Ez volt a fő gondolata egy a múlt héten Ferenc pápa által tartott keresztény reménységről szóló katekézis sorozat egyik tanításának. Ez a gondolat keresztény fülekben jó érzést keltően cseng. Isten szeret, és azt akarja, hogy minden ember örökké vele legyen. Valóban ez a legnagyobb örömhír az emberiség számára. Tudjuk viszont, hogy ezt a szeretetkapcsolatot egykor az ősbűn megsebezte, és az ember bűnei miatt Istentől távolra kényszerülve találta magát, mint a Lukács evangéliumában szereplő tékozló fiú. Innen Istenhez visszatérni csak egyetlen úton lehet, a bűnbánat és a feltámadott húsvéti bárány áldozatán keresztül. Amikor ez megtörténik, az irgalmas Atya ölelő karjaiba zárja a tőle addig távol élő szeretett gyermekét, és visszaáll az a szeretetkapcsolat, amely az első emberpár és Isten közt volt a bűnbeesés előtt.
Isten nem tud meglenni nélkülünk, de ha mi vele szeretnénk lenni, ahhoz nekünk is meg kell tennünk egy nagy lépést. Meg kell vallanunk, hogy saját hibánkból kifolyólag élünk tőle távol, s csak akkor térhetünk vissza hozzá, ha az addigi tékozló életszemléletünket magunktól elvetve, életünket Isten országának a törvényeihez igazítjuk.
Mindezt Ferenc pápa interpretációjában így olvashatjuk: „Amikor lázadó fia, miután mindent eltékozolt, végre visszatér szülőházába, az az apa nem az emberi igazságosság kritériumai szerint bánik vele, hanem mindenekelőtt a megbocsátás szükségét érzi, és azzal, hogy megölelgeti, megérezteti fiával, hogy az alatt a hosszú idő alatt, hiányzott neki, fájdalmasan hiányzott az ő apai szeretetének.” Érdekes kifordítása ez a dolgoknak. Arról szó sem esik, hogy a tékozló fiú nyomorúságában mekkora szükségét érzi annak, hogy az Atyától bocsánatot kérjen. Mindössze annyiról van szó, hogy az Atya a megbocsátás szükségét érzi. Mintha a megbocsátás csak arról szólna, hogy Isten meg akar bocsátani, mert nem tud meglenni nélkülünk. És az vajon tényleg csak egy „emberi igazságosság”, hogy aki bűnt követett el, az büntetést érdemel? Isten nem igazságos? Isten csak irgalmas és a megbocsátás szükségét érzi? Ennyi? Féligazságok ezek! S itt érezhetően elvesztettük a kereszténység legfőbb üzenetét: az Atya Jézus Krisztus által megbocsát, ha megvalljuk neki gyarlóságunkat, és Fiára tekintettel kérjük a bocsánatát.
Nehéz egyet érteni Ferenc pápa, következő szavaival is: ’Istent „Apának” nevezni ugyanis egyáltalán nem magától értődő. Hajlamosabbak vagyunk magasztosabb címeket használni, amelyekről úgy érezzük, hogy nagyobb tiszteletben tartják az ő transzcendenciáját.” Úgy gondolom, hogy aki igazi szeretetkapcsolatban van a teremtő Istenével, annak egészen magától értetődő, hogy úgy tekint Istenre, mint az édesapjára. Viszont, mivel tudja, hogy ő egyben a világmindenség teremtője és fenntartója is, őt Atyjának szólítja. Nem csak úgy érzi, hogy magasztosabb szavakkal is kellene illetnie ezt az Apát, hanem tudja, hogy Istent az ő nagyságánál fogva ez a megszólítás sokkal inkább megilleti, mint az egyszerű apázás.
A következő sorokon is érdemes kicsit elmélkednünk: „Mi lehetünk távoliak, ellenségesek, „istentelennek” is vallhatjuk magunkat, de Jézus Krisztus evangéliuma feltárja előttünk, hogy Isten nem tud meglenni nélkülünk: ő sosem lesz „embertelen” Isten; ő nem tud meglenni nélkülünk, és ez nagy titok! Isten nem tud Isten lenni az ember nélkül: nagy ez a titok! És ez a bizonyosság a mi reményünk forrása >>>……<<< Minden szükségletünkben – kezdve a mindennapi legelemibb szükségletekkel, mint amilyen az étel, az egészség, a munka, egészen addig, hogy bocsánatot nyerjünk és segítséget kapjunk a kísértésben – a magányunk tükröződik: van viszont egy Apánk, aki mindig szeretettel néz ránk, és aki biztos, hogy sosem hagy el minket.” Az ember tehát képes istentelenné válni, de az Isten képtelen embertelenné válni. Úgy érződik, hogy itt Ferenc pápa az embertelenség alatt azt érti, hogy az emberi módon elszakadni attól, akivel eredetileg egy örök szeretet kapcsolatra lettem rendelve. Képes-e Isten az embertől elszakadni? Ferenc pápa szerint nem. Az igazság viszont az, hogy bár fájó szívvel, de számtalanszor kénytelen ezt megtenni. Sőt, örök Atyai szívének még azt is el kell viselnie, hogy sok szeretett gyermeke az örökkévalóságot is tőle elszakítva tölti el. Az örökkévalóság küszöbe, azaz az Isten ítélőszéke előtt való megállásunk ugyanis nem arról szól, hogy bocsánatot nyerünk, mert Isten nem tud meglenni nélkülünk és égető szükségét érzi a megbocsátásnak.
