A The Remnant Amerika legrégibb, 1967 óta működő hagyományos katolikus újságja, amely már nemcsak újság, hanem Tv-t is működtet, nemzetközi túrákat és konferenciákat szervez, könyveket ad ki. Honlapja a világ egyik leggyakrabban látogatott honlapja.

Nyílt levél Ferenc pápának az irgalmasság évének kezdetén

 

 

Őszentsége,
Amikor V. Celesztin pápa felismerte, hogy alkalmatlan arra a posztra, amelyre mint Morronei Péter remete oly váratlanul kiválasztatott, és látta mindazon károkat, amelyeket a rossz hivatalvezetése okozott, alig 5 hónapnyi regnálás után lemondott a pápai trónról (1294-ben). V. Kelemen pápa 1313-ban szentté avatta. Miután megszűnt minden kétség ezen rendkívüli pápai lépés érvényessége felett, VIII. Bonifác pápa örökérvényűvé tette (ad perpetuam rei memoriam – örök emlékeztetésül), hogy a „Római pápa igenis szabadon visszaléphet” (link: confirmed in perpetuity).

Egyre több katolikus hívő, köztük bíborosok és püspökök jutnak arra a felismerésre, hogy az Ön pápasága, amely szintén egy váratlan pápaválasztás eredménye, hasonlatos módon káros az egyházra. Többé lehetetlen tagadni, hogy Ön vagy képességeinek, vagy akaratának híján képtelen azt tenni, amit egy pápának tennie kell: önmagát és az egyházat is folyamatosan kötelezni arra, hogy engedelmeskedjen Isten Igéjének és ellenálljon minden olyan kísértésnek, amely az alkalmazkodást, a felhígulást és a megalkuvást célozza meg, amint azt az Ön elődje oly helyesen megállapította (link: observed).

Éppen ellentétesen mindazzal, ami a mellékelt libellusban (irat, kérvény) is szerepel, Ön egyre több olyan aggasztó előjelet mutat, amely szembemegy a hagyományos egyház tanításával, fegyelmével és szokásaival, de mindazon hívőkkel is, akik mindezt megpróbálják megvédeni, miközben Ön intenzíven olyan szociális és politikai kérdésekkel foglalkozik, amelyek meghaladják egy pápa hatáskörét. Ezért aztán az egyház ellenségei igencsak örülnek pontifikátusának, és jobban dicsérik, mint bármely elődjét. Ilyen rossz helyzetre nem találni egyháztörténeti párhuzamot.

Őszentsége, Ön tavaly, amikor Benedek pápa lemondásáról beszélt (link: speaking of Pope Benedict’s resignation), elmondta, „Ön is ugyanezt tenné“, amennyiben nem érezné többé magát alkalmasnak a pápai hivatal betöltésére. Benedek pápa visszalépésének első évfordulóján arra kérte a híveket (link: you called upon the faithful), hogy imádkozzanak Önnel „Őszentségéért, XVI. Benedekért, egy nagyon bátor és nagyon alázatos emberért“.

Nehéz szívvel, és tekintettel „arra”, aki egyszer majd ítélni fog minket, kérjük meg mi, az alárendeltjei Önt, Őszentségét, hogy változtasson ezen az irányon az egyház és a hívők lelki üdvének érdekében. Amennyiben ez mégsem lehetséges, nem lenne jobb Szentségednek Péter apostol hivatalát letenni, mint annak felelősségét viselni, ami az egyház integritását fenyegeti egy ilyen katasztrofális kompromisszummal?

Ebben a tekintetben a szent egyháztanító, Siennai Katalin szavait tesszük magunkévá, aki híres levelében arra ösztönözte XI. Gergely pápát (link: letter to Pope Gregory XI), hogy az egyházat annak egyik legsúlyosabb válságának idején a helyes irányba kormányozza: „Mivel Ő (Isten) tekintélyt adott Önnek, amelyet Ön elfogadott, ezért minden erejét és erényét be kell vetnie; és ha ezt nem akarja, talán jobb lenne visszaadni azt, amit elfogadott… ”
Mária, keresztények támasza, imádkozz érettünk!

Az Ön Krisztusban alárendeltjei:
Christopher A. Ferrara
Michael J. Matt
Dr. John Rao
Professor Brian McCall
Elizabeth Yore
Timothy J. Cullen
Judge Andrew P. Napolitano
Chris Jackson
Eric Frankovitch
Michael Lofton
Father Celatus
Connie Bagnoli
Susan Claire Potts
Robert Siscoe
John Salza, Esq.
James Cunningham
Vincent Chiarello
John Vennari

Libellus

Az Ön elődje, XVI. Benedek pápa, amikor először ült Péter székébe, arra emlékeztette a katolikus híveket, hogy a pápa nem egy abszolút uralkodó, akinek gondolatai és vágyai egyet jelentenek a törvénnyel, hanem a pápa szolgálatával biztosítja a Krisztussal és igéivel szembeni engedelmességet. Ennek megfelelően – mondta Benedek – egy pápa nem saját elképzeléseit hirdeti, hanem folyamatosan köti magát és az egyházat az Isten igéje iránti engedelmességhez, a kísértések ellenére is ahhoz igazodik, igyekszik enyhíteni a azokat (már a kísértéseket) és a megalkuvás bármely formáját.

Az Ön pápaságának eddigi folyama arra kényszerített bennünket, hogy nyilvánosan kijelentsük, hogy Ön nem tartotta be Szt. Péter hivatalának jellegét, oly módon visszaélve azzal, amelyet az egyház még soha nem látott. Alulírottak ezennel Szentséged elé tárjuk a legfőbb gondokat, amelyek aggodalomra adtak okot az egyház soraiban és ezen petíció létrejöttét motiválták.

