Ez év októberében ért véget a Vatikánban a 2023-24-es „püspöki” szinódus csaknem egy hónapig tartó ülésszaka, melynek eseményeiről a magyar fősodrású katolikus média nem sok részletet közölt.

A szinódus végén, a hivatalos záródokumentum mellett mintegy összefoglalásként Ferenc, Róma püspöke is megfogalmazott néhány gondolatot, melyet a Magyar Kurír honlapján olvashatunk.

Ferenc érdekes megállapításokat tesz ebben a beszédében. Pl: „Szeretek úgy gondolni az Egyházra, mint Isten hívő népére, mely egyszerre szent és bűnös”. Később így folytatja: „Egyszerűen „hívő nép”, vagy másképpen: „Isten szent hívő népe”, mely úton jár, szent és bűnös. Az Egyház ez.”

A szent hívő nép egyszerre szent és bűnös?

Érdemes rögtön segítségül hívni Szentírás szavát, hogy ezt a látszólagos lehetetlenséget feloldjuk:

„Most olyan egyszerűen akarok hozzátok szólni, hogy mindnyájan könnyen megértsétek. Ahogy egykor a tisztátalanság és gonoszság szolgálatában a bűnre adtátok magatokat, úgy adjátok most magatokat az igazság szolgálatában az életszentségre! Amíg ugyanis a bűn szolgái voltatok, Krisztus igazsága szinte semmit sem jelentett számotokra. De mi hasznotok volt abból, ami miatt most szégyenkeztek? Hiszen annak következménye a halál. Most azonban felszabadultatok a bűn hatalmából, és Isten szolgái lettetek. Gyümölcsötök a megszentelődés, célotok az örök élet. A bűn következménye a halál, Isten kegyelmi ajándéka viszont az örök élet Jézus Krisztusban, a mi Urunkban” (Róm 6,19-23).

A rómaiakhoz írt levél szavai elég egyértelműek: A bűn következménye a halál, Isten pedig a bűn elhagyására és az életszentségre hív meg minden embert.

Persze cseppet sem kellene aggódnunk Ferenc szavai hallatán, ha Vatikán püspökei és laikusai valóban az életszentség eléréséről tanácskoztak volna októberben, hiszen mindenki követ el bűnt, így természetesen vannak bűnösök az Egyházban, mind azok vagyunk.

Aggodalomra azért van okunk, mert a tudósítások olyan egyházi újítások terveiről szólnak, melyek gyökereiben meg szeretnék változtatni a katolikus Egyházat. Mindehhez tegyünk hozzá egy másik gondolatot Ferenc fent megjelölt beszédéből: „Ha tudni akarod, mit hisz az Anyaszentegyház, menj a tanítóhivatalhoz, mert a püspökök tanítói hivatala felelős azért, hogy ezt megtanítsa neked, de ha tudni akarod, hogyan hisz az Egyház, menj a hívő néphez!” Ebben a gondolatban is a kettőség fogalmazódik meg. Valamit tanít az Egyház, de ez nem ugyanaz, mint amit a hívő nép hisz. Vajon ez lenne a szent és a bűnös Egyház kettőssége?

Igen, úgy tűnik, hogy most az Egyház e kettő között lavíroz. De meddig?

A szakadék ugyanis egyre nagyobb a tanítóhivatal és „világ diktálta” hit között.

Püspökeinknek papjainknak komolyan választ kellene adniuk arra a kérésre, hogy létezhetnek-e az Egyházban az eddig megszokott utak mellett az ú.n. alternatív utak, melynek néhány elemét már ők is befogadták…

Például azt, hogy a tanítóhivatal szerint a házasság felbonthatatlan és a polgárilag újból házasodás kötelékei közt megélt házastársi viszony bűnösnek számít, mégis az Egyház érvényteleníti a szentségi házasságokat és néhol szentáldozáshoz engedi az elvált újra házasodottakat.

Vagy – bár az Egyház a homoszexuális cselekedeteket belső természetük szerint rendetlennek tartja –, mégis a jövőben kilátás van arra, hogy az azonos nemű párokat templomban megáldják. Sőt ennek gyakorlata Európa néhány országában már meg is valósult, anélkül, hogy a Vatikán bármiféle szankciókat vezetett volna be ellenük. Ezen esetekben is fellehető a fent említett kettősség. Az Egyház olyan gyakorlatokat vezet be, melyek ellenkeznek a tanítóhivatal által lefektetett alapokkal. Ilyen az Egyház. Egyszerre szent és bűnös! De valóban ezt akarja Jézus?

Nem farizeusi magatartás az, hogy mást tanítunk és mást teszünk?

