A címben feltett kérdésre ma nagyon sokan keresik a választ.  A keresztény egyházak közti párbeszéd láthatóan egyre intenzívebb formában valósul meg napjainkban, mely céljaként a keresztény felekezetek közti teljes egység megvalósítását tűzte ki. A cél igen magasztos, s valóban egyezik azzal, amit maga Krisztus is kívánatosnak tartott.

A keresztény egység viszont egyedül arra a Személyre, és annak a Személynek a tanítására épülhet, aki azt megalapította. Ha keresztény egységről beszélünk, akkor tehát Jézus Krisztus kell, hogy a középpontban maradjon.

Az utóbbi évtizedekben, pontosabban a II. vatikáni zsinat utáni időszakban Katolikus Egyházunk megújulása két területen (a többit most nem említve) igen jelentős változásokon ment keresztül. Fontos, hogy észrevegyük, hogy e két terület összefüggésben áll egymással.

1. Az egyik tendencia, a keresztény felekezetek közti párbeszéd egyre intenzívebb formában való megjelenése. A zsinat előtti időszakban, sok helyen a katolikus és protestáns hívek szóba sem álltak egymással, papjaik vetélytársaknak tekintették egymást a tanításban, s mivel mindenki félt a másik táborba való átállástól, inkább a más felekezetű keresztény testvértől való teljes elfordulást választották. Isten népe mintegy egymás ellenfeleiként egymással szemben állt. Nem mondható áldásosnak ez a helyzet, s így talán valóban szükség is volt a keresztény felekezetek egymáshoz való közeledésére. Mára viszont ez a közeledés olyan stádiumba jutott, hogy mind a katolikus, mind a progestáns fél (nevezetesen az evangélikus)  az intercommunio megvalósításán dolgozik. Közös áldozás, vagy közös úrvacsora tehát a jelenlegi cél.
2. Itt lássuk meg az összefüggést a fent vázoltak és az alábbiakban részletezett folyamatok közt. A most nyugdíjas éveiben járó katolikus korosztály biztosan még tisztán emlékszik a zsinat előtti szentmisék hangulatára. A legjobban valószínűleg ők tudják azt, hogy mekkora változást jelentett az új rítusú misék bevezetése. Ennek is ésszerű oka és indoka volt, a latin nyelv valóban nehézkes lehetett többek számára, de a szentmise népnyelven való bemutatása és a szembe történő misézés magával hozta az Eucharisztia tiszteletének nagymértékű csökkenését is. Az utóbbi évtizedekben sok katolikus templombelső protestáns irányba történő lassú átalakulásának lehetünk tanúi. Kezdve a sort az áldoztató rácsok eltűnésével, a szentélyek minden laikus által átjárhatóvá tételével, folytatva az Oltáriszentség a templom központi helyéről oldalra való áthelyezésével, freskók eltüntetésével, a térdeplővel rendelkező padok székekkel való lecseréléséig. S nemcsak a templomaink belsője, hanem az áldozási szokásaink is gyökeresen megváltoztak, a térdelő testhelyzetben nyelvre történő áldozás mára csaknem teljesen megszűnt, helyette állva és kézbe áldozik a hívek nagy része, ugyanolyan formában, ahogyan protestáns testvéreink magukhoz veszik a Krisztus jelenlétét nélkülöző kenyeret és bort.

Beindultak tehát folyamatok, melyek látszólag javítani kívántak az addigi helyzeten, de magukkal hozták az Eucharisztiában való hit meggyengülését is, s ezzel egy időben jelent meg a keresztény egyházak egyesítésének igénye is. Véletlen-e, hogy e két folyamat éppen egy időben ment végbe? Gyanútlan gondolkodó mondhatja, hogy igen. De ha kicsit mélyebben kutakodunk, összefüggést is találhatunk e két folyamat közt. Feltételezhetjük azt is, hogy mesterségesen indukált folyamatokról van szó, melyek végrehajtói konkrét tervekkel rendelkeznek a végcélt illetően. 50-60 évvel ezelőtt ugyanis lehetetlen lett volna a kereszténység teljes egységéről beszélni. Ma, mikor a katolikus hívek nagy része elfelejtette, hogy ők a Krisztus által alapított egyetlen igaz Egyház tagjai, s mikor az Eucharisztia iránti valódi tisztelet a katolikus Egyház már csak egy nagyon kis töredékében van jelen, nincs nehéz dolga azoknak, akik a keresztények teljes egységét szorgalmazzák. Protestantizálódott katolikusokat ugyanis nagyon könnyen be lehet vonni egy olyan egységbe, amely a protestáns félnek is megfelel. De valóban ilyen egységet szeretne-e Krisztus?

