logikátlan ember akkor, ha emellett azért Jézus istenségében is hisz. Ez ugyanis a kereszténység nyilvánvaló csődje volna, mely Krisztus istenségével semmiképpen se egyeztethető össze.

Mivel a földi egyházat emberek kormányozzák, világos, hogy mindig megvan benne az a gyarlóság, ami az emberrel szükségképpen mindig együtt jár. Még kétségtelenebb azonban, hogy ezek az egyházat kormányzó gyarló emberek sohase voltak vagy lesznek annyira gyarlók, mint azok az emberek, akiket tanítanak és kormányoznak, és hogy feddhetetlenebbek voltak és lesznek minden más földi intézmény embereinél, mindig bölcsebbek is azoknál, hogy fő céljuk mindig az Isten országának és az emberek békéjének szolgálata volt és lesz s munkájukban nemcsak a jó szándék lesz mindig tiszteletreméltó, hanem a benne megnyilvánuló bölcsesség és erő is. Aki azt hiszi magáról, hogy neki az egyházzal szemben kell szolgálnia az emberek, például a munkásság üdvét, az sátáni gonosztevő vagy a legjobb esetben kétségbeejtően ostobául elbizakodott tudatlan.

Ha most azt kutatjuk, hogyan kell érteni az egyházban ezt a csalatkozhatatlanságot és kik az alanyai, akkor a kérdés első felére azt kell mondanunk, hogy a csalatkozhatatlanság csak hitbeli és erkölcsi dolgokra vonatkozik. Igaz ugyan, hogy Krisztus Urunk akkor, mikor az egyháznak csalhatatlanságot ígért, ilyen megszűkítést nem alkalmazott, ez a megszűkítés azonban a józan észből következik. Mivel ugyanis az egyház célja egyedül a hit fenntartása és az emberek lelki és örök üdvösségére vonatkozó dolgainak intézése, világos, hogy csalatkozhatatlansága se vonatkozhat olyasmire, ami ezzel nem függ össze. Ami pedig a kérdés második felét illeti, hogy ti. ki a csalatkozhatatlanság alanya, azt feleljük, hogy azok, akiknek Krisztus az ígéretet adta, tehát az apostoli testület, a mindenkori püspöki kar.

Az egész egyház püspöki kara az egyetemes zsinatokon nyilatkozik meg, mely a világ összes püspökeinek testülete és tanácskozása. De az egyetemes zsinat határozatai is csak akkor tévedhetetlenek, ha szorosan a hitre, nem pedig egyházkormányzati dolgokra vonatkoznak és ha a pápa jóváhagyása is hozzájárul. Jézus ugyanis az apostoloknak együttesen ígérte meg az igazság lelkét s azt, hogy velük marad egész a világ végezetéig, az apostoli testület pedig fej nélkül csonka, tehát nem test.

De csalatkozhatatlan a pápa egymaga is. Először azért, mert enélkül bajosan lehetne az egyház a népek tévedhetetlen tanítója. Egyetemes zsinat ugyanis csak átlag minden száz évben egyszer volt az egyházban s a világ összes püspökeit egy helyre összehívni, ott számukra szállásról gondoskodni, tanácskozásaik anyagát előkészíteni s általában az egész dolgot megszervezni olyan nagy dolog, hogy egyetemes zsinatok gyakran való megtartása még ma is bajosan képzelhető el, mikor már sokmilliós nagyvárosok vannak, ahol néhány ezer embernek egyszerre való elhelyezése nem jelent megoldhatatlan feladatot, s mikor már nemcsak gőzhajók, hanem léglökéses repülőgépek könnyítik meg a világrészek közt való közlekedést. Ezzel szemben ugyanis ott van ellensúlyként az, hogy ma már az egyház csakugyan az egész világra kiterjed, nem pedig csak Európára és környékére, mint hajdan. Az emberiség azonban sokszor nem várhat száz évig valamely fontos hitbeli kérdés eldöntésére, s a hívek addig, míg az egyetemes zsinat megtartásának lehetősége elérkezik, nem maradhatnak biztos útbaigazítás nélkül.

Azonban nem elsősorban ezen okoskodás, hanem Krisztus Urunk határozott ígérete és a Szentírás világos szava miatt tartozik az egyház dogmái közé a pápa tévedhetetlensége.

Szent Lukács evangéliuma 22. fejezetének 31-32. versében ezt találjuk: „Simon, Simon, a sátán hatalmat kért magának fölöttetek, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy meginogj a hitedben. Amikor megtérsz, te erősítsed majd meg testvéreidet.”

Ebben a megbízásban („Legeltesd bárányaimat, legeltesd juhaimat!”) már közvetve a tévedhetetlenség is benne foglaltatik, mert ha valaki Isten megbízásából végez valamit, akkor Isten arról is gondoskodik, hogy megbízását jól végezze. Ha tehát Péter Jézus megbízásából legelteti a nyájat, akkor bizonyára jól is legelteti, és aki Isten rendelésében bízva és parancsának engedelmeskedve erre a pásztorra bízza magát, nyugodt lehet, hogy nem jut káros táplálékhoz és nem is rohan vesztébe, hanem eljut üdvösségére. Krisztus Urunk azonban, mint a lukácsi idézetből látható, ennyivel nem elégedett meg, hanem hogy semmi félreértés ne lehessen, a pápa tévedhetetlenségét ebben a szentírási idézetben még külön és kifejezetten is tudtunkra adta.