Ma egy sokat hangoztatott kérdés: ne rekesszük ki az Egyházból a más szexuális identitással rendelkező embereket! De nem vesszük észre, hogy közben az Egyház saját magával kerül megalkuvásba?

Máshol azt olvassuk, hogy az Egyháznak bocsánatot kell kérnie azoktól, akiket idáig kizárt a szentségekből rendezetlen életállapotunk miatt. Az Egyháznak kell bocsánatot kérnie?

Nem a rendezetlen állapotban lévőnek kell bocsánatot kérnie Istentől a szentgyónásban?

Az, amit most a liberális egyház gyakorol, hogy mintegy ügyvédjévé válik a bűnös embernek, az Egyház tanítóhivatalával szemben, csupán arra jó, hogy a bűnös lelkiismeretét elhallgattassa. Jöhetsz így is! Ez egy olyan egyház, ami egyszerre szent is és bűnös is. Mindkettő lehetsz benne, két alternatívát kínálunk.

De mi lesz, ha eljön az igaz Bíró, és ő ítél? Hol lesznek akkor a földi védőügyvédek?

Vegyük észre, hogy Ferenc szavai prófétai szavak, mert itt nem egy Egyházról, hanem kettőről van szó. Egy szent és egy bűnös egyházról.

Érezzük-e, hogy mekkora jelentőséggel bír az, hogy a szeplőtelen szót kihúzzuk-e vagy benne hagyjuk a szentmise szövegében? Ezzel ugyanis valamelyik egyháznak hűséget fogadunk. Vagy a szent és szeplőtelen Egyházhoz vagy a bűnös egyházhoz tartozunk. Itt nem csupán arról van szó, hogy a régi latin szövegben mi szerepelt, mert az csak a felszín.

A gonosz az, aki egybe akarja olvasztani a szentet a bűnössel, pedig Jézus egyértelműen megmondta, hogy a világ végén a szent és bűnös külön lesz választva egymástól.

Ferenc, Róma püspöke azt is mondja: A katolikus Egyház „meghallgatás egyháza”, ezért „alázatos akar lenni, és tudja, hogy bocsánatot kell kérnie, és sokat kell tanulnia”. 2000 év alatt még nem tanultunk meg mindent Jézustól az egyházatyáktól és az egyházi tanítóhivatal valóban szent képviselőitől? Ki idéz ma tőlük? Ki magyarázza ma tisztán tanításukat? XXI. századi világiaktól és nőktől kell megtanulnunk, hogy mit hisz Krisztus 2000 éves Egyháza?

Merre visz tehát ez a szinódus? Együtt haladást jelent, de mégis egyre távolabb kerül egymástól a szent és a bűnös egyház. A szinodiális egyház inkább a világgal halad együtt, bár hangsúlyozza, hogy keresi a választ arra, mit tenne Jézus a mai korban. Mindez viszont hazugságnak bizonyul, mert Isten törvényeit félreteszi és a világ kívánságait keresi.

Jézus azt mondta, hogy amikor újra eljön külön fogja választani a juhokat és a kosokat. „Éhes voltam és nem adtatok ennem, szomjas voltam és nem adtatok innom, beteg voltam, börtönben sínylődtem és ti nem látogattatok meg.”

Gondolt-e az Egyház arra, hogy ez azt is jelenti, hogy a lelkek éheznek és szomjaznak az igazságra, és az is számon lesz kérve, hogy megkapták-e ezt az Egyháztól? Vagy helyette, mint a tékozló fiúkat az álirgalmasság moslékával etették?

Gondolt-e az Egyház arra, hogy ez azt is jelenti, hogy a bűn által megsebzetteket és a bűn rabságában élőket is meg kell látogatnia, be kell kötöznie a lelki sebeiket és ki kell szabadítani őket a bűn rabságából?

Ha az Egyház ezt nem teszi, akkor ezt ígérete szerint maga az Úr fogja megtenni: „Ezt mondja az Úr, az Isten:„Íme, magam keresem meg juhaimat, és magam ügyelek rájuk. Amint a pásztor szemlét tart nyája fölött, amikor elszéledt juhai között van, én is szemlét tartok juhaim fölött, amelyek azon a napon szétszóródtak. Visszahozom őket mindenünnen, ahová a felhő és a sötétség napján szétszóródtak. Magam terelgetem majd juhaimat, és magam telepítem le őket – mondja az Úr, az Isten. Megkeresem az elveszettet, visszaterelem az elszéledtet, bekötözöm a sérültet, ápolom a beteget, a kövér és egészséges fölött pedig őrködöm. Az igazság szerint legeltetem őket” (Ez 34,11-12. 15-16),

Az igazság szerint legeltetni a nyájat! Erre hívta el Egyházát Jézus!