Először is, ahelyett, hogy Isten igéjét hirdetné folyamatosan az egyháznak, következetesen saját elképzeléseit hirdette szentbeszédeiben, a sajtótájékoztatókon, a rögtönzött beszédeken, az újságírói interjúkban (link: interviews with journalists), különböző megnyilatkozásokban vagy akár a szokásostól eltérő Szentírás olvasatokban (link: readings of Scripture). Ezeket a gondolatokat, amelyek a zavaró szintűtől a nyíltan eretnekig terjednek, egyértelműen kinyilvánítja a személyes manifesztumában, az Evangelii Gaudium-ban. Ez a dokumentum tartalmaz egynémely olyannyira elképesztő megnyilatkozást, amilyet még egy római pápa sem mert valaha is kinyilvánítani. Ezek között van például az „álmom … mindent átalakítani, úgy, hogy mind az egyház szokásai, az eljárásmódja, az időbeosztása és a menetrendje, nyelvezete és a struktúrái megfeleljenek a mai világ evangelizációjának, és ne pedig az önfenntartást célozzák.” Hihetetlen, hogy pont a római pápa jelenti az egyébként nem létező ellentétet a Szent Katolikus Egyház önfenntartása és a pápa evilági küldetése között.

Másodszor, ahelyett, hogy önmagát és az Egyházat elkötelezte volna az Isten igéje iránti engedelmesség mellett, többször is elutasította az apostoli és egyházi hagyományokat, valamint azon híveket, akik ezeket védték. Az Evangelii Gaudium így foglalja össze ezt a gondolatmenetet: „Még az eltévelyedéstől való félelemnél is erősebb a remény bennem, hogy az elzárkózódástól való félelmünk elmozdít minket azon szervezeten belül, amely hamis biztonságérzetet nyújt nekünk, a szabályok között, amelyek durva bírákká tesznek minket, és a szokások között, amelyektől biztonságban érezzük magunkat, mialatt ajtajaink előtt emberek éheznek. Pedig Jézus nem fárad bele, hogy azt mondja nekünk: “Adj nekik enni” (Mk 06:37).

A katolikus felfogást meghökkenti egy olyan római pápa látványa, aki az egyház alkotmányát, tanait és szokásait, puszta “struktúrákká”, “szabályokká” és a “szokásokká” egyszerűsíti le, amelyek megfosztják az embereket a lelki tápláléktól, és hagyják őket éhen halni az egyház kapujában. Azt meri mondani, hogy ez annak az egyháznak a tiszteletben tartása, amely teljes civilizációkat épített és alakított át, számtalan szentet, szerzetesrendet, a papi és szerzetesi hivatást és azok intézményeit nevelte ki a lelkek megmentéséért és összehasonlíthatatlan munkát végez a testi gyógyításért.

Ugyanakkor, igen gyakran kigúnyolja azon hívőket, akik védik az egyház hagyományait, ahogy ezt egy megfigyelő a “Sértegetések kicsiny könyvében” (link: “Little Book of Insults”) jó néhány példa összegyűjtésével bemutatja. Ebben egy pápa példa nélküli verbális támadásai kerültek összegyűjtésre az egyház saját témái ellen. Figyelmes katolikusok felé meggondolatlanul odahajított jelzők egynémelyikére példák az alábbiak: “fundamentalisták”, “farizeusok”, “pelagiánus”, “triumfalisták” (az a hozzáállás, amikor egy vallásos hitet minden más felülmúl), “hitetlenek”, “nosztalgisták”, “felületes keresztények”, “kiválasztottak társulata” “páváskodók”, “morális szócséplők” “uniformisták”, “büszke, önálló”, “szellemi arisztokraták “, “keresztény denevérek, akik inkább az árnyékot részesítik előnyben, mint az Úr jelenlétének fényét”, stb.

Ugyanakkor, egy durva szó sem hagyta el száját a hit tanainak nyílt ellenségeivel, vagy a katolikus hierarchiát ellepő szexuális deviánsokkal szemben. Éppen ellenkezőleg. A kijelentéssel: “Ki vagyok én, hogy bíráljak?” (link: “Who am I to judge?”) a papság köreiben található “meleg személyek”-kel szembeni tiszteletét fejezte ki, és különösen azzal, hogy egy hírhedten homoszexuális papot nevezett ki a saját udvartartásának fejeként (link: you have made the head of your very household), aki visszataszítóan bizalmaskodik Önnel (kép linkje:a revolting familiarity). Szexuálisan deviáns egyéneknek (beleértve a transzszexuálisokat és a homoszexuálisokat) széles körben biztosított audienciát, beleértve a transzszexuálisokat és a homoszexuálisokat, nem egyszer telefonon személyesen (link:  personally by telephone) intézve ezeket a találkozásokat. Ön nemcsak rehabilitált, de még rangos kinevezéssel is kitüntetett két olyan teológust, akiket az Ön két közvetlen elődje felfüggesztett (két link:  liberation theologians, silenced and suspended , vagy éppen homoszexualitás-hirdetőket, és olyan főpapokat, akik homoszexuális papok által elkövetett szexuális bűncselekményeket (linkek: covered up, sexual crimes) próbáltak meg eltussolni.

Az Evangelii Gaudium találóan összegzi azt a nyílt megvetést – amely példa nélküli a pápaság krónikáiban –, és amellyel Ön a doktrinális és liturgikus becsületet támadja. Ön “a liturgiát, a tanokat és az egyház tekintélyét feltűnést hajhászó gondolat”-nak gúnyolja, és meggondolatlanul vádolja a hagyományosan gondolkodó katolikusokat azzal, hogy “nem aggasztja őket az, hogy az evangélium nem gyakorol valódi hatást Isten hűséges embereire és a jelen kor konkrét igényeire”, kegyetlenül és igazságtalanul kikarikírozza őket, mint olyan embereket, akik az egyházat “múzeumi darabbá, vagy néhány kiválasztott gyűjtőhelyévé” süllyesztették.