A közölt idézet világosan mutatja, hogy Isten nem engedi, hogy Péter hite valaha megfogyatkozzék, s ha testvérei, a püspökök közül nem egy az idők folyamán átesik is a sátán rostáján, azaz téved, arról az egyház isteni alapítója mindig gondoskodik, hogy ugyanez a dolog legalább Péterrel, az egyház fejével sohase történjék meg s nála az igazságban és a jóban testvérei, a püspökök s a hívők mindig megerősítésre, tehát csalhatatlan tanítóra találjanak. (Itt már Jézus csakugyan nem Péterről, hanem a hitéről beszél. Világos tehát, hogy a dolgot nem úgy kell érteni, hogy a többi püspök a pápában mindig erkölcsi példaképre fog találni, hanem hogy a hit tisztaságát, azaz az evangélium helyes értelmezését illetően megerősítésre fog találni nála. Csalhatatlan tanítóról van itt szó, nem pedig romlatlan erkölcsökről és bűntelenségről.)

Végtelenül komikus, de egyúttal nagyon tanulságos is, ahogyan az egyház ellenségei (sőt az egész művelt közvélemény és irodalom) ezelőtt még száz évvel is ezt a pápai csalatkozhatatlanságot kezelték. Még a nagy Dickens is ellene hadakozott, mikor semmi köze se volt hozzá, mert hiszen nem volt tagja az egyháznak s honfitársai közt is (akiknek írt) akkor még olyan kevés volt a katolikus, hogy akkor még Angliának is alig volt köze hozzá.

Nálunk is még a kormány is kötelességének tartotta, hogy a pápai csalhatatlanság dogmájának kihirdetését megakadályozza. Akkori leghíresebb statisztikusunk a lutheránus Keleti Károly, még „Hazánk és népe” című statisztikai művében is majdnem egy teljes lapon át a pápai tévedhetetlenség ellen hadakozik. Ez – sajnos – akkor még egyáltalán nem volt akadálya annak, hogy műve el ne nyerhesse a Magyar Tudományos Akadémia száz aranyat jelentő jutalmát, sőt később még annak se, hogy róla nevezzék el a Központi Statisztikai Hivatal utcáját. Lehet, hogy a száz aranyat egyenesen ezért is kapta.

Persze Dickensen és Keleti Károlyon egyformán egész jól látható, hogy még csak nem is sejti egyikük se, hogy mi az a pápai csalatkozhatatlanság, ami ellen harcol, sőt egész jól látható, hogy nevetséges torzfogalmaik vannak róla. Ez nem is lett volna szégyene se a protestánsnak, se a regényírónak, se a statisztikusnak, de az már ugyancsak szégyen, hogy felekezeti gyűlöletükben mégis beavatkoztak olyanba, amihez nem értenek és amihez se nekik, se annak a tárgykörnek, melyet műveltek, semmi köze se volt.

Egész jól látható, hogy mindkettő azt hiszi, hogy a pápát becsapni nem lehet, az összeadást se hibázhatja el, bármennyire is siet vele és bármennyire fáradt is az agya. Szerintük a katolikusnak azt kell hinnie, hogy a pápa politikája is mindig a képzelhető legjobb, hiszen ő „tévedhetetlen”.

Ha még mindig lennének olyanok, akik ezt értik a pápai csalatkozhatatlanságon, azokat felvilágosíthatjuk, hogy mint az egyháznak, épp úgy a pápának a hatásköre is csak a hit és erkölcs dolgára terjed ki, világos tehát, hogy tévedhetetlensége is csak erre vonatkozik.

Mindez természetes és magától értetődő. Az azonban már nem s ezért ezt még ma is sokan nem tudják, hogy a hit és erkölcs dolga azonos az egyházi dolgokkal. A pápa egyházi dolgokban is tévedhet. A pápai tévedhetetlenség tehát nem azt jelenti, hogy a pápa az egyházat szükségképpen mindig a legjobban kormányozza. Nem. A pápa is tehet és tett is már nemegyszer baklövéseket épp úgy, mint más ember, és természetesen az egyházat se kormányozza mindig a legjobban.

Világos, hogy a pápa intézkedései és rendeletei mind egyházi tárgyú, de világos, hogy ezekben is tévedhet. Például az, hogy Isten előtt kedvesebb a szüzesség, mint a házasság (mivel nagyobb önmegtagadás, s így nagyobb istenszeretet jele), az hit és erkölcs dolga, a Szentírásban is a legvilágosabban benne van s nem is egyszer.