Mindezeket az eseményeket és azok összefüggéseit világosabban átláthatjuk, ha hozzáolvassuk a Máriás Papi Mozgalom kék könyvét. Ennek a mozgalomnak sok pap és püspök is a tagja. Stefano Gobbi atya által a Szűzanyától kapott üzeneteiből idézünk. 

1. „Megjövendölöm nektek a szabadkőművesség ravasz és sötét tevékenységét, mely el akar téríteni benneteket Isten törvényeinek megtartásától, hogy bűnök és vétkek áldozatai legyetek.<<…>> Ennek végrehajtására emelkedik ki a szárazföldből egy vadállat, mely a bárányéhoz hasonló két szarvat visel, és a tengerből jövő fekete vadállat segítségére siet. (lásd Jel.13.)<<…>>A párduchoz hasonló fekete vadállat a szabadkőművességet jelképezi, a bárányhoz hasonló kétszarvú vadállat pedig az egyház belsejébe beszivárgott szabadkőművességet jelzi, vagyis az egyházi szabadkőművességet, amely főként a főpapság tagjai között terjedt el. Amikor Fatimában azt jövendöltem nektek, hogy a sátán behatol az Egyházba, akkor azt adtam tudtotokra, hogy a szabadkőművesség beszivárog az Egyház belsejébe. Ha a szabadkőművesség szándéka vesztükbe vinni a lelkeket, rábeszélve őket a hamis istenség kultuszára, akkor az egyházi szabadkőművesség célja Krisztus és Egyházának tönkretétele, új bálványt, vagyis hamis Krisztust és hamis Egyházat alkotva. <<…>> Miután a bárányhoz hasonló kétszarvú vadállat (vagyis az egyházi szabadkőművesség) tönkretette a történelmi Krisztust (a szerk. megjegyzése: pontosabban a Róla alkotott képet) arra törekszik, hogy a misztikus (titokzatos) Krisztust, az Egyházat is lerombolja. A Krisztus által alapított Egyház az egyedüli, amely szent, apostoli, egy és Péterre épült. Jézushoz hasonlóan az általa alapított Egyház is, mint az ő titokzatos teste, szintén igazság, élet és út. Az Egyház igazság, mert egyedül őrá bízta Jézus, hogy őrizze épségben az egész hitletéteményt. Az egyházi szabadkőművesség ezt a tényt a hamis egyházi egységgel akarja megrendíteni, amely valamennyi keresztény egyház elfogadásához vezet, azt állítva, hogy mindegyik birtokolja az igazság egy részét. Ápolja egy általános keresztény Egyház megalapításának tervét, ami valamennyi keresztény felekezet, köztük a Katolikus Egyház, egybeolvadásából alakulna. Az Egyház élet, mert kegyelmet ajándékoz, csak nála vannak a kegyelem hathatós eszközei, a hét szentség. Különösen azért élet, mert egyedül neki adatott a hatalom, hogy a kenyér és a bor átváltoztatásával életre keltse az Oltáriszentséget a szolgálati és a hierachikus papság által. Az Oltáriszentségben Jézus Krisztus valóságosan jelen van dicsőséges testével és istenségével. Ezért keresi az egyházi szabadkőművesség annyi alattomos eszközzel, hogyan kezdje ki az Oltáriszentség felé megnyilvánuló tiszteletadást. Csak az utolsó vacsorára való emlékezésként értékeli a szentmisét, igyekszik lekicsinyíteni áldozati voltát, tagadni szeretné Jézus valóságos személyes jelenlétét az átváltoztatott Ostyában. Ezért nyomják el fokozatosan azokat a külső jeleket, amelyek Jézusnak az Oltáriszentségben való valóságos jelenlétébe vetett hitet jelzik. A térdhajtást, a nyilvános szentségimádási órákat. a tabernákulumot körülvevő fények és virágok szent szokását.” (1989. jun. 13)