Az Ön ilyeténképpeni lenéző mentalitásának egy megnyilatkozása volt egy ministráns fiú megaláztatásának pillanata, amelyet az egész világon közvetítettek, és amelyre az internet emlékeztet (link: memorialized on the Internet). Ahogy ott állt imádságos testtartással, összekulcsolt kézzel a Vatikán barlangjainak bejáratnál, amelyet Ön éppen meglátogatott, megpróbálta széthúzni a gyerek kezeit, e szavakkal gúnyolódva: “Össze vannak kötve a kezeid? Ah, úgy tűnik, összeragadtak!” A fiú becsületére legyen mondva, azonnal újra összetette kezeit oly módon, ahogy azt az adekvát magatartás és az alkalom méltósága megköveteli, és amely összhangban van az ő lelki képzésével. Ugyanakkor kérdéses, hogy milyen hatással lesz egy befolyásolható fiatal lelki életére az a nyilvános megaláztatás, amely innentől kezdve az egész világ számára folyamatosan hozzáférhető a neten.
Az Ön sértegetései közül tán a legnagyobb kárt az okozza, hogy az Evangelii Gaudium olyasmiért ítéli el a hagyományhoz ragaszkodó katolikusokat, ami inkább Önre jellemző, az “önimádó prométeuszi neopelagianizmus”-ért. (a pelagianisták szerint az emberi természetet nem szennyezi be az eredendő bűn, mi magunk dönthetünk szabadon arról, hogy jó vagy rossz irányba megyünk, ehhez nem kell isteni beavatkozás.) Olyan alkatúnak feltételezi őket, amely alapján Ön szerint ezek a katolikusok “jobbnak érzik magukat másoknál, mert bizonyos szabályokat követnek vagy rendíthetetlenül hűek tudnak maradni a múltra jellemző, sajátos katolikus stílushoz” – mintha a mi szent vallásunk “stílus”-okat tartalmazna, amelyek, mint holmi divatruházat, idővel divatjamúlttá válnak. Sőt, Ön odáig is elmegy, hogy “a tanok vagy diszciplinák feltételezett megalapozottságát” “nárcisztikus és önkényuralmi elitizmus”-nak gúnyolja, „mert ahelyett, hogy evangelizálnának, az egyik elemzi és osztályozza másikat (mármint a tanok és a diszciplinák)…”

Az igazság és igazságosság kedvéért azt kell mondanunk Szentatyám, hogy úgy tűnik, Te magad is sok időt töltöttél növekvő rémületet és zavart keltő témák elemzésével, osztályozással, sőt, mások megítélésével, amilyen viselkedést egy római pápától még nem láthattunk. És nem mutatkoznak a mérséklődés jelei ezen viselkedésmódnak. A közelmúltban, egy papi konferencián (link: at a conference on priestly formation) Ön – közönsége nagy derültségére – megjegyezte, hogy a “fél a merev papoktól… Távol tartja magát tőlük. Harapnak!” Milyen célt szolgál az ilyen gúnyos retorika, miközben megalázza és kiközösíti azokat a papokat, akikben megvan a kellő bátorság, hogy megvédjék az egyház népszerűtlen tanításait, kompromisszumok nélkül egy olyan világban, amely háborúban áll Isten és az Ő törvényei ellen? Nem csoda, hogy a tömegmédia üdvözíti az Ön pápaságát!

De a szavaknál is többet mutat az, ahogy Szentatyám elrendelte azon szerzetesrendek leplezetlen üldöztetését, amelyek feltett szándéka az ortodoxia helyreállítása, a józan jámborság, a belső élet és a liturgikus hagyomány egy olyan helyzet közepette, amelyet az Ön közvetlen elődje (link:  described) “csapások”-ként és “szenvedések”-ként aposztrofált, amelyet az Egyház megadással tűrt a Vatikáni Zsinat nevében, valamint a “zárt szemináriumokon, konventeken, banális liturgiákon …” Az Ön kifejezett kérésére (link:  specific orders) rombolták szét a virágzó Immaculata Ferences Atyák rendjét, egy olyasvalami miatt, amit az Ön apostoli biztosa (aki később stroke-t kapott és elhunyt) “határozottan tradicionalista irányvonal”-nak (link:  definitely traditionalist drift) nevezett. A hozzájuk kötődő Immaculata nővéreket szintén az apostoli biztos felügyelete alá helyezték (link: placed under an apostolic commissioner) egy feltételezett “pre-zsinati” szándékú “eltévelyedés” (link: deviations) miatt, azaz a hagyományos liturgia és a hagyományos kolostori élet követéséért, mintha ezek a szent dolgok fertőzőek lennének, és el kéne távolítani őket az egyházból, mint holmi betegséget. Ezek az intézkedések egy ideológia által motivált diktátor tettei, nem pedig egy, az egyház szent örökét atyaian őrző emberéé.

Mégis, a még Benedek pápa által kezdeményezett, egy évig tartó vizsgálat és fegyelmi eljárás az Ön felügyelete mellett fehérre mosta és felmentette a Leadership Conference of Women Religious-t minden vétség alól (linkek:  whitewashed and spared any discipline, support for abortion, euthanasia and “same-sex marriage”, notorious promotion), annak ellenére, hogy támogatják az abortuszt, az eutanáziát és az “azonos neműek házasságát”, és azon hírverés ellenére, amelyet Müller bíboros, a Hittanai Kongregáció prefektusa úgy jellemzett (link: described), mint “alapvető hibákat Isten mindenhatóságát, Krisztus megtestesülését, az eredendő bűn valóságosságát, Krisztus üdvösségét és végleges jellegű üdvözítő tettét a húsvéti misztériumban” illetően.

Harmadszor, összhangban az egyház hagyományos tanításainak és diszciplináinak, valamint az azokat védőknek a programadó becsmérlésével, Ön uralta és ellenőrizte a „családról szóló zsinatot”, amely kísérletet tett arra, hogy elérje az egyház házasságról, gyermeknemzésről és szexualitásról szóló tévedhetetlen tanainak felhígulását annak érdekében, hogy igazodjanak a kor lázadó szelleméhez és az erkölcstelenséghez, előmozdítva ezzel a mi poszt-keresztény civilizációnkat.