Ha tehát ez irányban nyilatkozik ünnepélyesen a pápa, ebben tévedhetetlen. Az azonban, hogy gyakorlatilag mi helyesebb: rákényszeríteni az egész papságot arra, hogy ezt az Isten előtt kedvesebb dolgot válassza vagy ezt a papságnak csak ajánlani, de egyébként tetszésére bízni, hogy a két életmód közül melyiket válassza, már csak egyházi dolog. A Szentírás nem írja elő a szüzességet a papság számára, mint kötelező dolgot.

Ha tehát a pápa eltörölné a kötelező papi nőtlenséget, joga lenne hozzá, mert ez is azok közé a dolgok közé tartozik, melyeket Jézus nem maga szabott meg, hanem az egyházra bízott, és amely jogával az egyház is élt, mikor az egységébe újra visszatérő görögkeleti papoknak továbbra is megengedte a nősülést (másképp ugyanis sohase jöttek volna vissza az egyházba).

Az egyház ezen engedményéből azonban még nem következik, illetve nem következnék az, hogy okos és helyes is volt ez az intézkedés. Amint az se következik, legalábbis a pápai csalhatatlanságból nem, hogy helyes a papságnak az egyházban tényleg meglévő törvényben előírt nőtlensége. Annak helyessége a legnagyobb fokban valószínű, de nem azért, mert a pápa tévedhetetlen (mert a pápa tévedhetetlensége erre nem terjed ki), hanem mert a hithez csak az tartozik hogy az örökös szüzesség erkölcsileg magasabb rendű dolog, tehát Isten előtt kedvesebb, mint a házasság. De az is szinte lehetetlenség, hogy az egyház, mellyel vele van a Szentlélek, egy, a hittel és erkölccsel összefüggő dologban gyakorlatilag szinte már évezredek óta helytelenül járjon el. Az egyház tévedhet, de nem évezredeken át állandóan.

A pápa tehát feltétlenül csak Krisztus tanainak magyarázásában és hirdetésében tévedhetetlen, azaz annak eldöntésében, hogy valami hozzátartozik-e Krisztus kinyilatkoztatásához, vagy nem. Ezt és csak ezt jelenti a hit és erkölcs dolga. Világos tehát, hogy ha a pápa elfogadja hitelesnek a turini szent leplet, vagyis elhiszi, hogy valóban ez az a szent lepel, melybe egykor a tanítványok Jézus vértől borított szent testét takarták, mikor holtan levették a keresztről, abból még nem következik, hogy ez valóban igazság.

Ha a pápa elhiszi és tanítja, hogy a franciaországi Lourdes-ban Soubirous Bernadettnek a Boldogságos Szűz valóban megjelent és az ott történt csodák tényleg igazak és valóban csodák, természetesen ebből se következik, hogy ez csalhatatlanul így van. Ugyanezt kellene mondanunk a máriapócsi Mária-kép könnyezéséről még akkor is, ha ennek hiteles voltát nemcsak a szatmári püspök, hanem a tévedhetetlen római pápa állapította volna meg.

De természetesen az se tévedhetetlenül bizonyos, hogy a Somogy megyei Nagyszakácsiban nem jelent meg Szűz Mária. Még akkor se lenne ez tévedhetetlenül bizonyos, ha ezt nemcsak a veszprémi püspök, hanem maga a csalatkozhatatlan pápa állapította volna meg, mert ennek Krisztus kinyilatkoztatásának tévedhetetlen magyarázásához semmi köze. Ez egy történelmi esemény.

A pápa csak akkor tévedhetetlen, ha abban dönt, hogy valami dogma-e vagy nem, hogy valami benne van-e Krisztus tanításában s ezért elhívése nélkül nem lehet üdvözülni, vagy pedig nincs benne. A szent lepel, Lourdes vagy Máriapócs vagy Nagyszakácsi esetében azonban egy történelmi kérdésről van szó, mely mivel sokkal későbbi eredetű, Krisztus kinyilatkoztatásában nem is lehet benne, melyet tehát egyedül a tudomány dönthet el, hogy megtörtént-e vagy nem, elhiggyük-e vagy nem.

De üdvözülésünkhöz semmi köze. (Annyiban van köze hozzá, hogy ha meggyőző bizonyítékok vannak rá, a kinyilatkoztatásban való hitünket is megkönnyíti. Annyiban azonban nincs, hogy a katolikus hit Lourdes nélkül is bizonyos és igaz volna s így lényegében véve az, hogy valaki üdvözül-e vagy nem, nem a Lourdes-i jelenésektől függ.)

Világos, hogy az, hogy valakinek a házassága érvényes vagy érvénytelen, szintén nem hit vagy erkölcs dolga. Ennek megállapítása szintén tisztán attól függ, milyen érveket lehet felhozni az egyik, s milyeneket a másik mellett. Ha a pápa a kérdésben dönt (természetesen akkor is, ha a szent lepel, Lourdes vagy Nagyszakácsi ügyében dönt), ő is tisztán a tudományos bizonyítékok és tanúvallomások alapján dönt, tehát a szemtanúkon kívül a tudomány embereit kérdi meg. Az a bizonyosság tehát, melyet ez alapon szerez, emberi bizonyosság. Nincs is semmi szükség arra, hogy a kérdésbe Isten közvetlenül beleavatkozzék. (Arra azonban szükség van, hogy ne engedje, hogy az egyház még Jézus tanai magyarázatában is tévedjen, azaz, hogy azok a jó emberek, akik az Ő parancsának engedelmeskedve az egyház vezetésére bízzák magukat, el ne tévedhessenek.)