2. „A szentmise, a mindennapi Áldozat, a tiszta felajánlás, melyet az Úrnak ajánlanak fel mindenfelé napkelettől napnyugatig. A szentmise áldozat a Kálvárián Jézus által felajánlott áldozatnak megújítása és megjelenítése. Elfogadva a protestáns tanítást, azt mondják, majd, hogy a szentmise nem áldozat, csupán a szentvacsora, vagyis annak az emléke, amit Jézus az utolsó vacsorán végbevitt. És így eltörlik majd a szentmise gyakorlatát. A szentmise áldozat mindennapos bemutatásának eltörlése jelenti a gyalázatos szentségtörést, amit az Antikrisztus visz végbe.” „Szeretett fiaim, hogy megértsétek miben áll ez a rettenetes gyalázat, olvassátok el, mit jövendölt róla Dániel Próféta. »Menj, Dániel, mert ezek a beszédek be vannak zárva és le vannak pecsételve az előre elhatározott időig. 10Kiválasztanak és megtisztítanak sokakat, tűzpróbára vetik őket, az istentelenek pedig kegyetlenül cselekszenek. Az istentelenek közül senki sem érti meg ezeket, a tanultak azonban megértik. 11Attól az időtől, hogy megszűnik az örökkön égő áldozat és felállítják a vészt hozó undokságot, ezerkétszázkilencven nap telik el. 12Boldog, aki kitart és eléri az ezerháromszázharmincötödik napot!>>(Dániel 12,9-12)”  1992. dec.31.

Összevetve a Gobbi atya könyvéből származó idézeteket jelen korunk fentebb felvázolt tendenciáival kibontakozhat szemünk előtt az összefüggés, az egyházak egyesítésének terve és az Eucharisztia tiszteletének fokozatos és szándékos csökkentése közt, s arra is megkapjuk a választ, hogy mely csoport munkálkodásának köszönhetőek mindezek. Itt állunk tehát a keresztény egyházak egyesítésének egy olyan terve előtt, mely az Eucharisztia kihagyásával protestáns, sőt pogány módon történne meg. Ezek fényében az is érthetővé válik, hogy a jelentős tanításbeli különbségek ellenére napjainkban miért hajtják mégis egyes teológusok szinte erőszakkal az egyházak egyesítésének amúgy nehezen döcögő szekerét.