Azok a progresszív főpapok, köztük a hírhedt Kasper bíboros is, akik az Ön tanácsadói testületét uralják – és akiknek a véleményét Ön pápaságának kezdete óta (link: the beginning of your pontificate) hangoztatta – a „kegyelem” nevében a tanok és a hozzájuk szervesen kapcsolódó lelkipásztori gyakorlat szétválását hirdetik, mintha az egyház az erkölcstelen viselkedést csak elméletben tiltaná, miközben gyakorlatban megvalósítja azt. Ahogy ezt az egyik prominens bíboros (link: one prominent cardinal) is megfogalmazta, ez „az eretnekség egy fajtája, veszélyes skizofrén patológia”. Mégis ez lett az Ön pápaságának az alaptémája, ahogy vég nélkül a „kegyelemre” hivatkozik az egyház erkölcsi törvényei ellen, amelyeket Ön, „kicsinyes szabályok”-nak, „útzárak”-nak, „zárt ajtók”-nak, és a „szőrszálhasogatás”-nak alacsonyít le (linkek: small-minded rules, roadblocks, closed doors, casuistry).

Azok a haladó szellemiségűek, akiket Ön személyesen rendelt a Zsinat titkárságára, valamint fogalmazóbizottságba, illetve egyéb, 45 progresszív szellemiségű atya, akiknek Ön a zsinatban szavazati jogot adott, beleértve Kasper bíborost is, összefogtak, hogy megtámadják a házasság felbonthatatlanságát azzal, hogy szorgalmazzák annak lehetőségét, hogy elvált, majd újra házasságra lépett személyek eseti mérlegelés alá kerüljenek az áldozás kérdésében. Ez azon kétezer éves egyházi szentség megdöntését jelentené, amely magán a Megváltó szavain alapul: “Aki elbocsátja feleségét és mást vesz feleségül, házasságtörést követ el …” (Lukács 16:18). Ezt a tant Benedek és II. János Pál pápák is (linkek:  Benedict XVI, John Paul II magyarul itt)  megerősítették még a másként gondolkodók – az egyik legjelentősebb közülük Kasper bíboros – által támasztott kihívások ellenére is. Nyilvánvaló, hogy Ön ezt az elvet el szeretné hagyni, ahogy tette ezt akkor is, amikor még Buenos Airesben (link:  you were Archbishop of Buenos Aires), érsek korában, de már pápaként is, amikor személyesen hívott fel egy Argentínában élő nőt, aki polgári házasságra lépett egy elvált férfival, hogy elmondja neki, igenis járulhat szentáldozáshoz, függetlenül attól, hogy az ő “szigorú” plébánosa az ellenkezőjét mondta. (link: she could receive Holy Communion)

A 2014-es zsinat első ülésen Ön személyesen hagyta jóvá és rendelte el a zsinat „félidejű jelentésének” közzétételét az egész világon, még mielőtt a zsinati atyái láthatták volna azt, amelyet ők nem engedélyeztek, és amely valójában egy olyan tákolmány volt, amelyet már jó előre megírtak, és távolról sem képviselte a tényleges konszenzust. Ez a szégyenteljes dokumentum felszólalt az egyházi tan „eseti” felülvizsgálata mellett az elváltakkal és „újraházasodottakkal” kapcsolatban, illetve a homoszexuális “orientáció” „megbecsülése” mellett. Egy bátor főpap ezt a dokumentumot úgy nevezte, hogy “fekete folt, amely megszégyenítette az Apostoli Szentszéket”. És mégis, még azután is, hogy a zsinat többsége helyesen elutasította ezt a dokumentumot, Ön elítélte az “úgynevezett tradicionalistákat”, mert “az írott szó mögé akartak bújni… és nem hagyják, hogy Isten, a meglepetések Istene, meglepje őket…” És akkor elrendelte, hogy ezt a dokumentumot küldjék körbe a világ püspökeinek, beleértve a zárójelentés azon három bekezdését is, amely nem is kapta meg a zsinati atyák többségi szavazatát, de Ön mégis elrendelte, „összetépve ezzel a zsinat szabálykönyvét”, ezáltal „manipuláltan” a már eleve elrendelt eredményre jutva, de az Isten kegyelmet figyelmen kívül hagyva. (linkek: midterm report, did not even remotely represent their actual consensus, One courageous prelate  denounced  torn up the rule book, rigged)

A zsinat második ülésén, 2015-ben Ön azt követelte, hogy a viták alapját az Instrumentum Laboris képezze, oly eretnek módon, hogy a papság nemzetközi koalíciója és laikusok is figyelmeztették arra, ez “fenyegeti a házasságról, a családról és az emberi szexualitásról szóló katolikus tanok teljességét …” Amikor a zsinat többsége ezt a dokumentumot is elutasította, és az utolsó pillanatban helyére egy kompromisszumos dokumentum került – amely mellesleg szintén alkalmas arra, hogy kiskaput nyisson az egyház szent tanainak megdöntéséhez – Ön elítélte a „zárt szíveket, amelyek gyakran egyházi tanok vagy a jó szándék mögé rejtőznek azzal a céllal, hogy Mózes trónjára ülve bíráskodjanak… bonyolult esetekben”. Azaz Ön elítélte a zsinat atyjait, akik változatlanul az egyház szent tanait védték. (linkek:  Instrumentum Laboris, creates, for the overthrow of the Church’s sacramental discipline, denounced )

Az Ön nyilvánvaló szándékát, hogy támogassa az elvált és polgárilag „újraházasodott” embereket, azokat, akiket érthetetlen módon „rászorulóknak” nevez, Ön már a 2015-ös zsinat előtt titokban, minden illetékes vatikáni esküdtekkel való egyeztetés nélkül, váratlanul és radikálisan “egyszerűsítette” a házasság megsemmisítésének folyamatát. A világ egyik leghíresebb kánonjogásza széles körben aggodalmát fejezte ki ezekről a rövidlátó “reformok”-ról, úgy jellemezte ezt, mint a felek önhibáján kívül bekövetkezett válásának katolikus változatát.” Ön maga is elismerte, hogy “nem kerülte el figyelmemet, mennyiben veszélyeztetheti a lerövidített döntés a házasság felbonthatatlanságának elvét …” (linkek: the poor, described , freely acknowledged, has not escaped me)