A józan ész és a keresztény alázatosság azt kívánja, hogy a pápának ilyen nem csalatkozhatatlan döntéseinek helyességében is higgyünk, mert ostobaság, de különösen tűrhetetlen elbizakodottság, ha azt gondoljuk, hogy mi okosabbak, megfontoltabbak, óvatosabbak vagyunk, mint az, akire Isten a mi lelki kormányzásunkat bízta s mint azok a szakértők, akiknek meghallgatása után a pápa a döntését meghozta. Ámde, ha mi ennek ellenére is okosabbnak tartjuk magunkat a pápánál, ez csak emberi gyarlóság tőlünk, de nem a hit elleni bűn, mert ezek a kérdések nem tartoznak szorosan a hit hatáskörébe, tehát a pápai csalhatatlanság se terjed ki rájuk.

A tanárok, tanítók, szakemberek, tudósok, államférfiak és hadvezérek semmiben se csalatkozhatatlanok, mégis mennyire hisznek nekik az emberek, hogy esküsznek rájuk! Egyes híres hadvezérekről hogy elhitték még azt is, hogy nem fogja őket a golyó! Mi is lenne az emberiségből, ha csak azoknak hinnénk, akik csalatkozhatatlanok és még azoknak is csak olyan dolgokban, amikben csalatkozhatatlanok!

Annyi azonban tagadhatatlan, hogy még ha maga a pápa állapítja is meg, hogy Kovács Vilmát Jászkarajenőn 1956-ban kényszerítették a házasságra s így házassága érvénytelen, abból még nem következik szükségszerűen, hogy csakugyan így is van, mert tévedni emberi dolog, s a pápa is tévedhet mindenben, ami nem tartozik bele szorosan annak a lelki hagyatéknak az értelmezésébe, melyet Krisztus Urunk reánk hagyott.

Az pedig bizonyára nem tartozik hozzá az emberiség üdvözülésének feltételei közé, hogy valamikor és valahol valaki kényszer miatt lépett-e házasságra vagy pedig önként. Ez csak egy ember ügye s még annak se olyan, hogy feltétlenül a lelke üdvössége függne tőle, mert hiszen az egyedül csak attól függ, engedelmeskedik-e az evangéliumnak vagy nem. Világos tehát, hogy emiatt Isten még nem avatkozik bele csodával a világ folyásába, tehát semmiképpen se megokolt, hogy az egyház fejét ilyen esetekben is szükségképpen megóvja az esetleges emberi tévedéstől. Ilyesmikben a pápa is úgy van, mint egyéb hatósági emberek, akik alattvalóik ügyében döntenek, s akikkel kapcsolatban eszükbe se jut, hogy döntésük elfogadásához csalatkozhatatlanságukat állítsuk oda feltételül.

Ha mindezt tudta volna, akkor bizonyára Dickens, a regényíró és Keleti Károly, a statisztikus se botránkozott vagy gúnyolódott volna a pápai csalhatatlanságon s nem tartotta volna ellenkezőnek a haladással és a műveltséggel. Akkor talán még azt is belátta volna mindkettőjük, hogy mindaz, amit egy katolikus embernek hinnie kell, tulajdonképpen a leglogikusabb következménye mindannak, ami az evangéliumban való komoly, következetes és művelt hittel jár.

De hát minek is avatkoztak bele abba, amihez nem értettek s amihez nem is volt semmi közük? Hiszen egyikük se volt katolikus! Miért gondolták azt, hogy ők még a katolikus hithez is jobban értenek, mit az az egyetemes zsinat, mely a pápai tévedhetetlenséget kimondta? A fölényesség bizonyára elbizakodottságból történt, a rosszakarat pedig gyűlöletből. Pedig mennyire meg voltak mindketten győződve, hogy az egyház az, aki gyűlöl, nem pedig ők, sőt hogy ők éppen azért írnak az egyház ellen, mert a gyűlölet ellen vannak. Nagy szégyen mindez, csak persze nem az egyházra.

Pedig hát még mindig nem mondtunk meg mindent. Az igazság ugyanis az, hogy a katolikus egyház tanai szerint a pápa még hit és erkölcs dolgában is tévedhet. Ha például a pápa prédikál vagy könyvet ír, még prédikációjában és könyvében is tévedhet, még hit és erkölcs dolgában is. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy valóban téved is, mert hiszen még én se tévedek, hanem csak azt, hogy tévedhet, mert ember. Ez pedig tagadhatatlan.