Fontos kérdés az is, hogyan tudjuk beleilleszteni ebbe a kettőségbe (egyszerre szent és bűnös) Jézus Krisztus élő és szent áldozatát, amely megtisztít és megszentel minket. Mennyire tiszteljük mi azt az áldozatot, melyet Jézus azért hozott meg, hogy megszabaduljunk az Egyházban lévő bűnös résztől? Van-e értelme annak, hogy egyik kezünkben a tiszta víz, mellyel lemossuk a szennyet magunkról, de másik kezünkben a sár, mellyel már a tisztulás közben újra beszennyezzük magunkat? Egyszerre szent és bűnös? Milyen perspektíva ez? Nem akar az Egyház valóban ragyogó tiszta és szent lenni?

Egyre inkább zörget ez a kérdés a magyar püspökök és papok ajtaján is. Milyen Egyházat szeretnél? Krisztusit, szentet, vagy egy olyat, amit a bűnös világ kíván? Merre vezeted a nyájadat ezekben az időkben? Meg tudsz- e maradni azon az alapon, amit az építők megvetetettek, és a pokol kapui sem vehetnek erőt rajtad?

Krisztusnak magyar egy, szent, katolikus és apostoli Egyháza, most rajtad a magyarság szeme!

A te vezetésed alatt szeretnénk majd a Bárány jobb oldalán állni és bemenni az Atya örök országába!

Epilógus:

Jézus fájdalma Nagycsütörtökön az olajfák hegyén az Egyház jövendő szenvedései, az eretnekségek borzalmai és az Oltáriszentséggel való visszaélések miatt (részletek a mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedése Emmerich Anna Katalin látomásai szerint című könyvből)

„Az első Ádámra Isten álmot bocsátott, megnyitotta oldalát, kivette egyik bordáját, abból alkotta Évát, az asszonyt, minden élők anyját és odavezette Ádámhoz; és Ádám mondá: „Ez csont az én csontomból, hús az én húsomból; a férfi elhagyja atyját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, és lesznek ketten egy testben”. Ez volt a házasság, melyről írva vagyon: „Nagy szentség ez, mondom Krisztusban és az Egyházban”. Mert Krisztus, az új Ádám, szintén álmot akart magára bocsáttatni, a halál álmát a kereszten, szintén akarta oldalát megnyittatni, hogy abból alkottassék meg az új Éva, az ő szűzi arája, az Egyház, minden élők anyja; neki akarta adni a megváltás vérét, a megtisztulás vizét, és az ő lelkét: azt a hármat, ami tanúságot tesz a földön; neki akarta adni a szentségeket, hogy tiszta, szeplőtelen, szent jegyese legyen; feje akart lenni, hogy mi tagjai és a fejnek alattvalói legyünk; legyünk csont az ő csontjából, hús az ő húsából; ő az emberi természetet fölvévén és érettünk halált halván, elhagyta atyját és anyját, jegyeséhez, az Egyházhoz ragaszkodott és egy testté lett vele, táplálva őt a legfölségesebb Oltáriszentséggel, melyben folyton-folyvást eljegyzi magát velünk; akart jegyesével, az Egyházzal a földön lenni mindaddig, amíg mi mindnyájan vele nem leszünk a mennyben, és ő mondotta: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta!” Mindezt a mérhetetlen szeretet a bűnös emberre árasztva, emberré és a bűnös testvérévé lett, hogy annak minden büntetését magára vegye. Mély szomorúsággal látta az ember bűntartozásának nagyságát és az elégtételi szenvedés nagyságát; mégis örömest adta oda magát engesztelő áldozatul mennyei Atyja akaratára. Most pedig látta jegyesének, a leendő Egyháznak szenvedéseit, megtámadtatásait és vérző sebeit, az Egyházéit, melyet oly drága áron, saját vérével meg akart venni, és látta az emberek hálátlanságát.

Látta őket, amint elszakadva az igaz szőlőtőtől, vadszőlő alatt hevertek. Látta őket, mint eltévedt bárányokat, farkasok prédájául, béresektől rossz legelőre terelve összevissza tévelyegni; és nem akartak a jó pásztor aklába bemenni, aki életét adta juhaiért…

Látta őket a sivatag homokbuckáin változó szelektől, egység nélkül ide-oda hajtva bukdácsolni; de nem akarták látni az ő jegyesének kősziklára épített házát, az Egyházat, melyről megígérte, hogy vele marad az idők végezetéig és hogy a pokol kapui nem vehetnek erőt rajta. Nem akartak bemenni a szűk kapun, hogy ne kelljen nyakukat meghajtaniok. Látta, hogy azokat követik, akik nem az ajtón, hanem másutt mentek be;

Látta, hogy sokan közülük, míg kunyhóikban sötétség uralkodott, nem mentek a világossághoz, mely a jegyes házában a tartóra volt föltéve, hanem behunyt szemmel kint bolyongtak az Egyház zárt kertje körül, melynek jó illataiból éltek már csak; karjaikat ködképek után nyújtogatták és lidércfények után futkostak, melyek víztelen kutakhoz csalták őket; és a gödör szélén nem hallgattak a jegyes hívó szavára, és éhesen büszke szánalommal mosolyogták le a szolgákat és követeket, akik a menyegzői lakomára hívták őket.

