Mióta a koronavírus által okozott túlméretezett pánikot szemlélem a világban, s hazánkban, Jézusunk egytelen mondata jár az eszemben: „²⁸Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!”  (Mt 10,28).

Mit tapasztalunk? Soha nem látott rettegés tartja fogva az emberiség egy részét a haláltól való félelem miatt, s a pánik keltésében a közmédia vezető szerepet játszik.  Ugyanakkor soha nem látott intézkedésékkel korlátozzák az életünket a járvány terjedésének megakadályozása miatt. Ami a katolikusságot leginkább mellebe vágta az az, hogy a szentmiséket két hete nem látogathatjuk nyilvánosan. Nem lehetünk ott Krisztus keresztáldozatának megjelenítésekor, nem vehetjük magunkhoz Krisztus szent Testét és Vértét. Ehelyett fájdalmas szívvel online közvetítésben nézhetjük, amint a papok az üres templomban bemutatják a szentmisét. Mindeközben a kozmetikai szalonok, lottózok nyitva vannak és látogathatók. A mammonnak tehát lehet hódolni, de Istennek nem. Azon túl, hogy ez nekünk, híveknek milyen érzés, Jézus oldaláról is érdemes megvizsgálni a jelenlegi helyzetet. Jézus az utolsó vacsorán azt mondta: „Vágyva vágytam arra, hogy elfogyasszam veletek ezt a húsvéti vacsorát, mielőtt szenvednék”. (Lk 22,14). Vágyva vágyni valamire azt jelenti, mindennél jobban óhajtani. Jézus ma is vágyva vágyik arra, hogy a szíveinkben lakhelyet találjon, de a jelen helyzetben félig meddig egy kitaszított hajléktalan szerepét kell vállalnia, mert a papok szívein kívül, nincs hol megnyugodnia. A templom magányos csöndje az osztályrésze, s e helyzetben még nálunk is sokkal jobban szenved. Eszünkbe juthat a szőlőtőről mondott példázata is, mert jelen állapotunk olyan, mintha a szőlővesszőket (azaz minket) leszakítottak volna a Krisztusról, a szőlőtőről.

Mitől kell tehát jobban tartanunk? Attól, hogy esetleg belehalunk a vírusfertőzésbe, vagy attól, hogy Krisztustól ( a szentségektől) elszakadva testünket és lelkünket is elpusztítja a sötétség fejedelme? Sok mindent mérlegre kell most tenni, az Egyháznak főleg azt, hogy a testet vagy a lelket félti-e jobban. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne hozzunk óvintézkedéseket. De érdemes elgondolkodni egy kicsit a számokon. Egy hónap alatt kb 23 ember halt bele a koronavírus fertőzésbe Magyarországon, s ugyanezen idő alatt hozzávetőlegesen fél millió szentáldozás hiúsult meg hazánkban a templomok bezárása miatt. Érdemes-e ekkora áldozatot hozni e csekélyke haszon érdekében?

Sokan tartózkodnak és félnek kimondani, s inkább összeesküvés elméletnek tartják: a jelen helyzet nem biztos, hogy véletlenül jött létre. Még ha vírus megjelenésével kapcsolatban vannak is kétségeink, a világjárvány terjedésére az egyes államok által adott válaszok nagyságán van miért meglepődünk. Járványok mindig is voltak, de soha nem állt meg miatta az élet. Az emberek behúzódtak otthonaikba, de önszántukból, és nem azért, mert kényszerítették őket. Kissé azt érzi az ember, hogy a világot irányító elit most próbálkozik, mennyire tudja kordában tartani a népességet. S mintha ezeken túl a legfőbb céljuk a gazdaság és a vallás gyakorlásának teljes tönkretétele lenne. Úgy tűnik, hogy amit ma megélünk, még a kommunizmus legsötétebb időszakainál is rosszabb, hiszen az Egyház soha nem hajtott térdet a világ rendeletei előtt, ma viszont a templomai bezáratásával kénytelen beszállni a világ játszmáiba.

S a kénytelen szónál egy kicsit érdemes megállnunk. Krisztus népe, az Egyház ma is szabad. Azért mert a környező országokban bezárták a templomokat, nekünk nem kellene feltétlenül ezt a gyakorlatot követnünk. Hiszen az óvatosságnak és védelemnek számtalan más útja is létezhetne, úgy, hogy Isten népe közben nem szakadna el a szentségektől.

Kitől vagy mitől féljünk tehát? Úgy gondolom, hogy a jelen helyzetet ránk kényszerítő globális elit csoportoktól sokkal jobban kell tartanunk, mint a koronavírustól. De ha Istenben bízunk, aki felette áll mindenkinek és mindennek, akkor senkitől és semmitől nem kell félnünk. Isten mindig gondoskodni fog az ő népéről, s hisszük, hogy a félelem helyett a magyar katolikus Egyház is egyre inkább a lelkek szükségleteit helyezi majd előtérbe a ránk váró hónapokban.

Mindezt az egyik misekánonunk oly szépen fejezi ki: „Csodálatos szeretetéből életét áldozta, a keresztfán magasba emelve odaadta önmagát értünk, majd vér és víz ömlött sebhelyéből, mely átszúrt oldalán nyílott, hogy onnét jöjjenek létre a szentségek, melyekkel egyházát élteti, és mindenki vonzódjék az üdvözítő feltárt szívéhez, mindig örömmel merítve az élet vizéből, melyet az üdvösség forrása bőséggel áraszt. „

A katolikus hívek legfőbb vágya ma is az, hogy továbbra is örömmel meríthessenek az élet vizéből, az üdvösség forrásából, s ne szakadjanak el a szentségektől, melyek őket éltetik.