A tévedhetetlenséghez ugyanis Isten közvetlen beavatkozása, tehát csoda kell, az pedig, hogy Isten állandóan, minden szíre-szóra csodát tegyen, teljesen ellenkezik a józan ésszel, de Isten végtelen bölcsességével, méltóságával és változtathatatlanságával is. Isten nem azért alkotta meg a természet törvényeit, hogy állandóan javítgasson rajtuk vagy állandóan felfüggessze őket, és az embert se azért teremtette tévedhetőnek, hogy aztán mégse engedje tévedni. Világos tehát, hogy a pápa csak akkor és csak annyiban lehet tévedhetetlen, amennyire ez az egyház rendeltetése és Krisztus ígéretei szempontjából elengedhetetlen.

Jézus azért alapította az egyházat, hogy minket az igazság útján vezessen és üdvözítsen. Nekünk is azért parancsolta meg, hogy mindenben hallgassunk rá, hogy üdvözülhessünk. Világos tehát, hogy nem engedheti meg, hogy még maga az egyház is eretnekségekbe süllyedjen s az üdvösség útja helyett a kárhozatba vezesse a neki engedelmeskedő jó embereket. Ezért kell a pápának csalatkozhatatlannak lennie, de világos, hogy csak annyiban és csak annyira, hogy ez az apostoli hagyaték megrontása be ne következzék.

Ezért tévedhet a pápa még hit és erkölcs dolgában is, mint magánember s ezért tévedhetetlen csak akkor, ha mint az egész egyház feje, ünnepélyesen nyilatkozik s nyilatkozatában hangsúlyozza, hogy amit mond, az Krisztus tanítása és így elhívése az üdvösséghez elengedhetetlen. Ezt hívjuk „ex cathedra”, Szent Péter tanítószékéről való nyilatkozatnak.

Ha a pápa olyan tevékeny író volna, hogy még az Osservatore Romanóba is személyesen írna névtelenül cikkeket, vagy ha akár ezeket a cikkeket alá is írná, de cikkeiben még hit és erkölcs dolgában is tévedhetne, mert cikkei bizonyára nem lennének „ex cathedra” nyilatkozatok. A pápának az egész világ számára szóló rádiónyilatkozatai már lehetnek Szent Péter katedrájáról adott nyilatkozatok is, de ezek se szükségképpen azok, sőt legtöbbször nem azok.

Hogy azok-e vagy nem, azt a hangból, a körítésből lehet megállapítani. A pápa nem használ olyan kifejezéseket, melyekben ezt külön hangsúlyozza, akkor nem „ex cathedra” nyilatkozatról van szó. A legtöbb pápa soha életében nem is nyilatkozott „ex cathedra”. Erre ugyanis csak rendkívüli esetekben van szükség. Hangsúlyoztuk, hogy Isten csak egész rendkívüli esetekben avatkozik bele közvetlenül a világ folyásába, világos tehát, hogy a pápától is ostobaság, sőt bűn – az istenkísértés bűne – lenne a nyakra-főre való „ex cathedra” nyilatkozás.

De ha szükség van rá, természetesen akkor se tévedhetetlenségében tetszelegve s elbizakodva a megígért isteni segítségben mondja ki a dogmákat és dönti el a hitbeli kérdéseket, hanem – éppen az istenkísértés bűnének elkerülésére – előbb a legszélesebb körű kutatásokat végezteti el, felhasznál minden elképzelhető természetes eszközt az igazság megismerésére, végigkutattatja a Szentírást, az egyházatyák műveit, megkérdi a hittudósokat, meghallgatja érveiket és ellenérveiket, következtetéseket von le belőlük, meghallgatja a józan ész szavát (melyet Isten azért adott, hogy használjuk) s csak azután mondja ki csalatkozhatatlanul a dogmát. IX. Pius pápa azt mondta, hogy éjjel-nappali imádság és böjtölés közben készült az ilyen „ex cathedra” döntés kimondására.

Igaz ugyan, hogy ha csakugyan az egyház tanainak tisztaságáról van szó, a pápa az isteni segítséget akkor is megkapná, tehát akkor is tévedhetetlenül döntene, ha ebbe bízva könnyelműen, előkészület nélkül hozná meg döntését, de akkor elkövetné az istenkísértés bűnét, mely abban áll, hogy az ember csodára akarja kényszeríteni Istent.

Ha az anya azt mondja a fiának, hogy ilyen hideg időben istenkísértés kabát nélkül kimenni, ez azt jelenti, hogy Istennek csodát kellene tennie, hogy meg ne betegedjen a fia. Mivel azonban ezt csoda nélkül, úgy is el lehet intézni, hogy a fiú kellően és okosan felöltözik, vagy pedig otthon marad, világos, hogy helytelen kimenni s mégse öltözni fel csak azért, mert az öltözés terhes.