Ekkor kimondhatatlan szorongás hatalmasodott el emberi természetén. Krisztus, az Emberfia, vonaglott és kezét tördelte; összeesett, mint akit földhöz sújtottak, majd ismét térdre emelkedett; emberi akarata oly nehéz harcot vívott a vonakodással, mely tiltakozott a kimondhatatlan szenvedés ellen ily hálátlan nemzedékért: hogy a veríték sűrű vércseppekben patakokban folyt arcáról a földre.

A kígyót eleinte nem láttam gyakran; most azonban láttam őt óriásként, koronával fején, rettenetes hatalommal előtörni és vele együtt minden oldalról minden nembeli és minden állásbeli emberek nagy seregeit Jézus ellen támadni. Fegyvereik, kardjaik és lándzsáik, mint egy beláthatatlan szérű cséphadarói csaptak fel és le, és mind egyaránt dühöngtek az égi búzaszem ellen, mely lejött a földre és meghalt benne, hogy véghetetlen termékenységben az élet kenyerével örökké táplálja őket mindnyájukat.

Láttam, milyen sürgő-forgó, szorgos tevékenység folyik ezeknél az értelmetlen egyházi elöljáróknál a világ urainak és fejedelmeinek talpnyaló szolgálatára: míg az ég és föld Ura és királya koldus Lázárként feküdt az ajtó előtt és hiába sóvárgott a szeretetnek egyetlen morzsája után: senki sem adott neki. Nem volt egyebe, mint sebei, amiket mi ütöttünk rajta és amiket az ebek nyalogattak, vagyis a folyton visszaeső bűnösök, akik ebek módjára okádnak, aztán visszamennek eledelükhöz. ( Itt az Eucharisztia méltatlan vételéről ír a szerző – szerkesztői megjegyzés).

Láttam e seregekben bűnös tanítóknak nagy tömegét, akik tévtanítókká lettek; eleinte egymás ellen harcoltak, aztán egyesülve dühöngtek Jézus ellen egyházának legnagyobb szentségében; és csábításukkal tömérdek embert elszakítottak az ő szívétől, akikért vérét ontotta. Ó, rettenetes volt ezt nézni! Mert láttam az Egyházat, mint Jézus testét, melynek egyes szétszórt tagjait keserves kínszenvedésével kötötte össze; és úgy láttam, mintha mindazok az egyházközségek vagy családok s minden leszármazottjaik, melyeket az Egyháztól elválasztottak, egész darabokként fájdalmasan vérezve és szétmarcangoltan szakadnának le Jézus élő testéről, ő pedig – ó jaj! – oly megindítóan néz és sír utánuk… Ő, aki önmagát adta étekül az Oltáriszentségben, hogy az emberek örökös szétszakadását és szétszóródását megszüntesse és őket az Egyház egy testébe, jegyesének testébe gyűjtse: most széthullva és széthasadozva látta magát ebben az ő jegyesi testében a szakadás fájának rossz gyümölcsei miatt.

A nagy Szentségben való egyesülés asztala, az ő legfölségesebb szeretetműve, amelyben örökké az emberek közt akar maradni, a hamis tanítók miatt a szétválasztás határköve lett, és ahol egyedül méltó és üdvös, hogy mindnyájan eggyé legyenek, a szent asztalnál, ahol az élő Isten maga az étel: ott kellett az ő gyermekeinek elkülöníteniök magukat a hitetlenektől és tévhitűektől, hogy idegen bűnben ne legyenek részesek.

Én pedig most láttam a vért sűrű sötét cseppekben lecsorogni az Úr halovány arcán; máskor simán szétválasztott haja most csapzott volt a vértől, zilált és égnek meredt; szakálla véres és tépett. Az utolsó kép után történt, amikor a harci csapatok szétmarcangolták, hogy mintegy menekülve elhagyta a barlangot és ismét tanítványaihoz ment, s amikor Jézus reszketve és nyögve közeledett hozzájuk, felriadtak; és amint ott látták maguk előtt, a holdvilágban, behorpadt mellel, halálsápadt véres fejét zilált hajával lehorgasztva és feléjük előre nyújtva: kifáradt szemükkel nem ismerték föl azonnal, oly leírhatatlanul el volt torzulva.”