Negyedszer, összhangban az Ön meghökkentő javaslatával – természetesen a tömegmédia azonnal üdvözölte –, hogy az egyház már “megszállott” az “abortusz, a melegek házassága és a fogamzásgátló módszerek,” témájában; a saját bevallása szerint Ön “még nemigen beszélt ezekről a témákról, és meg is dorgálták érte”. Pedig ezek gonosz bajok komolyan veszélyeztetik civilizációnk túlélését egy olyan közegben, amit II. János Pál a “halál kultúrájának” és a “néma hitehagyásnak” nevezett. S jóllehet, amíg elég rendesen felemelte a hangját egynémely politikai kérdésben, úgy teljesen néma maradt, amikor a hajdanán katolikus Írország népszavazással legalizálta “a melegek házasságát”, és az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága ezen förtelmet mind az ötven államra kiterjesztette. (linkek: your own admission, political issues)

Másrészt, míg a nyugati világ a romlás szakadékába zuhan, és muszlim fanatikusok mészárolják le a Közel-Keleten, Afrikában és Európa szívében a keresztényeket, Ön a “klímaváltozás” miatt aggódik. Az Ön könyvnyi hosszúságú enciklikája, a „Laudato Si”, az egyetlen enciklika, amivel Ön előállt, tényként kezeli az “ökológiai válság”-ot és kritikátlanul elfogadja “az éghajlatváltozás tudományá”-nak ideológiailag motivált, erősen ellentmondásos követeléseit, amelyek értékelésére egy pápának egyáltalán nincs hatásköre, ahogy ahhoz sincs, hogy ezeket vitathatatlan tényekként prezentálja a híveknek.

Ugyanezen enciklika siránkozik a “globális felmelegedés”, a légkondicionáló berendezések túlzott használata, a mangrove mocsarak eltűnése, a planktonokat és a férgeket érintő feltételezett veszélyek, különböző növények és állatok kihalása felett – és elítéli mindezeket, mint Isten elleni bűncselekményt – még mielőtt egyáltalán megemlítené egyáltalán az abortuszt (s egyáltalán nem említi a fogamzásgátlás természetellenes gyakorlatát). Ami az abortuszt illeti, enciklikájában csak egyfajta „hibá”-ról beszél „az emberi embrió védelme” esetében, holott az abortusz – egy ártatlan ember brutális lemészárlása, a végtagok letépése az anyaméhben, vagy a születés pillanatában történő sebészkés általi agyonszúrás.

Ezek után nem csoda, hogy a világi hatóságok egy emberként tapsolva ismerték el a Laudato si-t, mint a „ferenci forradalom” részét, amellyel a média, ideértve a progresszív katolikus sajtót is, az Ön pápaságát dicsérte. (linkek:  powers of the world, universally acclaimed, the Francis revolution)

Ötödször, a protestánsokkal szembeni összes hitbeli különbséget elutasítja, jelentéktelennek ítélve azokat, és többször is jelezte (elég tévesen), hogy “minden megkeresztelkedett ember tagja Krisztus ugyanazon testének, az ő egyházának”. És itt hagyja figyelmen kívül II. János Pál pápa, XVI. Benedek, és minden előttük járó pápa tanítását, beleértve XI. Piuszét is (linkek: consistently dismissed all doctrinal differences with Protestants , insignificant , declared, John Paul II, Benedict XVI,  every Pope, Pius XI) , aki kifejezetten az ellenkezőjét tanította a protestánsokkal kapcsolatban: “Mert hiszen Krisztus misztikus teste, ahogy a fizikai test is, egy egység, szilárd és megfelelően rendezett, ésszerűtlen lenne és nem helyénvaló azt mondani, hogy a misztikus test olyan tagokból áll, akik leváltak és szétszóródtak: következésképpen az, aki nem csatlakozik a testhez, az nem tagja annak, és nincs Krisztussal közösségben sem”.

E tekintetben úgy tűnik, hogy nem figyel ugyanezen protestáns szekták egyre romló erkölcstelenségére és eretnekségére, akik végtelen és haszontalan “ökumenikus párbeszéd”-ben szembeszállnak a Vatikánnal. 50 évnyi “párbeszéd” után ezek a szekták elnézőek a válással, a fogamzásgátlással, az abortusszal, a homoszexualitással és a ” homoszexuális házasság”-gal szemben, nőket és aktív homoszexuálisokat szándékoznak “papok”-nak és “püspökök”-nek felszentelni, és továbbra is makacsul elutasítják az egy igaz hit alapvető tanait, amely Krisztusban mutatkozik meg a világ üdvösségére.

Mi az az igazság, ami szabaddá tesz bennünket? (János 8:32) És mi a helyzet a számtalan szent és vértanú tanúbizonyságával, akik átadták magukat teljesen annak, sőt, az életüket is feláldozták azért, hogy megvédjék és továbbadják a katolikus hitet a számos probléma és a társadalmi rombolás ellenére is, amelyet a protestáns felkelés szült, amelynek következményei az Ön szeme előtt is játszódnak?

Hatodszor, az utóbbi időben úgy tűnik, hogy nyilvános kijelentései egyre gondatlanabbak, rendezetlenek, ami még nagyobb botrányt okoz és aggodalomra ad okot a hívők között.

 November 15-én, amikor egy evangélikus vasárnapi misén vett részt (link:  Sunday participation in a Lutheran prayer service), kijelentette, hogy a katolikus és evangélikus tanok Krisztus tekintetében “ugyanazok”, a problémát csak a “katolikus nyelvezet” szembenállása jelenti az „evangélikus nyelvvel”. Ön úgy jellemezett bizonyos dogmákat és az átlényegülés ontológiai valóságát, mint puszta “magyarázatokat és értelmezéseket”, mondván, hogy “az élet sokkal több, mint magyarázatok és értelmezések sora”, mintha az “élet” “több” lenne, mint az emberré lett Isten valóságos megtestesülése az Oltáriszentségben, amelyet a protestánsok tagadnak.