Ezért kísértette a sátán is bűnre Krisztus Urunkat, mikor azt mondta neki, hogy ugorjon le a templom ormáról, mert Isten úgyse engedi meg, hogy még neki is baja essék. (Mt 4,5-7) Mivel azonban a templom ormáról lépcsőn is le lehet menni s akkor csoda nélkül se esik az embernek semmi baja, világos, hogy bűn levetni magunkat s Istent arra kísérteni akarni, hogy a kedvünkért s a mi ostobaságunkért vagy kényelmességünkért következményeinek elhárítására csodát tegyen. Az „ex cathedra” döntő pápának is kötelessége tehát, hogy Istentől csak annyiban követeljen csodát, amennyiben ez elkerülhetetlen. Kötelessége tehát annak igazságáról, amit „ex cathedra” kimond, emberi eszközökkel is egész a lehetőség határáig meggyőződni és a helyes döntéshez a természetes eszközöket is felhasználni.

A végeredmény tehát az, hogy a pápa tulajdonképpen úgy mond ki dogmákat, hogy a megígért természetfölötti segítségre szükség ne legyen, s az egyház egész kétezer éves történetében talán nem is volt soha szükség. De hát akkor – kérdezhetné valaki – mi szükség van az egész, az olyan nagy hűhót felverő pápai csalatkozhatatlanságra? Nem felesleges akkor az egész? Nem. Isten feleslegeset nem tesz, ezt a csalatkozhatatlanságot azonban megígérte. Nagyon hasznos és szükséges ez így azért, hogy nyugodtak lehessünk. Természetfeletti kezesség, tehát metafizikai bizonyosság ez arra, hogy az egyház vezetése alatt nem juthatunk tévútra s így örök üdvösségünket illetően egészen nyugodtak lehetünk, ha az egyházra hallgatunk. Csak olyasmi akadályozhatja meg üdvösségünket, ami tőlünk függ. Csak a bűneink akadályozhatják meg, semmi más.

Ha az egyház és a pápa tévedhetetlensége nem lenne dogma, akkor is szinte egészen bizonyosak lehetnénk abban, hogy az egyház nem téved és bizton rábízhatjuk magunkat vezetésére. Így azonban egészen bizonyosak lehetünk benne. Akkor emberi bizonyosságunk lenne, olyan, amilyen a tudományos bizonyosság (mely néha bizony megenged kivételeket, s a velejáró csalódásokat) vagy amilyen bizonyosságot a tudomány, a társadalom és a történelem nagy emberei adnak számunkra, a hitünk azonban metafizikai bizonyosságot ad részünkre, mely nem tűr kivételt.

Hogy mennyire szükséges, hogy ilyen bizonyosságunk legyen, láthatjuk abból, hogy az egyház történelme úgyszólván még így se áll másból, mint az eretnekek, vagyis olyan emberek elleni küzdelemből, akik még így se bíztak abban, hogy az egyház okosabb, mint ők, hogy jobban ismeri az igazságot, mint ők s kik még így is azt hitték és azt hiszik, hogy az egyház téved, nem pedig ők. Mi lett volna hát akkor, ha Krisztus Urunk nem ígérte volna meg Szent Péter utódainak és az apostolutódok egyetemének a csalatkozhatatlanságot?

Ha pedig valaki erre azt mondja, hogy mivel a csalatkozhatatlanság dogmája úgyse éri el célját, felesleges, azt feleljük neki, hogy a célja nem is lehetett az, hogy senki se tévedhessen helytelen útra. Mivel az embernek szabad akarata van, Krisztus Urunk arra nem is gondolhatott, hogy ezzel az ígéretével egyszer s mindenkorra minden tévedést és minden rossz útra térést megakadályozzon. Ez addig, míg ember lesz és míg az embernek szabad akarata lesz, nem is lehetséges. Csak arról lehet tehát szó, hogy a normális és a jóakaratú, az egyházra hallgató embereket megakadályozza a tévedésben, azaz, hogy bűne nélkül ne juthasson téves útra senki. Ez pedig megvan s vele együtt megvan e jóakaratú emberek lelki békéje is. Nem marhatják őket kétségek, hogy jó úton járnak-e, ha az egyházra hallgatnak, vagy hogy az anyaszentegyháznak nyugodtan engedelmeskedhetnek-e.

Hogy az egyház csak hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen, s még ebben is csak akkor, ha egyetemes zsinatot tart vagy az egyház feje ünnepélyesen nyilatkozik, természetesen nem jelenti azt, hogy csak ilyen esetekben vagyunk kötelesek az egyházi vezetőséggel tartani, máskor ellenben mind véleményünkben, mind cselekvésmódunkban szabadok vagyunk s követhetjük a magunk felfogását. Ha ez helyes álláspont lenne, akkor szüleinknek, tanítóinknak, orvosainknak, a katonaságnál tisztjeinknek sohase kellene engedelmeskedünk, hiszen ők sohase tévedhetetlenek. Az állam előírásaira és rendeleteire, az ő hivatalnokainak intézkedéseire még kevésbé lennénk kötelesek adni valamit, mert hiszen ezek nemcsak lehetnek tévesek, hanem igen sokszor azok is. Ha nem így lenne, nem kellene állandóan új rendeleteket kiadni. A politikai életben különböző pártok küzdenek egymással, s ha az egyik rendszer bukásával a másik kerekedik felül, mindjárt az eddigiekkel ellenkező rendeletek következnek, ez pedig annak a jele, hogy a régiek nem voltak helyesek. Mégis meg kell a rendeleteket tartani addig, míg érvényben vannak.