Szépen fogalmazza ezt meg bölcs Salamon az Ószövetségben: „Az igazak várakozása örömre fordul, de a bűnösök reménysége semmivé lesz.” Péld. 10.28. Két külön út van. Isten annak bocsát meg, aki bocsánatot kér tőle, és az igazak várakozása fordul a túlvilágon örömre. Reménységünk valóban abban az Istenben gyökeredzik, aki annyira szeretett minket, hogy odaadta értünk egyszülött Fiát, hogy a tékozló fiak hazatérhessenek az Atyai házba. A bűnösök reménysége viszont semmi, mert abban reménykedni, hogy az Atya nem tud meglenni nélkülük, és atyai jóságánál fogva ők is bocsánatot nyernek, hazugság. Az pedig már teljesen abszurd számba megy, hogy „Isten, nem tud Isten lenni az ember nélkül”, de erről több másik (magyar és angol) weblap már szólott előttünk.
Kissé eltorzítva kerül elénk az egymástól elszakított Isten és ember egymásra találásának képe is. Számtalan testi szükségletet említve (az étel, az egészség, a munka) egyszer csak eljutunk oda, hogy” bocsánatot nyerünk”. Nincs megemlítve benne a lelki éhínség, melyet az Atyától elszakított, bűnben élő gyermek tapasztal meg nap, mint nap. Hiszen a tékozló fiak legtöbbször nem a földiekben szűkölködnek (bár előfordulhat, hogy sem földi sem égi jót nem birtokol valaki), hanem sokkal inkább az Isten közelségére éheznek. Mint ahogyan a tékozló fiú történetében szereplő hűtlen ifjú esete sem elsősorban az ő testi éhségét, sokkal inkább az ő Isten nélkül való lelki értelemben vett szegénységét kívánja elénk tárni.
Úgy tűnik, hogy Ferenc pápa Isten igazságossága létezésének elhomályosítására azt a gyakorlatot használja, hogy fokozatosan egyre kevesebbet beszél a bűnbánatról, Isten igazságosságáról, az utolsó ítéletről s a pokolról, és egyre többet Isten irgalmasságáról, mígnem végül eljutunk oda, hogy Isten mindenki esetében szükségét érzi annak, hogy megbocsásson, s már sem ítéletről sem pokolról nem kell beszélnünk. Olyan ez, mintha egy hangszóró egyforma erősséggel sugározná az irgalmasság szót, de melette az igazságosság szót mindig egyre halkabban, míg végül azt már nem is lehet hallani, ezért teljesen feledésbe is merül. Ez a fajta tanítás igen veszélyes arra a lelkiképpen periférián élő ( Isten igazságát nem ismerő) tömegre, akik felé Ferenc pápa kezdettől fogva oly irgalmasan kinyújtja a kezét. Talán sokan és számtalan kritikát kapnak ma azért, amiért Isten igazságosságát, az utolsó ítéletet és a poklot emlegetik minduntalan, de tudnunk kell, hogy ez nem azért történik, mert ezek a hívek nem tekintenék Isten irgalmasságát épp olyan fontosnak, mint az ő igazságosságát, hanem éppen az Isten igazságosságának tanát nélkülöző, Vatikánból kifolyó féligazságot hirdető tanítás miatt kénytelenek hangsúlyozni mindazt, amit ott, az Egyház szívében ma úgy tűnik, hogy végleg el fognak felejteni.
Ferenc pápa katekézis sorozatának témája a keresztény reménység. Mi a mi reménységünk tehát? Az, hogy Isten atyai (apai) szeretetének köszönhetően nekünk, tékozló fiaknak nem kell egy örökkévalóságon keresztül az ő jelenléte nélkül élnünk, mert „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól” (1 János 1,9).
Johanna