Ugyanezen alkalommal arra is utalt, hogy a teológusok feladata eldönteni azt, hogy a protestánsok áldozhatnak-e, jóllehet az egyház már tévedhetetlenül kijelentette, hogy ez konvertálás, és a katolikussal azonos hit elismerése nélkül lehetetlen. Ön azt állította, hogy ez nem tartozik az Ön „kompetenciái” közé, – jóllehet éppen a pápa feladata, hogy az egyházi tanokat ezzel kapcsolatban fenntartsa. Ön azt állította, hogy egy olyan evangélikus nő, aki egy katolikussal házasodott, részesülhet az Oltáriszentségben, miután „beszélt Istenünkkel”, de aztán Ön „nem mert bővebben nyilatkozni”. S mégis túl sokat mondott, amikor egy fontos eseményen nyilvánosan olyan kijelentést tett, amelyben az üdvösséget az egyén hibákra hajlamos személyes lelkiismeretére átruházta: „mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza.” ( Kor. 11:29).

November 21-én (link: On November 21), a katolikus pedagógusok világkonferenciáján azt mondta: „Sose térítsetek aktívan az iskolákban! A keresztény nevelés azt jelenti, hogy a fiatalokat a teljes valóságban kell emberi értékekkel felnevelni, és ezek egyike a transzcendencia.” Épp ellenkezőleg, a katolikus oktatás elsődlegesen az isteni értékek bevésésében áll: Az evangélium, illetve amit az evangélium a katolikusoktól, sőt az egész világtól követel, az nem egyenlő valami féle homályos transztendenciával emberi értékekkel, amely meg van fosztva a saját tárgyától, aki Isten az maga a valódi referencia, Isten, aki Krisztus személyében, a megtestesült Igében nyilatkoztatta ki magát.

Az Ön November 25-30-i afrikai útján azon véleményének adott hangot, hogy a világ a klímaváltozás miatt “az öngyilkosság határán” áll. Ahogy pápaságának teljes ideje alatt, megint csak elmulasztotta annak lehetőségét, hogy a korunkra jellemző társadalmi öngyilkosságra (link: “at the limits of suicide), mint valós fenyegetésre felhívja a figyelmet. Ahogy azt az Ön nagy elődje, Isten tiszteletreméltó szolgája, XII Pius pápa mondta (link: Venerable Pope Pius XII): “Szinte az egész emberiség két ellenséges táborra szakadt, vagy Krisztus mellett, vagy ellene vannak. Az emberiség nagy veszélyben van; ennek vége vagy Krisztus üdvössége, vagy a leghátborzongatóbb összeomlás”(Evangelii praecones, 70). Azzal, hogy Ön az egyház figyelmét állandó jelleggel a „környezeti válság”-ra tereli, csak annyit ér el, hogy a hívők elveszítik szem elől a „vallási krízis”-t, amely számtalan lélek örök üdvösségének elvesztésével fenyeget korunkban.

Az Afrikából Rómába tartó hazaúton adott sajtókonferencián ismételten elítélte a „fundamentalista” katolikusokat (link: you denounced “fundamentalist” Catholics), amikor kigúnyolta nyája ortodox hívőinek abszolút hitét, amelynek Isten kinyilatkoztatott igéjén és a Tanítóhivatal tévedhetetlen hit- és az erkölcstanán alapul:

“A fundamentalizmus egy olyan betegség, ami minden vallásban előfordul… Nálunk, katolikusoknál is van néhány – és nem csak néhány, nagyon sok, ugye – akik azt hiszik, hogy az abszolút igazság birtokában vannak és akik felkerekednek, hogy másokat hamis vádakkal és félretájékoztatással beszennyezzenek, és gonosz dolgokat cselekednek… A vallási fundamentalizmus nem vallásos, mert hiányzik belőle Isten, viszont bálványimádó, mint például pénz imádása”.

Miután Ön a nyáj jó néhány tagját istentelen bálványimádóként rágalmazta, később a keresztények és muszlim fanatikusok morális egyenlőségére utalt, akik az egész világon keresztényeket mészárolnak le, kínoznak meg, követnek el nemi erőszakot, kényszerítik őket rabszolgasorsba vagy száműzetésbe: “Nem lehet egyetlen vallást sem eltörölni, csak azért, mert annak néhány vagy több csoportja a világtörténelem egy pontján fundamentalista… Gondoljatok csak azokra a háborúkra, amelyeket mi, keresztények vezettünk. Nem a muszlimok voltak felelősek a Sacco di Roma-ért Róma kifosztásáért.”

Ezzel a meggondolatlan, egy római pápához méltatlan kijelentéssel Ön az egyházat és önmagát is meggyalázta. A történelmi tények az Ön durva hibájának helyreigazítását követelik:

Először is, a muszlimok fosztották ki Rómát 846-ban, rabolták ki a régi Szent Péter-templomot és egyben arra kényszerítették IV. Leó pápát, hogy építse fel „falait”, hogy megvédje Szent Péter székhelyét az Iszlám Dzsihád ellen (linkek:  did sack Rome in 846, to defend the see of Peter from an Islamic jihad).

Másodszor, amennyiben Ön V. Károly császár seregeinek 1527-es támadására gondolt, akkor annak semmi köze nem volt a “vallási fundamentalizmus”-hoz. Az egy politikai válaszcsapás volt, amelyet VII. Kelemen, gyenge és ingatag pápa ellen léptek, aki meggondolatlan szövetséget kötött a francia királlyal, (I. Ferenc), amellyel Károlyt háborúba sodorta. Tény, hogy a császár seregeiben német zsoldosok is voltak, akik többségében evangélikusok voltak, és elsősorban ezek voltak felelős a szent városban történt pusztításért, és az erőszakért, amely a katolikus lakosságot érte. (linkek:  the sack of Rome in 1527, most of whom were Lutherans)

Harmadszor, ezzel egy időben bevallottan muszlim martalócok azon voltak – és ők tényleg “fundamentalisták” voltak – hogy keresztény területek elhódításával bővítsék az oszmán birodalmat (link:  the resounding and miraculous defeat), a muszlim flotta elsöprő és csodálatos vereségéig az 1571-es lepantói csatában, ami megakadályozta egész Európa muzulmán megszállását, és valószínűleg egy második római zsákmányolást.