Az egyházak egységesítésének tervével foglalkozó hírekkel számtalan helyen találkozhatunk ma a katolikus híradásokban. A Magyar Kurír például néhány hónappal azelőtt a következőképpen tudósított a katolikus és evangélikus közeledésről „Beer Miklós és Fabiny Tamás egyöntetűen hangsúlyozták, hogy „úton vagyunk”, és az ökumenikus párbeszéd következő állomása remélhetőleg a közös úrvacsoravétel lesz”.  Ha evangélikus lapokon keresgélünk, ettől még többet is megtudhatunk. Az evangélikus.hu honlap például beszámol arról, hogy a Vatikánban 2016-ban egy finn evangélikus delegáció tagjainak annak ellenére kiszolgáltatták az Eucharisztia szentségét, hogy ők szokásos módon jelezték az annak vételére való jogosulatlanságukat. Az eset után a delegáció vezetője így nyilatkozott egy helyi lapnak:„A magam részéről elfogadtam [a szentséget]”, majd hozzátette, hogy a gesztus „nem volt véletlen”, ugyanúgy, ahogy az sem volt véletlen, hogy tavaly a pápa láthatólag nem ellenezte, hogy egy evangélikus nő katolikus férjével együtt áldozzon. Akkoriban a pápa ugyan rámutatott, hogy az oltáriszentség „magyarázata és értelmezései” különböznek a katolikusok és a lutheránusok tanításában, azonban hozzátette azt is: „Az élet nagyobb, mint a magyarázatok és az értelmezések”. Azt tanácsolta az asszonynak, hogy „vigye Isten elé a kérdést, azután pedig haladjon tovább az úton”.„Mindezek mögött kétségkívül a Vatikán új ökumenikus hozzáállása rejlik” – mondta Salmi a Kotimaa 24-nek. „A pápa nem volt jelen a misén, de kimondott stratégiai célja a szeretet és az egység szolgálata. Vannak teológiai ellenfelei is a Vatikánban, ezért nehéz megítélni, hogy mennyit mondhat, de gyakorlatbeli gesztusokat engedélyezhet.” A cikk tudósítása szerint három nappal később egy ökumenikus delegációnak Ferenc pápa így nyilatkozott. „A párbeszéd ígéretes módon halad afelé, hogy a szentségek szintjén is kölcsönös megértésre juthassunk az Egyház, az Úrvacsora és az Egyházi szolgálat értelmezése tekintetében. A közösen megtett út szilárd alapot teremt az erősödő hitbeli és spirituális közösségnek, a kapcsolatok pedig a kiegyensúlyozott tárgyalások és a testvériesség szellemében fejlődhetnek.”

Pontosan úgy látszanak tehát megvalósulni e vészjósló események, ahogyan az Gobbi atya könyvében le van írva. Közös úrvacsora tervéről szólnak a tudósítások, miközben Róma püspöke arra tesz utalásokat, hogy a katolikus és protestáns tanítás konszenzusokkal közös nevezőre hozható. Minderről viszont a katolikus média mélyen hallgat.

Hogyan és merre tovább? Kell-e nekünk katolikusoknak a jelenleg épülőfélben lévő konszenzusokkal megkötött egység? Vagy mi meg szeretnénk maradni a katolikus hitünknél? Mi marad Jézus valóságos jelenlétéből és a többi szentségből abban az álkeresztény egységben, melyben valamennyi egyház tanítását eggyé szeretnék olvasztani?

Egy korábbi írásunkban már volt szó az Eucharisztia és az úrvacsora közti különbségről. Ha a kereszténység egységéről beszélünk, akkor ezeket a szempontokat mindenképpen szem előtt kell tartanunk.

A katolikus Egyház ma választás előtt áll. Vagy megmarad Krisztus tanításában, vagy belemegy egy olyan keresztény egységbe, ahol legfőbb értékeit, szentségeit elveszíti. Ahhoz, hogy Krisztus Egyháza eredeti állapotában fennmaradhasson, e válaszút jelentőségét ma a klérus minden tagjának tisztán kell látnia.

Fentebb láthattuk, hogy miként próbálják Krisztus ellenségei a hamis ökumenizmust Krisztus Egyházának egyidejű felszámolásával megvalósítani. De milyen lenne a valódi egység?

Katolikus Egyházunk Katekizmusa ezt írja az Eucharisztiáról

Az Eucharisztia — az egyházi élet forrása és csúcsa

1324 Az Eucharisztia „az egész keresztény élet forrása és csúcsa”. [146] „Az összes szentség, mint minden más egyházi szolgálat és az apostoli tevékenység is, a szent Eucharisztiához tartozik és reá irányul. Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi Húsvtunk.” [147]

„Az isteni élet közösségét és Isten népének egységét, melyekben az Egyház létezik, az Eucharisztia jól jelzi és csodálatosan megvalósítja. Benne éri el csúcspontját a tevékenység, mellyel Isten Krisztusban megszenteli a világot, és a kultuszt, melyet az emberek Krisztusnak és általa az Atyának a Szentlélekben nyújtanak.” (KEK 1325).