Világos tehát, hogy a katolikusnak is meg kell tartania egyháza minden érvényben lévő intézkedését, s azon a címen, hogy az egyház ebben nem tévedhetetlen s ezért joga van vele ellenkező véleményt elfoglalni, nem járhat mindenki külön utakon. A jóravaló, vagy a legalább okos katolikus mindenben, ami a vallással összefüggésben és vonatkozásban van, az egyház felfogása szerint igazodik.

Nem bírálgatja az egyház emberi eredetű s így esetleg nem célszerű és megváltoztatható intézményeit se, például nem foglalhat el az egyházi vezetőséggel ellenkező álláspontot a kötelező papi nőtlenség, inkvizíció, egyházi vagyon, szerzetesrendek stb. tekintetében sem. Világos ugyanis, hogy ezek tekintetében is a hivatalos egyházi álláspont a helyes. Látni fogjuk majd, hogy az egyházi vagyonnak is sokkal több volt a haszna, mint a kára. A józan ész és a helyes erkölcs alapján járt el tehát a főpapság, mikor vagyonához ragaszkodott. Látni fogjuk, hogy teljesen helyes volt az inkvizíció is, nagy kegyetlensége pedig rágalom s nem a valóságban, hanem az ellene való gyűlöletben gyökerezik.

Hogy volt külön egyházi állam, azaz hogy a pápa világi uralkodó is volt egyúttal és hogy a pápák világi hatalmukhoz is ragaszkodtak, az is helyes volt. Ami hátránya ennek volt, azt bőségesen ellensúlyozták az előnyei. Sőt, ha ez a világi hatalom ma is megvolna, ma már csak előnyei volnának. Ma már szó se lehetne róla, hogy a pápa lelki hatalma miatta háttérbe szoruljon, ellenben – mivel az emberek átlaga előtt elsősorban az anyagi hatalom számít – nagyon emelné a pápai tekintélyt és igen megkönnyítené azt, hogy az egyház szava a társadalomban irányító legyen és ne csak egyes jóemberek lelkét, hanem az egész társadalmat és a közéletet átjárja az evangélium szelleme.

Az emberek átlaga ugyanis olyan, hogy csak akkor tud keresztény lenni, ha a közszellem is az. Ez – éppen a pápa és a papság közéleti hatalma miatt – megvolt a középkorban, de – elsősorban az egyház világi hatalmának elveszte miatt – nincs meg a modern életben. Szinte azt kell mondanunk, hogy e sajnálatos jelenség oka egyedül az egyház világi hatalmának s ezzel szükségképpen együtt járó közéleti befolyásának elvesztése.

Visszaélés ugyanis régen sokkal több volt az egyházban, mint jelenleg, s a papságnak is volt legalább annyi méltatlan tagja, mint ma, s akkor a közélet és közszellem ennek ellenére is katolikus volt. De a papság mai magasabb erkölcsi színvonalának se az az oka, hogy ma már a papság nem gazdag, s a főpapságnak nincs közéleti hatalma, hanem a nagyobb kultúra, s a vele járó jobb közlekedés, jobb megszervezettség, jobb ellenőrzés, nagyobb rend, s mert ma már nem uralkodnak a bárdolatlan, nyers szenvedélyek annyira az embereken s ezért a papságban is ritkábbak, mint hajdan.

Az egyházzal vele van a Szentlélek s vele van azzal a részével is, mely benne emberi, mert hiszen az egyház emberi részében is Krisztus jegyese és legkedvesebb alkotása. Világos tehát, hogy az egyház nem lehet a rossz képviselője a földön még emberi gyarlóságaiban se. Az egyház is gyarló, mert hiszen emberi, de világos, hogy semmiképpen se annyira gyarló, mint más emberi intézmények és dolgok. Nem lehet kétség az iránt, hogy az egyház vezetői mindig felvehették és ma is bátran felvehetik a versenyt nemcsak jellem és becsület, hanem műveltség, tudomány és józan bölcsesség tekintetében is az emberi társadalom egyéb vezetőivel. Ha azonban ez még ma is így van, mennyire igazság lehetett hajdan, mikor még úgyszólván mindenki, aki műveltséget és tudományt képviselt, az egyháziak sorából került ki.