Még nagyobb botrányt okozott akkor, amikor arra a kérdésre, hogy vajon az „egyháznak meg kellene-e változtatnia az álláspontját” a fogamzásgátlás erkölcstelenségét illetően annak érdekében, hogy az óvszer használatát, mint a HIV-fertőzés megakadályozását engedélyezze, Ön erre a gonosz gyakorlatra, mint a lehetséges “egyik módszer”-re utalt, és ezáltal kvázi legitimizálta azt. Rámutatott arra, hogy ez erkölcsi dilemmát jelent az egyháznak, és még Urunk szombati gyógyulásával is összehasonlította:

 

“A kérdés számomra jelentéktelennek tűnik, sőt, csak részletkérdés. Igen, ez az egyik módszer. És az egyház erkölcsi tanítása ezen a ponton, azt hiszem, zavarban van. Szóval, az ötödik vagy a hatodik parancsolat? Az élet védelmében (óvszer!), vagy, hogy a szexuális kapcsolatok legyenek nyitottak az élet számára? Nem ez itt a probléma. A probléma jóval nagyobb.

Ez a kérdés egy másik kérdést juttat az eszembe, amelyet egyszer Jézustól kérdeztek: „Mondd meg, Mester, szabad-e szombaton gyógyítani?” Lehet szombaton gyógyítani. … De az alultápláltság, az ember fejlődése, a rabszolgamunka, az ivóvíz hiánya, ezek a problémák. Ne beszéljünk arról, hogy a kis sebeket milyen ragtapasszal fedjük be. A nagy sebek a társadalmi igazságtalanságok, a környezet elleni bűncselekmények… ”

Szóval úgy tűnt, hogy elfogadja, hogy ezen „módszert” figyelembe lehet venni, még akkor is, ha meglehetősen mellékesnek (mit egy sebtapasz) tartja, jóllehet a házasságon kívüli szexuális kapcsolatot, illetve a totális szexuális romlottság kultúráját támogatja. Aztán az aggodalom erkölcsi törvényét a szociális és környezeti igazságosság alá rendelte! Így az Egyház – ismét – botránytól és zavartól szenvedett, mert Önnek szokásává vált, hogy a sajtó előtt súlyos erkölcsi és teológiai kérdéseket érintő meggondolatlan megjegyzéseket rögtönözzön, amelyekről egy pápa csak rendkívül óvatosan és körültekintően, az isteni támogatásért fohászkodva beszélhetne vagy írhatna.

Végül éppen a Vatikán honlapján (link:  an interview) jelent meg egy olyan interjú Őszentségével a Credere hetiújságban, (link: allude favorably) amelyben Ön (ismételten) Kasper bíborosnak a „kegyelem” téves értelmezésére utal jóindulatúan, és felfedi, hogy a „gyengédség forradalmát” akarja megvalósítani, utalva ezzel Kasper bíboros könyvcímére, amely Önt dicsőíti: „Ferenc pápa, a gyengédség és szeretet forradalma”. Azt állítják, hogy erre a szeretet forradalmára az Ön kegyelmi jubileuma idején kerül sor, ami jó néhány intelmet fog magában foglalni, beleértve egy „más típusú intelmet minden hónap egy péntekjén”.

A „gyengédség forradalmának” egyik kimondott oka, ahogy Ön is mondta, az, hogy „az egyház néha kemény vonalat követ, kísértésbe esik a kemény vonal követésére, kísértésbe esik, hogy csak az erkölcsi törvényeket hangsúlyozza, és így sokan kizáratnak.” Ön megerősítette az interjú készítőjének kívánságát, miszerint az egyháznak „fel kell felfedeznie egy olyan Istent, aki meghatódik és együtt érez az emberrel” azzal, hogy azt válaszolta: „Ennek a felfedezése oda fog vezetni minket, hogy toleránsabban, türelmesebben, gyengédebben állunk a dolgokhoz.” – mintha az Ön megválasztásáig az egyház nem rendelkezett volna a türelem és a bűnösökkel való együttérzés erényeivel.

Mi mások lennének ezek a megdöbbentő állítások, ha nem egy római pápa eddig sosem látott fenyegetései az „erkölcsi törvények” – azaz a tévedhetetlen Magisztrátus állandó tanításának – semmibe vételére egy hamis kegyelem nevében, nyilvánosan utalva az elváltakra és „újraházasodottakra”, és olyanokra, akiket Ön valamilyen módon „kizártaknak” tart? Mit gondoljunk egy pápáról, aki azt állítja, hogy az az egyház, amelyet Krisztus alapított azért, hogy tévedhetetlen hitet és az erkölcsöt tanítson, erkölcsi téren a „kemény vonal” követésének kísértésébe esett? Mit is érezzenek a hívők a rémületen kívül, ha egy pápa mond olyan dolgokat, amelyeket az elmúlt 2000 évben még Szent Péter székétől nem hallottak?

A katolikusok tudják, hogy a gyengédség valódi forradalma minden lélekben megtörténik, amely részesül a keresztségben, vagy aki a bűnbánat kegyelmét követve teljes javulási szándékkal belép a gyóntatószékbe és bűnbánó szívvel megvallja bűneinek terhét, feloldozást kap egy paptól, aki Krisztus személyében cselekszik, és amelyből „hófehér” (link: to quote your own predecessor) szívvel lép ki, hogy az Ön közvetlen elődjét idézzem, amikor ő a gyónási titokról beszélt. A katolikus egyház mindig is az isteni kegyelem kimeríthetetlen forrása volt a szentségek által. Mit tehet az Ön eltervezett „forradalma” ahhoz, amit Krisztus az ő egyházában már eltervezett? Amnesztiát ad halálos bűnöknek? Meg tudja bocsátani azt, ami lelkifurdalás és bűnbánat nélkül megbocsáthatatlan? Meg tudja haladni Isten irgalmasságát?