Jézus a kafarnaumi zsinagógában pedig ezt mondja magáról, mint élő kenyérről: „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. 33Mert az az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből és életet ad a világnak.”   48Én vagyok az élet kenyere. 49Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. 50Ez a mennyből alászállott kenyér, aki ebből eszik, nem hal meg. 51Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. 3…„Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. 54De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. 55A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. 56Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. 57Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik. 58Ez a mennyből alászállott kenyér nem olyan, mint az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.” (János 6)

A keresztények egysége tehát csak Krisztusban és az Oltáriszentséggel együtt valósulhat meg. Ahogyan a Katolikus Egyház Katekizmusa írja: „Isten népének egységét az Eucharisztia valósítja meg.” Krisztus nélkül az áhított egység nem más, mint emberi elképzelésekre alapozott emberi tömörülés, mely, mivel Krisztust kizárta köréből, nélkülözi Krisztus teljes igazságát is. Az olyan egyház, mely elszakad az éltető legfőbb jótól, bár érezheti magát a Szentlélektől vezetettnek, mégis előbb utóbb olyan szekuláris tévtanításokat kezd el terjeszteni, melyek soha nem voltak Krisztus tanításai. Az Eucharisztiától való lassú eltávolodás tehát magával hozza a tanítás megváltozását is. Ennek is tanúi lehetünk az utóbbi néhány évben.

Krisztus misztikus testéhez, azaz az Egyházhoz való tartozásnak egy fontos kritériuma az, hogy együk Krisztus valóságos testét és igyuk Krisztus valóságos vérét. Ahogyan ő is mondta a kafarnaumi zsinagógában: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. 54De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon.” A kereszténységnek egy olyan módon megalkotott egysége, mely nélkülözi az Eucharisztiát, az nem Krisztus Egyháza, hanem egy halott egyház, mely nem üdvözülhet. Sajnos nemcsak a hívek, hanem szerzeteseink körében is láthatóan csökkent az Eucharisztia tisztelete. Ha viszont elvész az Eucharisztia tisztelete, akkor elvész az Egyház is.

Az egyházi szabadkőművesség több évtizedes romboló munkája mára már nem csak a klérus, hanem a világi hívek egy részének számára is láthatóvá vált. Az egyházi szabadkőművesség nem fog ott megállni, hogy az Eucharisztiát eltávolítsa, hanem Krisztus helyére magát az Antikrisztust akarja beültetni az Isten templomába, ahogyan ez a Tesszalonikieknek írt II. levélben le van írva: „Semmiképp se ámítson el titeket senki, mert előbb az elpártolásnak kell bekövetkeznie, és meg kell jelennie a bűn emberének ( más fordításokban a törvénytiprónak), a kárhozat fiának, aki ellenszegül és önmagát fölé helyezi mindannak, amit Istennek vagy isteni tiszteletre méltónak nevezünk, beül Isten templomába és úgy mutogatja magát, mintha Isten volna<<…>>És azt is tudjátok, mi tartja vissza most, amíg meg nem jelenik majd a maga idejében. A gonoszság titka ugyanis már munkálkodik, csakhogy azt, aki még visszatartja, előbb el kell távolítani az útból.” (2Tess. 2, 3-4, 6-7) Jelenleg a templomok tabernákulumában jelen lévő Krisztus az, aki visszatartja a bűn emberét, hogy Isten templomába beüljön. Ezért a szabadkőművesség legfőbb célja a valóságosan jelenlévő Jézus Krisztus teljes eltávolítása a katolikus templomokból. Ugyanerről szól Dániel próféciája, mikor a mindennapi áldozat megszűnéséről és a vészthozó undokság felállításáról beszél. Ezek az események napjainkban bontakoznak ki a mi szemeink előtt.

Aki nem kíván részt venni a szabadkőművesség új és pogány egységében, annak vissza kell térnie az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztushoz, és az ő tanításához. Egyedül őáltala, ővele és őbenne maradhat fenn az Egyház, Nem lehet más célunk és más imánk, mint amit egyik hozsannás énekünk oly gyönyörűen és tökéletesen fogalmaz meg: „Krisztus kenyér s bor színében Úr s Király a Föld felett, forrassz eggyé békességben minden népet s nemzetet.” Ez a kereszténység valódi egysége.

Johanna