Ami a papság jellembeli és erkölcsi kiválóságát illeti, ez bizonyos tekintetben már a tudományosságból és a műveltségi fölényből következik, de még inkább Krisztus tanainak képviseletéből és állandó tanulmányozásából. Ha az egyház vezetői nem lennének jobbak az állam vagy a társadalmi élet egyéb vezetőinél és a világi tudomány embereinél, akkor ezzel tulajdonképpen az evangélium hamisságát, vagy legalább értéktelenségét, haszontalanságát állapítottuk volna meg. S ha mindehhez hozzávesszük még azt a 2000 éves tapasztalatot is, mely az egyház mögött áll, akkor joggal állapíthatjuk meg, hogy ha valaki vagy valami, aminek előttünk erkölcsi tekintélye lehet, amelyről joggal feltehetjük, hogy jobb és okosabb mint mi, és amelynek irányelvei szerint igazodnunk lehet és kell, akkor ez a katolikus egyház. Vele szemben azt gondolni (még akkor is, ha nem szorosan hitbeli, hanem a hittel csak összefüggő közéleti, szociális vagy politikai dolgokról van szó), hogy mi okosabbak és tisztábban látók vagyunk, sőt – urambocsá! – még erkölcsi színvonalunk is magasabb s még az egyházi érdekeket is helyesebben tudjuk megítélni, mint maguk az egyház vezetői, mondhatatlan elbizakodottság és végzetes tévedés.

Nem hitbeli, hanem egyházi, sőt az egyházzal bármilyen összefüggésben lévő világi dolgok tekintetében is bajos elképzelni, hogy téves lehessen az az álláspont, melyet az egyház (a főpapság nagy többsége s ráadásul hosszú időn át) képviselt, például hogy a keresztény szeretettel ellenkezett az inkvizíció intézménye, vagy hogy elsősorban az egyéni önzésből folyt az egyházi latifundiumokhoz való ragaszkodás, és hogy az egyház csak hatalmi szempontokból folyamodott a papi nőtlenséghez vagy a latin nyelvhez, és hogy csak a hatalma féltése miatt foglalt el mindig ellenséges álláspontot a politikai vagy szociális forradalmakkal szemben.

Ha azok a „haladó” emberek, akik a forradalmakkal hazájukat vagy az egész emberiséget boldogítani akarták, gondoltak volna erre, s mikor látták az egyház s a papság „reakciós” voltát, nem azt gondolták volna, hogy a papság került az igazi kereszténységgel ellentétbe, hanem ők, igen sok szenvedéstől és keserves csalódástól kímélhették volna meg honfitársaikat s az emberiséget.

„Magyarország új történelme” című művemben kimutatom, hogy a feudális középkorban nemcsak sokkal nagyobb jólétben, hanem még sokkal nagyobb szabadságban és önérzetben is élt a munkásság, vagy átlag a szegény ember, mint a forradalmak eredményezte mai állapotunkban. De ugyanitt minden egyes nemzeti szabadságharcunkról is, melyeket az egyház sohase támogatott, kimutatom, hogy a nemzetnek és szabadságának csak akkor ártott volna igazán, ha győzött volna.

Hogy a hitlerizmus és utána a kommunizmus tekintetében mennyire igaza volt az egyháznak akkor, mikor mindkettővel szemben ellenséges álláspontot foglalt el (pedig a hitlerizmussal szemben elfoglalt ellenséges álláspontja miatt akkor még sok jó katolikus ember is mennyire haragudott az egyházra!) és hogy milyen hasznos lett volna, ha nem bíráltuk és nem ítéltük volna el érte az egyházat, hanem helyette engedelmeskedtünk volna neki, abból tanulságos leckét vehet jelenlegi társadalmunk.

Politikai tekintetben is hallgatnunk kell az egyházra, sőt a szorosan vett hitbeli és erkölcsi dolgok után éppen ebben a tekintetben kell legjobban az egyházra hallgatnunk, mert hiszen az ezen a téren tett baklövések sújtják legerősebben a tömegeket és okozzák az emberiségnek a legnagyobb bajokat és szenvedéseket.

E tekintetben először is tudomásul kell vennünk, hogy ha az egyház „politizál”, az mindig azt jelenti, hogy most a politika összefügg a vallással. Ezt láthattuk például a hitlerizmus és utána a kommunizmus idején. Csak becsület és tárgyilagosság kellett volna tehát annak felismerésére, hogy nemcsak a kommunizmus, hanem a hitlerizmus is rossz politika volt, tehát az egyház után indulva mindenkinek ellene kellett volna lennie, nem pedig felháborodni és azt kiabálni, hogy a papok ne politizáljanak. Hiszen éppen abból, hogy ebben az esetben a papok politizáltak, kellett volna mindenkinek megértenie, hogy annak, aki valóban keresztény akar lenni és annak számítja magát, most politizálnia kell, mégpedig e rendszerek ellen kell politizálnia.

Ha egy rendszer, mely egy ország irányítását akarja kezébe kaparintani, a kereszténység szellemével ellenkező – s ezt bizonyára a papság jobban meg tudja állapítani, mint a rendszer négy elemit végzett, vagy akár doktori oklevéllel rendelkező, de hitközönyös és nem keresztény életet élő laikus hívei -, akkor a politizálás, mégpedig az illető rendszer ellen való politizálás vallási kötelessége mindenkinek, mégpedig nemcsak az egyház, hanem hazája és saját jól felfogott érdekében is. Ostobaság ilyenkor arra hivatkozni, hogy az egyház ebben nem tévedhetetlen. Hát talán az egyház ellen politizáló akarnokok azok?!