Napról napra nő az a benyomás, hogy Ön, még ha a Krisztus helytartója is, egyszerűen nem érdekelt abban, hogy védje a hitet és az erkölcsöt, amelyeket olyan támadás ér, mint még soha; és az sem szándéka, hogy a kóborló bárányokat a nyájba hívja, amelyet Urunk az ő megmentésükre alkotott. Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy erre a célra Ön a pápaságát a doktrinális és fegyelmi lazaság szabályszerű programjának rendelte, amelynek témája az ortodox katolikusok rendszeres stigmatizálása azzal a váddal, hogy az egyházból hiányzik a kegyelem. Ugyanakkor Ön olyan társadalmi és politikai kérdésekben fáradozik, mint a „klímaváltozás”, a környezeti ideológia és a Kuba és az Egyesült Államok közötti diplomáciai kapcsolatok helyreállítása, amelyekkel kapcsolatban egy pápának sem hatásköre, sem tekintélye nincs.

Miután a kontroverziák egyik viharából a másikba zuhant, amelyeket példátlan szavai és tettei okoztak, a hívek úgy érzik magukat, mintha „az egyház hajója elvesztette volna az iránytűjét” (link: the ship of the Church has lost its compass).

Összefoglalva, Szentatyám, Ön az elmúlt két és fél évben a világtól egyhangúan dicséretet kapott, miközben Ön az egyház egész közösségét zűrzavarba és megosztottságba döntötte. Nevetségessé tette, hibáztatta és elítélte a hívőket, ugyanakkor határtalan toleranciát mutatott a hitetlenekkel és az erkölcstelenekkel szemben, terveket eszelt ki a szentségi fegyelem aláásására, amelyet pont az a pápa védelmezett, akit Ön avatott szentté. Mindenhol a média és a tömegek hangos éljenzésétől kísérve úgy tűnik, nem figyel a mi Urunk intésére: “Jaj nektek, ha emberek dicsérnek: Mert így tesznek atyáik a hamis prófétákkal.”

A helyzet elért egy olyan szintet, ahol egy magas rangú vatikáni tisztviselő, aki a (bármely területről érkező) katolikusok aggodalmait összegezte, kénytelen volt figyelmeztetni egy világhírű katolikus újságírót (link:  to warn a world-renowned Catholic journalist), hogy „ez a pápaság komoly kockázatot foglal magában a hit és az erkölcs katolikus tanításának integritása számára.”

Ezzel a főpappal egyetértésben, Istennek és a lelkiismeretünknek elkötelezve nyilvánosan kijelentjük, hogy az Ön pápaságát csakis jól látható, közvetlen veszélyként tekinthetjük, egy olyan veszélyként, amely napról-napra növekedni látszik. Az Ön pápaságának ezen káros hatásai minden téren megnyilvánulnak, tekintve, hogy katolikusok szerte a világon az egyház hit- és erkölcstanításait egyre jobban becsmérlik azáltal, hogy az Ön szavait és tetteit veszik vonatkozási pontul – amelyeket diadalmasan hirdet szerte a világon a médián keresztül – ahelyett, hogy a Tanítóhivatal 2000 éves tévedhetetlen hit és erkölcstanításait hangoztatná.

Most, hogy Ön elutasítja az egyház „kemény vonalát” az „erkölcsi parancsok” terén, és „a gyengédség forradalmát” hirdeti, a „gesztusok” és a „kegyelem” egy olyan szintű, eddig soha nem látott közvetlen veszélyével állunk szemben, amelyek azzal fenyegetnek, hogy aláássák az egyház erkölcsi szerkezetét a lelkek nagy kárára, amelyeknek így az üdvössége forog kockán. Egy ezen gesztusok közül az a posztzsinati apostoli kezdeményezés, amely lehetővé teszi nyilvános házasságtörőknek a szentáldozást egyes püspökök és püspöki konferenciák egyéni döntése alapján. Ez nem jelentene mást, mint tömeges szentségtörést, az egyház egységének gyakorlati megsemmisítését, ami de facto a halálos bűnről szóló tanítás, illetve a szentségi élethez szükséges kegyelmi állapot követelményeinek eltörlését, az egyház erkölcsi tanításának összeomlását, és végül a Tanítóhivatal tévedhetetlenségéhez fűződő jog feladását jelentené. Az embernek az a benyomása, hogy az egyház történetében egy szinte apokaliptikus fordulat következik be.

Nem bátorkodunk megítélni az Ön személyes motivációit vagy szándékait azt illetően, amit Ön az egyház kárára mondott vagy tett oly viharos pápasága során, amelyhez hasonlót az egyház még sosem látott. De nem maradhatunk csendben azon objektív felmérhető károk tekintetében, amelyeket az egyház elszenvedett a világ állandó dicsérete által övezett Emberek Pápájától (link:  the people’s pope), vagy azon károk tekintetében, amelyek még a küszöbön állnak.

Hogy újra az Ön elődjének szavait idézzem: A pápának úgy kell a hatalmát gyakorolnia, hogy „Önmaga és az egyház minden kísértés ellenében is megalkuvás nélkül engedelmeskedjen Isten igéjének, anélkül, hogy azt a helyzethez igazítaná vagy lazítaná”. Abban a pillanatban, hogy egy pápa nem képes, vagy nem akarja követni ezt a célkitűzést, amint ténylegesen az a szándéka, hogy ellene cselekedjen, nem szolgálja-e inkább az egyházat, ha lemond Krisztus földi helytartójának kiemelt hivataláról? Inkább az, mint egy végzetes kompromisszum az egyház tanításainak és elveinek kockáztatására és a 2000 éves apostoli és egyházi hagyományok felrúgására, valamint arra, hogy V. Pius pápa elhíresült mondatát idézzük „a mindenható Isten és Szent Péter és Pál apostolok haragját” magára vonja (  “the wrath of Almighty God and of the Blessed Apostles Peter and Paul.).